(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)

Abigail: Mi lett volna, ha...

Emlékszem a napra, mikor a feje tetejére borult a világ, hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik, elképesztett a látvány, hogy az emberek egymás torkának esnek, a katonák embereket lőttek agyon, akik a segítségüket kérték.

Csak néztem, és tudtam, hogy mit kell tennem.

• Rick, haver... - még ha magánál lett volna, akkor sem hallotta volna, hogy megszólítom, ugyanis a kinti üvöltözés és puskaropogtatás miatt még én sem hallottam a saját hangomat.

A legjobb barátom kómában feküdt ebben a borzalmas nagy káoszban, valószínűleg nem tudott semmiről, ami körülötte történik.

Körbenéztem a szobában. Mégis hogy sikerülne elvinnem innen? Lehet, hogy én sem jutok ki élve. Nem, nem tehetem, Ő a legjobb barátom, nem hagyhatom itt.

• Haver, mit tegyek... – suttogtam az öklömet a számhoz szorítva.

Közel hajoltam a mellkasához, de nem hallottam semmit, semmit, ami elárulná, hogy életben van. Meghallgattam még egyszer. Nem, most sem hallok semmit.

Felemeltem a fejemet, mikor hirtelen nyílt az ajtó, abban a pillanatban lebuktam Rick ágya mellé, és figyeltem a katonát, aki végigpásztázta a kórtermet, vészjóslóan szorongatva hatalmas puskáját, majd mikor megállapította, hogy Rick valószínűleg vagy meghalt, vagy életképtelen, sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

• Rick. Én sajnálom, és nem tudom, mit tegyek, haver  - álltam fölé, és az arcát pásztáztam.

Carlra és Lorira gondoltam, nélkülem biztos nem jutnak ki, és tudom, hogy Rick is azt akarná, hogy mindenáron mentsem meg őket.

Semmit nem tehettem érte, a legjobb barátomért.

Még utoljára visszanéztem rá, majd becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón káosz volt, halomra gyilkolták az embereket, mindent vér és húscafat borított.

Körbenéztem, majd mikor megláttam egy hordágyat, Rick szobájának ajtaja elé toltam. Nem akartam, hogy bárkinek is eszébe jusson bemenni, bár ebben a helyzetben ez oly kevés cselekedet volt. Szánalmasan éreztem magam, hogy mindössze ennyit tettem a legjobb barátomért.

Nem, a legtöbb, amit tehetek érte, az az, hogy megmentem a családját, Ő is ezt akarná.

Igen, ezt akarná...

***

Négy nappal később már időérzékem sem volt, négy napig bírtam követni az idő múlását, de később már nem.

Lorit és Carlt sikerült kimentenem a városból, bár hajszál híján múlott mindannyiunk élete, felborult a rend, a városokra bombát dobtak, az embereket, akik nem voltak megfertőzve, szó nélkül lelőtték, az utcán a halott emberek is két lábon jártak, egymás torkának esve.

Elképesztő volt, káosz uralta az utcákat és az embereket.

Egy idő után sikerült egy kisebb csapathoz csapódnunk, velük együtt táboroztunk le Atlantában.

Nem ismertem őket, az autópályán találkoztunk velünk, majd mikor hirtelen menekülni kezdett mindenki, mert megtámadtak a holtak, valahogy egy helyen kötöttünk ki.

Nem bíztam bennük, és valószínűleg ők sem bennünk, de a mai világban ez érthető is volt, viszont azt mindannyian tudtuk, hogy együtt sokkal több esélyünk van a túlélésre, mint külön-külön.

• Mit nézegetsz? – léptem Lori mögé.
• Én csak... - kapott a szeméhez, majd törülgetni kezdte a lecsorduló könnyeit.

Egy családi képet szorongatott apró kezeiben. Emlékszem arra a napra, mikor ez a kép készült. Carl ötéves lehetett, őszi karnevál volt  a városban, és Rick szabadnapos volt azon a hétvégén. Együtt mentünk a karneválra, bár én be voltam osztva, de arra emlékszem, hogy a képet én csináltam. Nagyon jól éreztük magunkat, Ricknek hosszú idő után az volt az első szabad hétvégéje.

• Lori... - kezdtem bele.
• Tudom, Shane – elcsuklott a hangja.
• Sajnálom, én mindent megtettem, hidd el, ha többet...
• Nem, tudom, hogy te mindent megtettél, többet nem is kérhettem volna, és így is hálás vagyok azért, amit tettél értünk – fordult felém, majd két keze közé fogta az arcomat. – Köszönöm, hogy kihoztál minket, és köszönöm, hogy vigyázol a fiamra.

Azelőtt soha nem néztem ilyen szemmel Lorira, eszembe sem jutott volna. Mindig is kedveltem, hiszen gyerekkorunk óta ismertük egymást, jó barátok voltunk, főleg, mikor hozzáment Rickhez. De most, a mostani világban, a kegyetlen, embertelen körülmények között valahogy más volt. Más szemmel néztem rá, máshogy éreztem iránta, és ez ellen nem tehettem semmit.

