Alex Garland, angol író, producer és rendező neve sok filmrajongónak hangozhat ismerősen, hiszen munkásságának olyan alkotásokat köszönhetünk, mint a 2014-ben bemutatott Ex Machina, a Natalie Portman főszereplésével, 2018-ban debütált Annihilation vagy éppen Danny Boyle klasszikusa és minden idők egyik legjobb zombifilmje, a 28 Days Later – amiben Garland íróként működött közre. A szimbolizmus stílusjegyeit művészfilmes eszközökkel vegyítő alkotó idén új alkotással jelentkezett, melynek koncepciója és kedvcsinálója is egy igazán különleges film ígéretével keltette fel a nézők figyelmét.

A Men végül 2022 májusában, Cannes-ban került bemutatásra és minden ígéretét beváltotta, sőt olyan finálét volt képes prezentálni, ami David Cronenberg legjobbjait is képes volt megidézni. Mindennek ellenére azonban mégsem vagyok teljesen elégedett az alkotással. Ennek pedig jó oka van…

Harper Marlowe (Jessie Buckley) egy tragédiába torkolló, bántalmazó kapcsolatból menekül egy apró kis faluba, hogy gyászoljon, hogy felejtsen, hogy egy kicsit újra magára találjon és felépüljön. A gyász és a háborgó lelkiismerete azonban komolyan megnehezíti a vidéki nyugalom felhőtlen megélését. Ezen a helyzeten pedig tovább ront az is, hogy a nőt egy titokzatos alak kezdi követni, aki miatt végül az ideiglenes otthonának falai közt sem érezheti magát biztonságban…

Garland rendezése sziklaszilárd. A gyász megélésének kétségbeejtő fázisait, valamint az ezekből fakadó nyugtalanító képeket, hangulatokat és érzéseket olyan erővel jeleníti meg, ami igazán elismerésre méltó. A színészi játék is rendkívüli. A stáb tagjai közül azonban Rory Kinnear az, aki igazán remekel. A több szerepet is magára öltő színész legnyugtalanítóbb és egyben legerősebb karaktere egyértelműen a falu papja. Egyszerűen hihetetlen mennyire meg tudta ragadni a karakter ijesztő, visszataszító, vészjósló lényegét. Egy ideig biztos nem felejti majd el az, aki bizalmat szavaz a filmnek. A fényképezés és az operatőri munka is jól sikerült. Technikailag abszolút erős alkotásról beszélhetünk. DE…

Mert itt is van egy DE. A Men a fenti erényei ellenére elvész a saját részleteiben. A gyászt, a kapcsolaton belüli abúzust, a fájdalmat kezdetben sikeresen ötvözi ugyan egy – sajnos éppen csak érintett – okkult szállal, azonban ennek kifejtése szinte teljes mértékben háttérbe szorul. Az alkotás szimbolikája nyílt és egyenes, semmit, de semmit nem bíz a nézőre és nem is vár el tőle se mélyebb betekintést, sem pedig tényleges gondolkodást. A film a második harmadában percről-percre válik egy nyugtalanító thriller/horrorból egy művészieskedő alkotássá, képek halmazává, amik talán egy kiállításon jól mutathatnának, azonban a mozitermek gyöngyvásznain – ebben a formában – nem érhetik el a kívánt hatást. Ezek után pedig a – valamivel több, mint másfél órás – játékidő végén gyakorlatilag átváltanak a készítők egy jó pár perces testhorror szekvenciába, aminek a mögöttes jelentéstartalom miatt helye van ugyan az alkotásban, de ez a váltás sok nézőnél fog kiváltani tanácstalanságot majd végül teljes apátiát a filmmel kapcsolatban.

Az ősi természeti hitvilág, a súlyos kapcsolati problémák, a gyász valamint a férfi- és női princípium szembeállítása mind-mind kiaknázatlan lehetőség marad, amit az alkotók fekete kakasként áldoztak fel, egy vidéki kunyhó dohos falai közt, a művészet vériszamos oltára felett. Nagy kár, hogy ezt tették. Lehetett volna a fenti témák valamelyikéről alkotott óda, melynek hangjai még sokáig visszhangzanak a vidék zöldellő lankái közt, így azonban nem lett más csak fájó és hangos kakofónia. Zaj, aminek értjük ugyan a jelentését, de figyelmünket valójában nem érdemli meg. A legfájóbb azonban mégsem ez. A film fő tengelye – a princípiumok szembenállása – ugyanis hamar elveszti egyensúlyát. Így válik az alkotás végül egy politikailag rendkívül korrekt, feminista filmmé. A nők – bár meglepően kevesen szerepelnek – itt a rend és az erő képviselői, ősanyák, gyakorlatilag harcosok. A férfiak – kivétel nélkül – mind őrültek és agresszívak. Az utolsó képsorok oldják ugyan ezt a látomást, de az alkotás lényegén ez nem tud és nem is akar jelentősen változtatni.

Ajánlható-e a Men bárkinek? Az előzetes várakozások fényében meglepően nehéznek érzem ezt a kérdést. Talán azoknak, akik rajonganak a művészfilmekért és nem riasztja el őket, egy nagy adag explicit testhorror sem. Talán azoknak is, akiknek felkeltette az érdeklődését a kapcsolati válságra és annak következményeire fókuszáló történet. Másoknak jó szívvel semmiképp. Sokkal értékesebb alkotásokat találunk az érintett témák bármelyikét boncolgató filmek szinte végtelen tengerében. Egy dolog azonban biztos. Nem attól válik valami művészi értékké, mert az volt a célja. Ennél az alkotásnál jobb példát keresve sem találhatunk erre a fájóan igaz gondolatra…

IMDb