Úgy gondolom a világképem alapvetően mágikus természetű. Ennek köszönhetően vonzódom immár közel harminc éve az okkultizmus – olykor meglehetősen sötét – világához is. Hiszek abban, hogy tetteinknek, döntéseinknek súlya van. Súlya van a ki nem mondott gondolatoknak, a rejtve maradt igazságoknak, a fel nem tárt érzelmeknek. Ezek súlya pedig gyakran olyan tettekre kényszerít minket, amiket soha nem gondoltunk volna magunkról igazán. Mégis megtesszük. Nem gondolkozunk, nem habozunk. Lángra lobbantjuk a tüzet, hagy égjen el a világ. Hiszen mi így döntöttünk. Nem számít, kit vagy mit emésztenek el a lángok. Mi jól döntöttünk. Emberek vagyunk. A káosz óráiban pedig megpróbáljuk önmagunknak és a körülöttünk állóknak is igazolni döntésünk helyességét, a felperzselt föld taktika elkerülhetetlen szükségességét. Aztán gyakran szembesülünk a csenddel. Gondolkozunk, lepörgetjük magunk előtt életünk képeit és még talán menekülünk is. A menekülés, az elzárkózás azonban melegágyává válik az elsuttogott átkoknak, a fortyogó haragnak. Miért? Mert nem tudtunk elmenekülni, mert nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Sokkal egyszerűbbnek kellett volna lennie. Ilyenkor jön a kétségbeesett agresszió, az egyetlen jónak vélt megoldás, ami enyhít majd feszültségünkön. Az eddigi néma szavakat, harsány szitokszavakkal egybekötött ártó gondolatok, a haragot pedig színtiszta gyűlölet váltja fel. Aztán megkönnyebbülünk és bezárjuk az ajtót magunk mögött. Ezúttal jobb lesz. Most biztosan sikerült. A lángok már nem érhetnek el. Tévedünk. A pokol lángjait pontosan ezzel tesszük lelkünk részévé. Elkiáltott átkaink valójában lelkünk lényegét kezdik nyálkás mételyként emészteni, a harag savas mérge pedig átrágja húsunkat, amíg el nem éri személyiségünk lényegét. Ilyenkor pedig nem biztos, hogy meg tudunk küzdeni egykori döntésünk súlyának következményeivel. Épp úgy, mint azok, akik egykoron körülöttünk voltak, amikor hagytuk, hogy magasba csapjanak a lángok… Ez a végzet, a sors, a karma. Hívhatjuk igazságnak is. Nem a saját, személyes igazságunknak, sokkal inkább egy felsőbb igazságnak. Jobb esetben tanulunk belőle. Rosszabb esetben, ugyanabban a körben táncolunk, megtéve a jól ismert lépéseket. Újra és újra. Addig, amíg elég erősek leszünk kilépni belőle. Vagy addig, amíg túl gyengék és az ismétlődő mozgás spirálja végül a sötétség legmélyére ránt minket. Végzet, karma, igazság? Szeretünk hinni bennük, mert fontosnak érezzük őket. Abban a világképben pedig, ahol ezen fogalmak létezése valójában értelmezhető más, sokkal megfoghatatlanabb, ezoterikusabb dolgok is realitássá válhatnak. Beszéljünk akár a kereszténység mindenható Istenéről, a voodoo vallás Bondye-ről és alárendeltjeiről, a Loákról vagy a boszorkányság Nagy Istennőjéről és – a gyakran szarvakat viselő – Istenéről. Ebben a világban pedig van egy olyan alak is, akit bár mindenki jól ismer mégis puszta létezése, külseje és tettei nem számíthatnak másra, mint színtiszta gyűlöletre, elutasításra és templomok mélyén elsuttogott remegő imákra. A világ vallásai több néven is ismerik. Azazel, Samael, Ördög, Sátán. Néhány helyen pedig úgy hivatkoznak rá, „Fényhozó”. Lucifer.

Lucifer Morningstar karaktere először a DC Comics gondozásában jelent meg a képregények színes lapjain, 1989 áprilisában Neil Gaiman The Sandman füzeteiben, majd később saját szériát is kapott, ami végül – minden sorozatrajongó szerencséjére – egy 2016-ban indult széria alapjait is képezte. A sorozatot a Fox csatorna tűzte műsorára és sajnálatos módon a harmadik évaddal le is akarták zárni a show-t, de a Netflix – meglátva a benne rejlő lehetőségeket – végül átvette az irányítást, ami miatt jelenleg is elérhető a szolgáltató kínálatában. Mr. Morningstar kalandjai pedig tovább folytatódnak majd egy utolsó, hatodik évad erejéig, amiben 10 további rész során zárja majd le a történetet.