***

Andrea, Dog és Glenn a táborba értek egy több napos portyázás után. Reméltem, hogy találtak valami ételt és palackozott italt, ugyanis kezdtünk kifogyni belőlük. Ha portyázni indult egy csapat, soha sem tudhattuk, hogy mikor vagy egyáltalán valaha visszaérnek-e.

• Találkoztunk egy sráccal a városban, teljesen hülye volt, egy tankból mentettem ki – mesélte Glenn vigyorogva, majd felkapott egy üveg ásványvizet. – De amúgy rendes arcnak néz ki, a családját keresi. Hé, gyere, bemutatlak a többieknek - intett a teherautó felé.

Először csak bámultam, majd mikor ráeszméltem, hogy a férfi, akiről Glenn beszélt, az a legjobb barátom, valahogy nem bírtam elhinni.

Rick sétált felénk teljes életnagyságban.

A hátam mögül hallottam Lori elfojtott sírását, majd Carl üvöltését, ahogy apja felé rohan könnyes szemekkel, és a karjaiba borul.

• Úristen, te jó ég – zokogott Lori, majd lassan odasétált hozzá. – Te, te élsz. Istenem, te élsz – borult a nyakába, majd rám nézett.

A tekintete megkönnyebbülést, mégis aggodalmat tükröztek. Az az aggodalom a túlélés miatt volt a szemében, vagy mert rájött, hogy most már én lettem a zavaró tényező az életükben?

***

• Beszélhetünk, Lori? – álltam mögé.
• Miről akarsz beszélni, Shane? – a hangja nem volt gúnyos, mégis valami furcsát érzékeltem benne.
• Tudom, hogy most dühös vagy, és azt is, hogy most, hogy Rick visszajött...
• Nem vagyok dühös – vágta rá. – Megkönnyebbültem, és örülök, hogy a férjem életben van, óriási nagy szerencse kellett ahhoz, hogy túlélje ezt az egészet, és idetaláljon a mi táborunkba. Nem hiszem, hogy mindez a véletlen műve, vagy te igen?
• Nem, nem hiszem. De azt tudnod kell, most, hogy Rick visszatért, én...
• Soha nem felejtem el, amit értünk tettél, Shane. Tudom, hogy nehezen tetted meg, tudom, hogy nem volt más választásod, tudom, hogy ha nem jöttél volna el, a fiam már nem élne, én nem lettem volna képes megmenteni őt, nem lettem volna képes minderre – mondta hevesen Lori, az arcán csak úgy folytak le a könnyei.

Ez senkinek nem volt könnyű, nem tudom, melyik ember bírt volna helyesen dönteni, ilyen helyzetben nem lehet gondolkodni, rögtön kell cselekedni, senki nem ítélhet el, mert a legtöbben azt mondanák erre, hogy „ha ott kell hagynom a legjobb barátomat, akkor el sem megyek nélküle, inkább ottmaradok vele”, de ez mégis milyen gondolkodás? És akkor mi lenne a családommal, vagy az ő családjával? Azzal nem megyek semmire, ha mindkettőnket megöletem, ha mindketten meghalunk, úgy mi értelme lenne?

• Azt tudnod kell, Lori, hogy ha lett volna más választásom...
• Tudom, nem kell megmagyaráznod, ismerlek, Shane, már régóta, tudom, hogy jó ember vagy, és sajnálom, hogy ilyen nehéz döntést kellett meghoznod.
• De mi lesz kettőnkkel, Lori? Én nem fogok Rick és közéd állni, de azt tudnod kell, hogy szeretlek, még akkor is, ha a hátra lévő életemben nélküled kell élnem. Rick a legjobb barátom, és az is marad, ezen az sem változtat, amit irántad érzek.

***

Hetek vagy hónapok teltek el, tudtam, hogy sok ideje tart már ez a rémálom, az idő ugyanis egyre hűvösebb lett, egyre jobban féltünk, hogy vajon mi lesz a tél, vajon a járkálókat lelassítja a hideg, vagy egyáltalán befolyásolja őket a vérszomjukban? Vérszomj... Ez nem nevezhető vérszomjnak, ez valami gusztustalan, emberfeletti éhség a vörös, vérben tocsogó hús után. Mégis mi tehette ezt az emberekkel? Vírus? Valami, ami a levegőben van? De akkor mégis miért nem tettek ez ellen semmit? Nem létezhet, hogy ez ellen a borzalmas rémálom ellen nincs ellenszer, vagy megoldás, ami helyre hozná az életünket, és nem kéne állatokként élni a mindennapjainkat, hogy mindennap úgy keljünk fel, hogy bármelyik percben ránk ronthatnak, elevenen felzabálhatnak, aztán mi is olyan gusztustalan, bűzölgő, emberi szarkupaccá változunk. Nem, kell, hogy legyen valami megoldás.

