Az álmokról szóló filmek – még ha akár silány minőséget képviselnek is – egy egyedi kategóriát képeznek a filmiparban, hiszen egy olyan világot tárnak elénk ahol bárkik lehetünk, bármit megtehetünk. Egy világot, ahol minden lehetséges. Egy világot, amit mindannyian jól ismerünk. Az álomvilágot fókuszukba állító alkotások többsége azonban koránt sem a boldog érzéseket, az örömteli képeket és hangokat vagy éppen ártatlannak tűnő fantáziáinkat igyekszik bemutatni, sokkal inkább a bennünk élő sötétségre helyezik a hangsúlyt. Így születhettek meg az olyan filmek, mint a híres A Nightmare on Elm Street. Legyen szó Freddy bármelyik groteszk akciójáról vagy éppen David Lynch álomszekvenciáiról, mind-mind a nézőkkel képesek maradni a megtekintésük után is. A képek túlvilági mégis ismerős tónusa, a hangulat, a zene. Egyszerre rendkívül szokványos és teljesen idegen. A fentiekhez hasonlót próbált átadni Kjersti Helen Rasmussen, norvég filmrendezőnő, a közelmúltban bemutatott Marerittet című filmjében.

A fiatal pár – Mona és Robby (Eili Harboe és Herman Tømmeraas) – végre megtalálják álmaik otthonát, bár a hatalmas lakás erőteljes felújításra szorul és a szomszédság sem a legoptimálisabb, mégis tökéletes választásnak tűnik terveik megvalósításához. Megkezdik a munkálatokat és ezzel párhuzamosan Mona egyre furcsább dolgokat kezd tapasztalni. Éjszakánként rémálmok gyötrik és úgy érzi, valamilyen entitással kénytelenek osztozni otthonukon. Egy démoni lénnyel, aki minden álmodással töltött pillanattal egyre közelebb és közelebb ér hozzá, hogy végül nem csak a lelkét, de a testét is kisajátítsa…

A fenti történettel kapcsolatban már feléled a nézőkben a kétely azzal kapcsolatban, hogy nem várja majd őket szinte semmilyen újdonság, a látottakban nem lesz majd semmi meglepő. A helyzet az, hogy amennyiben így éreznek nem is fognak csalódni. Rasmussen alkotása ugyanis szinte minden eredetiséget nélkülöz. Van itt egy csipetnyi Elm utca, egy nagy kanál Rosemary gyermeke, némi misztikum és rengeteg párkapcsolati dráma – abból a fajtából, amit sokkal kreatívabban is ki lehetett volna fejteni. Még az északi filmekre oly jellemző atmoszféra is csak nyomokban érhető tetten. Sajnos. Az épület és a lakás képes megragadni és formát adni az eddigiekben is megkedvelt, jellegzetes hangulatnak, valamint a város képei is hozzák a kötelezőt, ez azonban kevésnek bizonyul. Egész egyszerűen azért, mert a történet nem képes fenntartani a nézők érdeklődését a valamivel több, mint másfél órás játékidő alatt. Ezen sajnos a színészi játék sem képes javítani számottevően, annak ellenére sem, hogy a film gyakorlatilag Eili Harboe jutalomjátéka. Egy egyszemélyes show. A színésznő meggyőzően alakítja Mona karakterét, de ez nem lehet és nem is lehetett elég a sikerhez. A rendezés is inkább tekinthető jó iparos munkának, mintsem kiemelkedő teljesítménynek. A mozi nem képes egy koherens egészként funkcionálni.

Ez pedig sajnálatos. Főleg annak tudatában, hogy milyen érdekes és mély jelentéstartalmakat villant meg az alkotás. Olyan témákat, mint a kapcsolatban élők egyenjogúsága, a párkapcsolati válság okainak feloldására tett kétségbeesett lépések, az alvási paralízis szörnyűségei, a szülés utáni depresszió vagy éppen a szinte teljesen felesleges misztikus szál – középpontjában az álmokban megjelenő fenyegetéssel. Mindegyik olyan téma, ami meg tudja hálálni a rá fordított energiákat, ez azonban ebben a filmben egyáltalán nem érződik. Kár érte. Ha csak egy vagy két témára fókuszált volna az alkotás talán jobban – sőt sokkal jobban – is sikerülhetett volna.

A Marerittet sajnos egy roppant középszerű mozi lett, néhány olcsó ijesztéssel, egy – kötelezőnek érződő – explicitebb jelenettel és egy meglepően bátor lezárással. Ez azonban távol áll attól a kategóriától, amit jó szívvel tudnék ajánlani. Én inkább azt javaslom, hogy válasszatok helyette egy tetszőleges skandináv krimit. Minden téren többet fog nyújtani. Érdekes történetet, borzongást, de legfőképp azt, ami ebből hiányzik. Hangulatot…

IMDb