A történetet, amiről – nyilvánvaló rajongásom ellenére – az erős spoilerveszély miatt sajnos nem sokat árulhatok el. Lucifer (Tom Ellis) – atyja akaratával ismét szembefordulva – elhagyja a Pokol uralkodói székét és egy démon, Mazikeen (Lesley-Ann Brandt), társaságában Los Angelesben telepedik le, ahol végre élheti felhőtlennek tűnő, kicsapongó életvitelét. Azonban minél több időt tölt az emberek között, annál inkább változik ő is. Tanul és fejlődik. Mivel az emberek között idővel nem csak társaságot, hanem barátokat és szerelmet is talál. Egy gyilkossági ügy során közel kerül a rendőrséghez is, amivel olyan eseményeket indít el, amik nem csak a saját sorsát, hanem az univerzumét is teljesen megváltoztatják majd….

Ez a cikk az eddig sugárzott öt évad bemutatásának jegyében íródik, azt viszont szeretném itt leszögezni, hogy nem áll módomban részletesen bemutatni az eddigi több tucat epizódot. Hatalmas élménytől fosztanám meg azokat, akik még nem tettek próbát a sorozattal, vagy még nem értek az ötödik évad végére, ezért – a teljesség igénye nélkül – évadonként egy vagy több részt kiemelve próbálok meg átfogó képet adni erről a zseniális szériáról. Az epizódok kiválasztásánál igyekeztem olyanok választani, amik lehetőséget nyújtottak arra, hogy elkerüljem a főbb spoilereket. Természetesen a több mint nyolcvan részből nem csak ezek az kedvenceim, viszont mindegyik bemutatása szinte lehetetlen. Aki követte – vagy éppen követi – a sorozatot az tisztában van azzal, miről beszélek, aki csak most fogja elkezdeni az gyorsan meg fogja tapasztalni, hogy az aktuális „kedvenc” után szinte azonnal érkezik a következő.

Az első évad tökéletes alapozása a sorozatnak, melynek során megismerjük Lucifer életvitelét, az általa vezetett bárt – a Lux-ot – és az olyan fontosabb karaktereket, mint Chloe Decker (Lauren German), Amenadiel (D.B. Woodside), Linda Martin (Rachael Harris) vagy Dan Espinoza (Kevin Alejandro). Tizenhárom epizód önmagunk kereséséről, helyünkről a világban. Abszolút 10/10. Látni kell, mégis az egyik legerősebb a 1x09-es, A Priest Walks Into a Bar című rész, ami olyan – gyakran mélyen vallásos – kérdéseket is feszeget, ami mellett lehetetlen érzelmek nélkül továbbhaladni. Lucifer és Frank atya kapcsolata, világképeik hasonlósága, mégis eredendőnek tűnő különbsége… Ezt még akkor is megéri megnézni, ha nem érintett meg a széria.

Ezt pedig azért hagyom itt, mert szintén kihagyhatatlan – a karakterek közötti kémia szempontjából legalábbis mindenképp:

A második évadban tovább bonyolódnak a szálak hőseink között, azonban ha ki kéne emelnem két részt, akkor elsőként a 2x03-as Sin Eater című epizódot említeném meg, amiben az aktuális nyomozás egy sorozatgyilkos után zajlik – ami témája miatt is közel áll a szívemhez. A második pedig egyértelműen a 2x16-os God Johnson című rész, amiben ördögünk egy elmegyógyintézet falai között találkozik egy magát Istennek tartó beteggel. Jelentőségteljes, nincs rá jobb szó.

