Hoppancs ismét a CreepyShake fedélzetén, aki ezúttal is egy nagyon színvonalas kritikával jelentkezett.

Bizonyára sok kislány vágyna olyan otthonra, ahol az apa lovakat tart, ráadásul irántuk érzett rajongását a falakon és a családi albumban is számos fénykép, a gyerekszobában kedves festmény hirdeti. Ha Facebookon látnák, talán irigyelnék is. De mi van akkor, ha ez a hely valójában maga a pokol?

A lovakról bennünk élő szép és előkelő képnek mindig is volt némi félelmetes színezete. Robosztus alkatukkal, kivételes erejükkel tiszteletet parancsolnak, és ha nem vigyázunk, akár el is taposhatnak. A dráma- és forgatókönyvírók fantáziájában pedig nem ritkán lelkeket nyomorítanak meg. (Az Equus (1977), Foxcatcher (2014) vagy az Irgalmatlan szamaritánus (2018) hőseinek pszichés zavarai például – közvetlenül vagy áttételesen – kapcsolatba hozhatóak velük.) E kettősség negatív oldalát ragadta meg Eduardo Sánchez, az Ideglelés társíró-rendezője is, aki a Drága Mollyban nemcsak szimbólumként vetette be a lovakat, de még az általuk keltett jellegzetes zajokat (mint a fújtatás vagy a patadobogás) is rémületkeltésre használta.

A főszereplő Mollyt (Gretchen Lodge) kétségbeesett roncsként pillantjuk meg először, pedig ha nem lenne a zaklatott prológus, eleinte még szerencsésnek is tűnhetne. Esetlenül megkomponált, found footage-szerű képsorok tudósítanak az esküvőjéről, ahol van minden: jópofáskodó, kissé szexista „operatőr”, helyes unokaöcs, meghitt tánc, elmaradhatatlan pohárköszöntő… És akkor itt álljunk is meg egy percre. Amikor a menyasszony nővére, Hannah (Alexandra Holden) ragadja magához a szót, egy pillanatra már felsejlik családjuk terhelt múltja. Nem tudjuk, miért kér őszintén bocsánatot, viszont érezzük, hogy ennek súlya van (lesz). Amint pedig az ifjú házasok beköltöznek Molly gyermekkori otthonába, kezdetét veszi a fel nem dolgozott traumák, a meg nem értettség, és – paradox módon – az elhagyatottság rémdrámája.

Sanchez a félrevezető kezdés ellenére végül nem found footage horrort forgatott. Megőrizte ugyan annak néhány tipikus jegyét, de ezeket kreatívan kombinálta a hagyományos történetmeséléssel. A kamionos férj távollétében, a szülői ház titkaival birkózva Molly folyton a kezében tart egy kamerát, amely egyrészt az ő sajátos nézőpontját közvetíti, másrészt – a szó természetfeletti értelmében is – médiumként működik. Vezet, megmutat és leleplez. De Molly nem csak a kamerán keresztül lát nyugtalanító dolgokat.

A nő drogos múltja az egyre szaporodó paranormális eseményekkel együtt ezüsttálcán kínálja a műfajban kedvelt többféle értelmezés, valamint a köztük való lavírozás lehetőségét: vajon Molly teljesen bekattant, vagy tényleg üldözi valami, esetleg csak annyiról van szó, hogy újra a szerhez nyúlt? (A plüssmaciba rejtett „heroinszett” képe minden közhelyességével együtt szívbemarkoló.) A Drága Molly erőssége, hogy bármelyik verziót fogadjuk el, az üzenet nem változik: ha elmarad a traumával (különösen, ha gyermekkori, és Mollyéhoz mérhetően durva) való szembenézés, ha megpróbáljuk azt elnyomni, elfelejteni, ha még az elvonón sem mondjuk el senkinek, hogy valójában miért drogoztunk, akkor a gyógyulás csak illúzió. Amiért a horrorokban mindig véres árat kell fizetni.

Molly története azért is tragikus, mert többen, többféleképpen is cserbenhagyták, a múltban és a jelenben egyaránt. Közülük is kiemelkedik a testvére, aki bár jó szándékból, de túl sok mindent hallgatott el, valamint férje, Tim (a 2012-ben rejtélyes és drámai körülmények között elhunyt Johnny Lewis), aki nem csupán fizikailag hagyja őt magára. A házasok között ráadásul semmi kémia nem érezhető, és nehéz eldönteni, hogy ennek oka az elhibázott casting, vagy esetleg tudatos döntés annak szemléltetésére, hogy a párost inkább a praktikum, mint a szerelem hozta össze. Utóbbi gyanúját erősíti, hogy az esküvő után már egyetlen igazán gyengéd, szeretetteli pillanatukat sem láthatjuk (a vadállatias szexjelenetnek már egészen más funkciója van), az alkotók nem avatnak be, egyáltalán mit eszik egymáson ez a két ember. Molly egyetlen társa az igazságot feltáró, természetfelettivel összejátszó kamera marad.

