Lars von Trier. Azt hiszem kevés olyan rendező van, aki ennyire szét tudja kapni a nézőjét, mint az említett úriember. Triernek semmi más nem jár az eszében csak az, hogy minél nagyobb hatást gyakoroljon a nézőkre. Sokkolni akar, a bőrünk alá mászni és ez mindig sikerül is neki, így nem lehet akármilyen lelkiállapotban nekiülni egy Trier filmnek.

A Melankólia története sem szívderítő, hiszen éppen a világvége előtt állunk. Egy kisbolygó halad a Föld felé magával hozva a világunk pusztulását. A véggel való szembenézés áll tehát a történet középpontjában, amit két ellenkező szemszögből élhetünk át.

Trier két részre osztotta a Melankóliát. Az elsőben egy esküvőbe csöppenünk és megismerjük Justine-t. Ám sok lánnyal ellentétben nem ez Justine életének legszebb napja. A lány ugyanis depresszióval küzd, hihetetlen üresség árad minden mozdulatából és a tekintetéből, ám aki azt hiszi, hogy Trier elénk tárja ennek az okát az nagyot téved. A rendezőt ugyanis nem érdekli, miért lett Justine ilyen. Sokkal inkább konfliktusok útján tárja elénk, mire képes egy ilyen betegség az ember lelkével és természetével. Justine káoszt teremt maga körül és mindent lerombol, ám a teljes sötétségtől mindig megvédi őt a testvére, Claire. A második fejezetben vele ismerkedhetünk meg.

Claire teljesen normális, boldog életet él. Van egy gyönyörű otthona, szerető férje és egy kisfia. Kiegyensúlyozottságába csak Justine lopja bele a sötétséget, de Claire ezzel is képes megbirkózni, feltétel nélkül szereti a testvérét és igyekszik segíteni neki. Ám mégsem ő lesz a megmentő, hanem a végén Claire-t kell megmenteni.

Trier a két nő eltérő természetén és életén keresztül mutatja be a véget és azt, hogy milyen hatással lehet ez az emberekre. Csodálatos képi világgal, érzékkel, lassításokkal játszik az érzelmekkel és fordítja meg a szerepeket. Amíg Claire fokozatosan elmerül a halálfélelem sötétjében, addig Justine megtalálja végre a nyugalmat és ő lesz az, aki átsegíti a szeretteit a becsapódást megelőző pillanatok elképesztő, nyomasztó és fullasztó, idegőrlő lassúságán, hogy aztán együtt eltűnjenek és talán békére leljenek.

Borzasztó depresszív film lett a Melankólia, ugyanakkor megvan benne a lehetőség arra, hogy meglássuk a világosságot és kiutat. Trier megint hihetetlen precizitással szedi szét és sokkolja le a nézőit, átragasztva rájuk a sötétséget, de utat is mutat Justine karaktere által. Köztudott, hogy a saját depressziójából való kilábalás végett készítette el ezt a filmet és egyértelműen érződik minden képkockán a zavarbaejtő személyesség. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy terápiás jelleggel csinálta-e meg ezt a filmet, vagy bele akart minket is döngölni ebbe a kilátástalan állapotba. Gyanítom kicsit mindkettő cél lebegett a szeme előtt és el is érte, amit akart. Nem lehet kivonni magunkat a látottakból, végigéljük a szereplők kálváriáját, mi magunk is reménykedünk a csodában annak ellenére, hogy a kezdő képsorokból tudjuk, hogy itt a vége, semmi esélyünk a menekülésre. Pontosabban csak akkor nincsen, ha nem fogadjuk el a sorsunkat és önmagunkat.

Ez a film bizony egy szerzői depresszió-apokalipszis dráma és annak nagyon hatásos. Kirsten Dunst pedig sosem volt ennyire jó, mint Justine szerepében. Árad belőle az üresség, hihetetlen, mennyire átadta magát a szerepének. Mélységekben és magasságokban létezik, a közeliektől sem ijedt meg, amint arra van szükség egyből egy másik arcát veszi elő. Charlotte Gainsbourgról jól tudjuk, hogy Trier kedvence és azt is, mennyire érti a rendező narratíváját és lelkivilágát, így egyáltalán nem meglepő, hogy ismét nagyszerűt alakított. Mellettük pedig olyan színészeket láthatunk kisebb szerepekben, mint Charlotte Rampling, Alexander Skarsgård, John Hurt, Stellan Skarsgård, Udo Kier vagy Kiefer Sutherland (utóbbira nagyon érdemes figyelni).

Mint minden Trier film ez is nagyon megosztó lett. Mondjuk egy ilyen rendező alkotása nem is nagyon lehet másmilyen. Én azok közé tartozom, akik szerették a Melankóliát. Mondom ezt úgy, hogy vagy négyszer kezdtem neki, mire egyszer végignéztem. Ehhez a filmhez nem lehet akármilyen hangulatban nekifogni, megvallom én sem a legjobb pillanatomban néztem végig, de ez nem is baj, mert így tudtam kellően átadni magam neki és nem akartam elmenekülni a sötétsége elől, így pedig megláthattam a belecsempészett fényt is. Mert Trier nem csak az egyedüllétet, a magányt, a kilátástalanságot mutatja meg nekünk, hanem a fény segítségével a kivezető utat is.

Pontszámom: 8/10

IMDb | mafab