Kétségtelen, hogy a filmkorszak kezdetétől nagy szerepet kapott a horror műfaja, viszont az is igaz, hogy a legtöbb alkotás a misztikumból és a legendákból táplálkozott. Folyamatosan zúdították magukból a filmkészítők az olyan horrorokat, amik ugyan kétséget kizáróan rémisztőek, de nem voltak hatással az emberek mindennapjaira, hiszen nem ezzel foglalkoztak. Ilyen volt a Dr. Caligari, a Nosferatu, A gólem, a Boszorkányok vagy a Drakula. Fritz Lang rendező viszont valami olyat tett, amit előtte még senki: bevitte a horrort a nézők otthonaiba.

A történet szerint egy brutális sorozatgyilkos szedi áldozatait egy német nagyvárosban. Még borzalmasabbá teszi a cselekményt az, hogy az áldozatok iskoláskorú gyerekek, akiket szép szavakkal és édességgel csábít el a gyilkos, hogy aztán végezzen velük. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz a tettes után. Éjszakai razziákat tartanak, folyamatosan járőröznek, ami az alvilági bandáknak nincsen ínyére, éppen ezért ők is megpróbálják kézre keríteni a gyilkost. Lang megalkotta a klasszikus sorozatgyilkosos-nyomozós horror műfaját, majd egyszer csak csavar egyet a történeten, és kapunk egy mély lélektani drámát. Ez a dráma pedig két síkon halad. Egyfelől megismerhetjük belülről egy sorozatgyilkos pszichéjét, másfelől azt, mit érezhet és gondolhat egy gyermekét gyászoló anya akkor, amikor megismeri azt, aki elvette tőle legféltettebb kincsét. Végül már a néző sem tudja, mit is gondoljon, és hogyan kellene viszonyulnia a látottakhoz.

Lang mesteri filmet alkotott. Koncepcióját tekintve kívülről befelé halad, ami tökéletesen illik a történet alakulásához. Ahogy halad előre a sztori, egyre inkább megismerjük a gyilkosunkat. Először az árnyékát pillantjuk meg, ami vészjóslóan rávetül egy kisgyerekre, majd a grimaszát láthatjuk a tükörben, végül megismerjük az embert magát és vele együtt a lelkivilágát. A rendező bemutatja, hogy az, akit mindenki szörnyetegnek hitt, nem is biztos, hogy az. Sokkal inkább egy szánandó, szerencsétlen, aki egyszerűen nem képes uralkodni gyilkos vágyain.

Az M, egy város keresi a gyilkost nem egy könnyen emészthető darab, és nem is egy vidám jövőképpel kecsegtető film. Hozzátartozik, hogy egy elvesztett világháború után, a weimari köztársaság végnapjaiban forgatták a filmet, éppen ezért teljesen áthatja a kétségbeesés és a zord jövőkép.  További érdekesség, hogy ebben a filmben használtak először beszélő narrátort, és a hangsávval való játék is igencsak összetett, valamint itt alkalmazták először azt a technikát, hogy egy jellegzetes dallamot vagy hangot egy karakterhez párosítanak. Vagyis, ha meghalljuk a Hegykirály barlangjában dallamait, akkor pontosan tudjuk, hogy gyilkosunk hamarosan le fog csapni. (Ez pontosan olyan, mint a Cápában a zene.)

Amit még érdemes kiemelni, az a színészi játék. Ahhoz, hogy Lang el tudja érni a kellő hatást, szüksége volt egy olyan színészre, aki képes arra, hogy szánalmat ébresszen a nézőkben. Peter Lorre egyszerűen tökéletes választás volt a sorozatgyilkos szerepére. Ő képes arra, hogy kegyetlen gyilkos és szánalmas féreg legyen egyszerre úgy, hogy semmi ripacskodás vagy túlzás nincsen a játékában.

Ez a film nem használ erős képeket, nem durvul a zene terén, és nincsenek jump scare-ek sem. Lang a szimbolikára törekedett, és nagyon sok mindent rábízott a nézők képzeletére. Elérte azt, hogy senki se tudja magát függetleníteni a látottaktól. Nagyon erős és úttörő alkotás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek.

IMDb