A meglehetősen elnyújtott – 26 epizódot számláló – harmadik évadban érződik igazán az, hogy az alkotók – és a Fox – kezdtek kifogyni az ötletekből és ez sajnos minőségbeli romláshoz is vezetett annak ellenére is, hogy egy ismert antagonistával állítják szembe hőseinket. Olyannal, akinek személye és motivációja rendkívül érdekes és lebilincselő. Az záró epizód – 3x26, Once Upon a Time – alternatív valósága, bár egyeseknek talán erőltetettnek és egyfajta kitöltő epizódnak tűnhet, véleményem szerint mégis fontos állomása a szériának. Isten narrációja mellett hallgathatjuk végig a történetet, amelyben nehéz kérdésekkel szembesülhetünk. Predesztináltak vagyunk? Meg van-e írva a sorsunk? Kinek a keze vezette a tollat, amivel teleírták életünk mindaddig üres lapjait? Saját döntéseket hozunk? Vagy valami kedve szerint irányít bennünket? A válaszokat nekünk kell megtalálnunk. Egy biztos. Nem az számít, hogy ki kívánságára – vagy éppen annak ellenére – találkoztunk-e életünk fontos szereplőivel, köztük a legfontosabbal is. A lényeg az, hogy így lett. Legyen bármilyen univerzum, a százezredik alternatív valóság, mindig mellettünk lesznek, mert ott a helyük…

A negyedik évaddal pedig elérkeztünk oda, amikor a Netflix szárnyai alá kerülő széria újra teljes fényében tudott tündökölni. Akár ebben a pillanatban lezárhatnám ezt a cikket, csupán egyetlen egy YouTube videóval, az évad nyitányával, ami véleményem szerint az egyik legjobban sikerült szezonindítás, ami valaha készült. A dal, a jelentés és a szériával kapcsolatos párhuzamok fájóan hitelesek. Zseniális. Megkerülhetetlen. Kötelező.

Egy rendkívül erős évadot tisztelhetünk a negyedik személyében. Ismét egy közismert szereplővel bővül a sorozat panteonja. Lebilincselő órák várnak a nézőkre, olyan témák érintésével, mint a bűn és bűnös, régi és aktuális kapcsolatok, szerelem vagy éppen káosz. Szívszorító pillanatok sokasága, ami egy briliáns végkifejletben zárul le. A szezon 10-dik, Who's da New King of Hell? című fejezete – és annak lezárása – joggal foglal el roppant előkelő helyet a sorozatok történetében – az IMDb-n megtalálható értékelése (9,7) is jól bizonyítja ezt. Őszinte mese a szerelemről, a dolgok valódi értékéről és azok rendkívüli fontosságáról, arról, hogy meddig vagyunk képesek elmenni, mi mindent teszünk meg azokért, akiket valójában szeretünk. A záró epizód zsenialitására nincsenek szavak és értéke számokkal nem kifejezhető. Az elmúlt évadok minden kétséget kizáró csúcspontja. (Az alábbiakban a spoilerek elkerülése miatt csupán a dal linkje található meg – ami önmagában is zseniális.)

Az ötödik évad… erről lenne a legnehezebb objektíven beszélnem. A jelenlegi utolsó évadot két részletben mutatták be, az első – nyolc részből álló – részét 2020 augusztusában, a második felét pedig 2021 májusában. Közel egy év telt el a két időpont között. Nem túl hosszú idő, mégis rengeteg dolog képes megváltozni egy ember életében ennyi idő alatt. Ez történt az én életemmel is… Káosz, változás, Mennyország és Pokol. Ezért is éreztem – főleg az évad második felét – nagyon személyesnek… Furcsa érzés volt, olyan, ami teljes mértékben bele tud simulni bármilyen mágikus világképbe. A szinte tökéletesen sikerült évadból több értékes epizódot is ki tudnék emelni, de én mégis most kettőt szeretnék megemlíteni. Az első a 5x04-es, It Never Ends Well for the Chicken című rész. Noir jellegű kaland a démonok ősanyjának főszereplésével. Lilith és Lucifer fekete-fehérben prezentált kalandja kellemes színfoltja a sorozatnak, amiből megismerhetjük Mr. Morningstar egyik – a későbbiekben is nagy jelentőséggel bíró – jellegzetes relikviájának eredetét. Mese a halhatatlanság áráról, arról, hogy választhatunk. Melyik a fontosabb számunkra? A végtelen csillogás, a rivaldafény, a nagybetűs ÉLET vagy az, ami – bár több fájdalommal jár – valójában fontos, még akkor is, ha tudjuk, hogy döntésünknek köszönhetően egyszer majd a végéhez ér. Tanulságos epizód. Megérdemli a figyelmet.