A fiatalasszony környezete egyébként mindenféle szellem- vagy démonjárás, szokatlan jelenség nélkül is nyomasztó. Szürke munkahelyéről egy olyan lepusztult, zörgős, nyikorgós, sötét házba kell hazatérnie, ahol még a függöny is szomorú. Itt könnyebben elszabadulnak a kínzó gondolatok és kérdések, Mollyt pedig megszólíthatja a rozoga falak között felejtett, szenvedő gyermek-énje. Mindez a néző lelkére is rendesen ránehezedik, a már említett lóhang-effektusokkal, a sejtelmes fényképekkel és szimbólumokkal és a – kifejezetten zavaró formában felcsendülő – Lovely Molly című (ír vagy skót) népdallal együtt. (A film végén hallható, egyszerre szép és kísérteties szám viszont már egy másik, szintén népi eredetű Lovely Molly feldolgozása.)

Klisés, vagy sem, azért kevesen vannak, akik ne borzonganának bele a szekrényből kihallatszó sírásba. A film minden egyéb sablonos motívumot is hatékonyan alkalmaz: az elnyomott emlékeket felébresztő ház (lásd még: Silent House, Lavender), furcsa zajok és szimbólumok (a „lófej” itt sem jelent semmi jót), a kézi kamera... Amikor pedig Mollyt meztelenül, az ágy szélén ülve találja a férje, és csak annyit tud belőle kihúzni, hogy „életben van” az minden kötelező jump scare-nél ijesztőbb.

{spoiler} A Drága Molly (hivatalosnak tűnő) Facebook-oldalán fellelhető, az Ideglelés világát idéző áldokumentumfilmek meg is nevezik a Mollyt zaklató démont. A lóformát öltő Orobast a rendező nem véletlenül választotta, hiszen ő „elmondja az igazat múltról, jelenről és jövőről”. (A kamera mintha lakóhelye és bűntársa lenne egyben.) Az apai abúzus és Hannah titkának felfedése (amely elemek a drogfüggőséggel együtt a későbbi 12 Feet Deeppel rokonítják a filmet) gyógyító is lehetne, ha démon nélkül, egy terapeuta előtt történne. (A testvérdráma, és a drog-démon analógia hasonlóképpen került elő a 2013-as Evil Deadben is.)

A gyanú, miszerint Orobas valószínűleg már Molly apjára is rátelepedett, pszichés betegségek családi halmozódását juttathatja eszünkbe (akárcsak nemrég az Örökség). A kisfilmek azonban még ennél is messzebbre mennek, a házat sújtó évszázados átkot, korábbi lakók tragédiáit emlegetik, gyengítve ezzel a filmben remekül felépített, egyéni családi drámát. {/spoiler}

A múltban történtekről (az apa rejtélyes halála, a lányok szörnyű gyerekkora) a Drága Molly óvatosan, töredékesen csepegteti az információkat. A párbeszédekből, az apa dermesztő hangulatú lovas fotóiból, a Mollyt kísértő entitás megnyilvánulásaiból azonban az is kikövetkeztethető, amit nem mondanak ki egyértelműen.

Gretchen Lodge játéka Molly mentális leépülését, szerettei iránti bizalmának összeomlását meggyőzően ábrázolja. Egyszerre sajnáljuk és undorodunk tőle, miközben mindenkivel radikálisan, véres „mellékhatásokkal” konfrontálódik. Külsején is nyomot hagy, ahogyan kedves, egyszerű, szomorkás feleségből tomboló bestiává alakul, szétesett, elhanyagolt megjelenése fokozza a drogfüggőség és a démoni befolyás közötti párhuzamot.

Tim szerepében Johnny Lewis már nem olyan erős, ráadásul ellenszenves karakterével szinte lehetetlen azonosulni. De nem is kell, hiszen fájó érzéketlensége a cselekmény előrehaladtával egyre szembetűnőbb. (Előbb haragszik a bajban lévő feleségére, minthogy együttérezzen vele, még papot is „küld rá”, ami viszont groteszk, Ördögűző-hatású jeleneteket eredményez.) Alexandra Holden Hannah-ja megfelelő intellektus és pszichológiai érzék híján szintén rosszul reagál a szörnyeteggé váló Molly viselkedésére. A jóindulatú, ám hibás eszközökkel élő családtag mintapéldája, akinek alapvető hozzáállását remekül szemlélteti, hogy Molly születésnapján együtt füvezik a drogfüggő húgával, majd rosszallását fejezi ki, amikor testvére máskor is kérne tőle egy spanglit.

A Drága Molly minden gyilkosság és vérengzés ellenére inkább pszichohorror, aminek nem az a lényege, hogy mennyire borzongató a szekrényből kiszűrődő zokogás, hanem hogy miért is sír a kislány, aki odabent van.

7/10

IMDb | mafab