Ennek a filmnek a bemutatását talán azzal kell kezdeni, hogy megjegyezzük: nem is igazi horror. Igen, a házban szellemek kísértenek, egyszer-egyszer pedig valóban előfordulnak rémisztőbb jelenetek is, de akkor sem nevezném horrornak. A megfelelő megnevezés véleményem szerint egyszerűen csak misztikus film. De abból első osztályú.

Pedig kezdetben megkapjuk a tipikus sablont. A hatalmas házat valami vagy valamik megszállták, az ajtók maguktól nyílnak, furcsa hangok szűrődnek ki olyan szobákból, ahol senki nem tartózkodik, valamint a függönyök látszólag minden ok nélkül elmozdulnak. És hogy miért hangsúlyoztam ki a függönyöket külön? Azonnal elmagyarázom.

Az előbb említett dolgok ellenére se higgye azt senki, hogy egy tucatfilmmel van dolgunk, ugyanis a szellemjárás csak körítés, egy elengedhetetlen elem ahhoz, hogy egy olyan hangulatot teremtsen, ami a film megnézése után is a hatása alatt tartja a nézőt még hosszú-hosszú ideig. Mert amit kapunk, az másfél óra olyan szinten nyomasztó légkör, hogy egyes "valódi" horrorok elbújhatnak mögötte.

A történet szerint 1945-öt írunk, a háborúnak vége. A főszereplő, Grace Stewart egyedül él két gyermekével hatalmas házukban, és várja, hogy férje, aki Franciaországban harcolt, hazatérjen. Egy nap aztán szolgálók kopogtatnak a ház ajtaján, akik munkát keresnek és Grace be is fogadja őket, viszont szigorú szabályokat kell betartaniuk: egyszerre csak egy ajtó lehet nyitva, mielőtt újat nyitnának ki, az előzőt be kell zárni. Valamint megemlíti nekik, hogy a házban a legtöbb esetben vaksötét lesz, mivel a függönyöket el kell húzni, ha gyermekei a szobában tartózkodnak, ennek oka pedig, hogy a gyerekek - Anne és Nicholas - fényérzékenyek. Nem érheti több fény őket, mint egy gyertyalángé, különben akár meg is halhatnak. A nehéz helyzet ellenére a három szolgáló elvállalja a munkákat, még úgy is, hogy Grace megjegyzi nekik: az előző szolgálók minden bejelentés nélkül elmentek.

Kezdetben minden rendben megy, azonban hamarosan a már korábban említett megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek elfajulni a házban. Sírás hangzik valahonnan a zárt ajtók mögül, a zongorán játszik valaki, ráadásul Anne állítólag még beszélt is egy Victor nevű kisfiúval, akit azonban rajta kívül senki nem látott. Grace kezdetben természetesen szkeptikusan áll a dolgokhoz, hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy valóban nincsenek egyedül, ráadásul a hatalmas köd miatt külső segítségre sem számíthat, még a postás sem megy ki a házhoz.

Míg a történetet dióhéjában el lehet mondani, ami lehetetlen, az az, hogy a film hangulatát visszaadjam. Nem akarja elérni, hogy félj, nem akar megijeszteni, egyetlen célja van: egy olyan nyomasztó és magával ragadó hangulatot teremteni, amilyet ritkán tapasztal az ember filmnézés közben. Mindebben segít a remek történet, a gyönyörű fényképezés, a nagyszerű helyszínválasztás, és ami a lényeg: a színészek hitelessége.

Nem akarok túlzottan belemenni abba, hogy mennyire tartom profinak a színészek munkáját, mert attól tartok, sosem jutnék a végére. Grace-t Nicole Kidman alakítja, aki csak alapból a kedvenc színésznőm, de itt még önmagát is felülmúlja. Nemrég olvastam vele egy kis interjúrészletet, ahol megjegyezte, hogy a Más világ az egyik kedvenc filmje, és mit is mondhatnék... látszik. Ekkora beleélést sem látni mindennap, minden egyes mozdulata hiteles, a néző azonosulni tud a karakterével, néha ráordítana, néha együtt érez vele. Egy pillanatra sem zökken ki a szerepéből, egy szóval tudnám csak leírni, mit is gondolok az alakításáról: profizmus.

Persze önzőség lenne csak róla megemlékezni, itt vannak például rögtön a gyerekek. James Bentley, filmbéli nevén Nicholas, még hagyján, de az Anne-t alakító Alakina Mann megint csak kivételes tehetség. Ha nem hagyna fel a filmezéssel, még fényes jövőt jósolnék neki. A gyerekszínészkedés egyik csúcspontját nálam a Mama két kislánya jelenti, de a Más világ lurkója se sokkal marad el mögöttük. Sőt! Természetesen a szolgálók is hozzák a kötelezőt, de ha Más világ, akkor nekem Nicole Kidman.

Amiről még egy szót sem ejtettem, az a befejezés. Nem fogok elmondani róla semmit, mert ezt egyszerűen meg kell tapasztalni. Az ekkora csavarok kitalálását és prezentálását oktatni kéne. Az benne a szép, hogy az ember végig meg van győződve valamiről, ami aztán kiderül, hogy úgy is van, és már elégedetten dőlünk hátra, hogy "én megmondtam". Aztán a film ad egy hatalmas pofont, az állunkat pedig kereshetjük a földön. És itt most nem csak arról van szó, hogy "micsoda meglepő fordulat!" A meglepetés csak a hab a tortán, ez az egész attól lesz szép, ahogy tálalják, mint egy desszerttálat, ami azon kívül, hogy rendkívül ízletes, még ínycsiklandozóan szép is.

A rendezőnek ez volt a harmadik filmje. A későbbi munkásságával nem vagyok tisztában, de ritka az olyan, hogy valaki harmadik próbálkozásra ilyet alkosson, így csak remélni tudom, hogy Alejandro Amenábar úr nem lustult el és továbbra is tartja a színvonalat.

Végezetül egy személyes élménnyel zárnám az ismertetőt. Nemrég néhány baráttal eldöntöttük, hogy nézünk egy horrorfilmet. Hosszas tanakodás után felvetettem, hogy nézzük meg a Más világot, habár kissé aggódtam, hogy horrort néznének, ez meg csak részben az. Mindenki csendben nézte végig a filmet, majd mikor vége lett, egy rövid kis némaság után valaki megtörte a csendet: "Ez nagyon durva volt..." Osztatlan sikert aratott, holott mindenki horrort várt, és bizony voltak köztünk olyanok is, akik nem edzetlenek ilyen téren.

Ennek fényében úgy gondolom, bátran ajánlhatom mindenkinek ezt a gyöngyszemet. Remélem, másnak is ugyanakkora élményt nyújt majd, mint nekem.

10/10

IMDb | mafab