A következő, amit mindenképp meg szeretnék említeni az a 5x10-es, Bloody Celestial Karaoke Jam című fejezet. Egy Isten által kreált musical, amit szinte teljes hosszában be lehetne ebbe a cikkbe illeszteni. Dalokon keresztül mesél, sugall és kinyilatkoztat. Ha a fentiekben említett rész üde színfolt, akkor ez közel 60 percbe sűrített esszencia. A dalok és azok prezentációja egyszerűen lenyűgöző, bár biztos vagyok benne, hogy akik idegenkednek a zenés műfajtól, azoknak nem fogja maradéktalanul elnyerni a tetszését. Ez az epizód valódi gyöngyszem. Nem bánja meg, aki bizalmat szavaz majd neki.

És a legfontosabb mind közül:

A történet ismeretének fényében ez utóbbira szinte szavakat sem lehet találni…

A sorozat többrétegű mivoltát mi sem prezentálja jobban, mintsem az, hogy műfaji meghatározása sem nevezhető feltétlenül egyszerűnek. Számtalan besorolási kategóriája között ugyanúgy megtalálható az urban fantasy, a dráma vagy éppen a vígjáték is. Ez mind elmondható róla, de ezeken kívül hívhatjuk könnyed rendőrfilmnek, sőt egyfajta buddy cop filmnek is, hasonlóan például a ’85-ben indult Moonlighting című sorozathoz. Olykor azonban mégis inkább romantikus film, máskor pedig thriller – még akkor is, ha inkább a könnyedebb fajtából. Mindezek miatt pedig elég nehéz lenne besorolni a Lucifert bármilyen kategóriába is – még a horror műfaja előtt is találhatunk benne tisztelgést, az utolsó évad 9-dik részét – Family Dinner – nézve nehéz nem egy bizonyos Sawyer család hasonló összejövetelére gondolnunk. Ez a megfoghatatlanság pedig nagyon jól áll a szériának és igazi ínyencséggé lépteti elő, nem csak a rajongók, hanem a nézők széles körében is. Mégsem csak ebben rejlik a Lucifer sikerének titka… hiszen amitől igazán páratlan élménnyé válik az a remek alapanyag, a szinte tökéletes írói munka, a rendezés és a színészi játék. Ezek összessége emeli ki a szürke tömegből a szériát és pozícionálja, olyan magasságokba, ami a jelenlegi – olykor kifejezetten erősnek mondható – felhozatalban csak keveseknek sikerülhetett.

A fentiekben megemlítettem a színészi játékot, ami természetesen együtt jár a szereposztással is. Ebben pedig zseniális a Lucifer. Tom Ellis Lucifer. Pont. Ténylegesen együtt lélegzik a szereppel. Vicces, fenyegető, romantikus, összetört és még sorolhatnám. A játékának köszönhetően érezzük át az egykori fényhozó fejlődésének fájdalmas lépéseit és ő miatta tekinthetünk a sorozatra egyfajta coming of age filmként is. Páratlan. Ez pedig a többi színészről is maximálisan elmondható. Kevin Alejandro Dan Espinoza-ja, Aimee Garcia Ella Lopez-e és Rachael Harris Linda Martin-ja mind-mind valódi személyekként manifesztálódnak a televíziók képernyőjén. Igazi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom.

A fentiek fényében mégis kinek ajánlható a Lucifer? Mindenkinek, akit nem riasztanak vissza a gyakran kellemetlen és fájóan őszinte kérdések, akik tovább is képesek látni a vicces jeleneteken és a gyakran szívbemarkoló romantikán és drámán. Az igazság az, hogy a széria misztikus rétegeit lehántva sokkal emberibb kép fogad majd minket, mint azt előzetesen hittük. Lényege túlmutat más dimenziókon, az Ördögön, az angyalokon, a démonokon vagy éppen Istenen. Az utóbbi évek legemberibb sorozatát ismerheti meg az, aki részt vesz Lucifer utazásán. Garantáltan meg fog ismerni olyan dolgokat is, amiket eddig talán magának sem vallott be. Köztük talán a legfontosabbat is. Azt, hogy mik vagyunk, nem csak mi döntjük el. A világ és az általa elvárt szerepek bármikor képesek minket megjelölni, aminek hatására mi is folyamatosan változunk – legyen a változás akár negatív, akár pozitív előjelű. Egy azonban bizonyos, angyalszárnyainkat legalább annyira kapjuk saját magunktól, mint a körülöttünk lévőktől. A kérdés, hogy elbírjuk-e a súlyukat? Ha nem, dönthetünk másképp is, választásunk nyomait azonban az idők végezetéig magunkon kell viselnünk. Így válunk majd taszító, összeégett ördögökké vagy éppen lélek nélküli démonokká…