A bizonytalanság, ez uralta a mindennapjainkat. Soha sem tudhattuk, hogy mi vár ránk, ahogy azt sem, hogy végül találtunk egy ideiglenes menedéket, bár Rick azt akarta, hogy hosszú távra is maradjunk ott, de ez nem biztos, hogy sikerülni fog.

Egy farmon kötöttünk ki, teljesen el volt szigetelve a külvilágtól, olyan, mintha az ott élők nem is tudnának semmit az eddig történtekről. A farm vezetője Hershel volt, egy idős ember, aki a két lányával élt egyedül a farmon. Ha nem mondta volna el, hogy mi történt a feleségével, talán azt mondtam volna, hogy fogalma sincs, milyen odakint a helyzet.

Rendes, hívő ember, aki nagyon félti a családját, ezért is ódzkodott annyira, hogy befogadjon minket, amit nem is csodálok, hiszen a mai világban az a minimum, hogy óvatosak vagyunk.

***

A tél beköszöntött, mi pedig helyet kaptunk a farmon, a csapat igazán otthonosan érezte magát, megegyeztünk Hershellel, hogy mindenben segítünk neki a ház körül, cserébe, hogy van tető a fejünk fölött. Olyan idilli volt a hangulat, a csapat kezdett lenyugodni, otthonosan érezni magát, de mint ahogy azt sejteni lehetett, a mai világban semmiben nem lehetünk biztosak.

Rickkel portyázni mentünk, gyógyszereket és tartós élelmet kerestünk a városban, mikor hirtelen egy másik csapat ránk rontott, és lőni kezdtek ránk.

Az elmúlt időszakban rájöttünk, hogy a lövés hangja vonzza azokat a rohadékokat, ezért ha lehetőségünk volt rá, mindig csendben, egy késsel vagy valami szúrós tárggyal intéztük el őket, de mikor az emberek minden ok nélkül elkezdtek lőni ránk, nem volt választásunk. Háromszor annyian voltak, mint mi, de mindegyiket leszedtük.

• A rohadék eltalálta a lábamat – Rick ledobta magát ez egyik székre, majd a kezével szorítani kezdte a bokáját, ami erősen vérzett.
• Basszus, kell itt lennie kötszernek – gyorsan keresgélni kezdtem a polcok között, de nem találtam sehol.

Továbbmentem, mikor végre találtam egy egész dobozzal. Gyorsan felkaptam, majd rohantam is vissza, ám ebben a pillanatban hallottam, hogy Rick üvölt, és mire odaértem, egy járkáló tépte ki éppen a torkát, ahonnan vér fröccsent ki a földre, majd rám, mikor hátulról kilyukasztottam a rohadék fejét.

• A kurva életbe, Rick -   ledobtam a kötszert a földre, majd felemeltem, és az ölembe raktam Rick fejét. – Haver, el ne vérezz itt nekem.

Ez más volt, nem ugyanazt éreztem, mint akkor, a kórházban.

• Bassza meg, Rick, én nem tudom.. – ahogy néztem azt az óriási sebet a nyakán, ezt lehetetlenség helyrehozni.
• Shane, Shane, figyelj rám – hörgött.
• Haver, most nem hagyhatlak itt, nem tehetem meg, nem teszek ilyet – ragadtam meg a kezét, majd a másik kezemmel a nyakához nyúltam, és az ujjaimmal próbáltam elnyomni a vérzést, de nem sokat segítettem vele.

A kezem, a mellkasom és a lábam is tiszta vér volt.

• Shane, én nem haragszok rád – mondta.
• Rick, valahogy el kell állítanunk a vérzést – nyögtem ki elszörnyülködve.
• Shane, most figyelj rám. Én bízok benned, és tudom, hogy vigyázni fogsz rájuk. Vigyáznod kell rájuk, ahogy eddig is tetted. Érted? - hörögte alig érthetően.
• Rick, nem tehetem ezt Lorival. Nem élné túl, ha nélküled térnék vissza, újra. Nem tehetem vele – mondtam könnyes szemekkel.

Az nem létezhet, hogy itt és így haljon meg a legjobb barátom a karjaimban...

• Vigyázz rájuk, képes vagy rá, hiszen szereted őket, tudom, hogy szereted őket. Shane, ne hagyd, hogy... Shane... - Rick nem bírta befejezni, nem tudtam, mit akar mondani, a szívverése lelassult, majd pár másodperccel később végleg leállt.

• Rick, a kurva életbe, nem teheted ezt velem, Rick, haver! - üvöltöttem rá, de nem válaszolt.

Meghalt, a rohadt életbe, meghalt.

Azt kérte, hogy vigyázzak rájuk, a családjára, azt mondta, hogy jó ember vagyok, de vajon tényleg igazat mondott? Valóban jó ember lennék?

(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)