Guillermo del Toro jó pár nagyszerű filmet tett le az asztalra már munkássága során. Ám mikor neve említésre kerül, szinte mindenkinek, aki ismeri a rendezőt, A faun labirintusa vagy a Pokolfajzat-széria jut az eszébe. Viszont a mexikói származású direktornak más érdekes művei is vannak. A Mimic a korai pályafutásának gyümölcse, ahol a rendező még csak bontogatta szárnyait. A filmet még átalános iskolásként láttam, és igencsak elnyerte tetszésemet akkoriban. Bizony, azok az évek nem most voltak, s kíváncsian ültem le a film elé, hogy vajon több mint egy évtized után mit nyújt számomra.

A történet Manhattan városában játszódik, ahol egy gyilkos kór üti fel a fejét. A betegség gyógyíthatatlan, s gyermekek százait ragadja el. A tudósok nem találják az ellenszert, így magára a terjesztőjére, a csótányokra csapnak le. Tudniillik a csótány a rovarvilág legnagyobb túlélője, s az egyik legszívósabb teremtmény a világon. Az egy dolog, hogy ha levágjuk a fejét, a test napokig életben marad, de ő az egyetlen lény, mely vígan képes életben maradni a magas radioaktív sugárzásban is. A film tudósai is próbálkoznak sok mindennel, de a csatornákból lehetetlen feladatnak tűnik kipusztítani őket. Így más módszerhez folyamodnak az okos emberek, s génmanipuláció útján kifejlesztenek egy olyan fajt, mely a csótányokra vadászik, ez a júdás faj. A rovarokat sikeresen bevetik, s a betegség egy éven belül eltűnik a városból. Három évvel később azonban furcsa, eleddig ismeretlen ízeltlábúak kerülnek elő a metróhálózatból, s ezzel egy időben különös köpenyes alakok kezdik az utcákat járni éjjelente. S senki sem sejti, milyen veszély fenyegeti Manhattan lakosait.

Sajnos nem volt szerencsém olvasni Donald A. Wollheim eredeti novelláját, mely alapján készült a film, így nincs rá lehetőségem, hogy összehasonlítsam a két alkotást. Annyit viszont bizton állíthatok, hogy del Toro már korai műveiben is igen nagy tehetséget mutatott a különféle maszkok és szörnyetegek elkészítésében. Bár a film nem mai darab, mégis olyan élethűen vannak megcsinálva a nem CGI-rovarok benne, hogy az ember szinte azt hiheti, valós lényekkel dolgozott a stáb. Még a CGI-effektekre sem lehet panasz, hiszen bár erősen látszik rajtuk, hogy a filmipar kezdeti próbálkozásai között vannak, de mégsem lehet azt mondani rájuk, hogy gagyik. Ellentétben a színészekkel, akik nagyon pocsék alakítást és sokszor erőltetett átélést tanúsítanak.

A film alapsztorija véleményem szerint egész jó, és del Toro szörnyei is teljesen rendben vannak. A kettő együtt pedig nagyszerű összképet kellene, hogy alkosson. Ám sajnos nem így van. A filmben minden adott az említett két alapkő mellé, egy tökéletes helyszínt választottak a készítők, és a cselekmény is teljesen rendben van. Ám a bökkenő magában a hangulatban van. Valamiért nem sikerült del Toro csapatának elkapni a csatornák szűkössége és a végtelen útvesztőben rejtőző förtelmek adta nyomasztó, feszült hangulatot, mellyel nagyot dobbanthatott volna a film. Sehol egy jumpscare-jelenet, sehol semmi igazán hátborzongató. Bár a sejtelmes felvezetés megfelelő hangulatot ad, a folytatás mégis valahol elveszti a fonalat, és nem képes az érdekes misztikumból igazi horrort varázsolni. Olyan semmilyen az egész.

Sajnos az idő mindent felőrlő vasfoga kikezdte a Mimicet is. Számtalan horrorfilm, -könyv és -játék kipipálása után a szép emlékeket keltő produkció ma már korántsem tűnik olyan nagyszerű alkotásnak. Bár nem mondhatom, hogy rossz film lenne, de mégis hiányzik belőle a néző borzongatása. Kár érte, hiszen minden adott volt.

6/10

IMDb **| **mafab