Bízunk benne, hogy korábban valamennyien szívesen nézegettétek a szerkesztőségi toplistákat, melyekben szerzőink személyes kedvenceiket mutatták be (újraolvasáshoz ide meg ide meg ide meg ide tessék kattintani). Természetesen ezek szubjektív összeállítások voltak, így magától értetődő, ha valaki esetleg más alkotásokat emelne ki, vagy éppen az említett művek némelyike nem tetszik neki. Most azonban olyan filmeket mutatunk be, melyekkel kapcsolatban teljes az egyetértés. Éppen ezért magam is szigorúan a tényekre fogok szorítkozni. Aki esetleg feszengene olvasás közben, ne érezze emiatt kevesebbnek magát. Ez most tényleg egy másik világ. Viszont mindenki előtt nyitva áll, aki hajlandó felemelkedni oda.

Queen Crab (2015)

Egy kislány szülei veszekedése elől a házuk előtti tó partján keres menedéket, ahol összebarátkozik egy tenyérnyi óriásrákkal. Közben egy másik rák betévedt a ház pincéjébe, ahol alaposan megrémíti az éppen ott tartózkodó asszonyt. Sikoltására az emeleti laborjában egy növekedési szérumon dolgozó vegyész férje ijedtében meglöki az eszközeit, és néhány vegyület érintkezésbe lép egymással. Felesége nyaggatására inkább lerohan a pincébe, ottfelejtve az elegyet, ám ez végzetes hiba volt, ugyanis a keverék felrobban.

20 évvel később a lány remeteként él az erdőben, egy tóparti házban. Azonban még sincs teljesen egyedül, egykori barátja ugyanis azóta is a tóban lakik, viszont a robbanás szennyező hatása végett hatalmasra nőtt. Ráadásul szokatlan módon időnként elhagyja a víz környékét...

Ha már elegy: több műfaj elemeit gyúrja egybe a film, a végeredmény egy hihetetlenül egyedi alkotás. Ugyan lassan indul be a cselekmény, de ez idő alatt kiemelt szerepet kap a karakterépítés, így az izompacsirta csapos, a macsó seriffhelyettes és a városba érkező dögös szőke színésznő párbeszédei során kiváló, klasszikus színházi drámákat is felülmúló verbális interakciókat hallhatunk, kifinomult humorral fűszerezve. Aztán egyszer csak a kisváros, Crabbe Creek lakói számára is egyértelmű lesz, hogy sosem látott veszély fenyegeti őket, ekkor a legkörömrágósabb suspense thrillereket is megszégyenítő izgalmakat tartogat a történet (okvetlen lekapcsolt lámpánál nézzétek!). Persze az is nyilvánvaló, hogy vérbeli horrorról van szó, így gyomorforgatóan véres támadások keretében fog lecsapni a szörnyeteg, szóval csakis erős idegzetűek és 18 éven felüliek tekintsék majd meg az alkotást. Ha már támadás, az akciórajongók is tágra nyílt szemekkel fogják visszafojtani a lélegzetüket, amikor elérkezünk a film végi epikus leszámoláshoz.

Mondanom sem kell, hogy az ilyen sci-fi beütésű filmek legnagyobb rákfenéje az elszúrt technikai megvalósítás, vagyis a nevetségesen ábrázolt lény. Mindenki tisztában van a technológia fejlődésének kétségbevonhatatlan előnyeivel, de a CGI betűszó láttán már mindenki előre fintorog - valljuk be, legtöbbször okkal. Szerencsére ezzel tisztában voltak a készítők is, és a megoldás is egyértelmű volt: a jól bevált, tulajdonképpen felülmúlhatatlan stop motion technikát alkalmazták. Hibáztatná őket bárki is, csak azért, mert biztosra akartak menni? Persze, hogy nem, különösen annak fényében, hogy az eredmény őket igazolja. Vérfagyasztó, rémisztő, hátborzongató - most úgy tűnhet, hogy dobálózok a szavakkal, pedig nem. Tuti, hogy eddig senki sem érezte át igazán, milyen is az, amikor kirázza a hideg. Nos, itt az alkalom.

Egyszerűen nem lehet elmenni mellette. Tényleg felséges, igazi királynő.

10/10

IMDb

Night of the Demons - Démonok éjszakája (1988)

Tíz végzős gimis egy elhagyatott halottasházba megy Halloween éjszakáján, hogy egy hatalmas bulit csapjon. A kiváló hangulatot egy szeánsszal akarják tovább fokozni. A társaság azt hiszi, a szellemidézés csupán jó móka, pedig a legenda szerint gonosz démonok lakják a házat. Egyikük meg is jelenik, és megszállja az egyik lányt, és nemsokára rémálomba fordul a parti...

Több szempontból is rendkívül tanulságos művet láthatunk. A film elején még úgy tűnhet, hogy egy vidám tinivígjátékról van szó (ezt igazolják a hihetetlenül poénos szóviccek, komolyan a hasamat fogtam a röhögéstől, akkora humora van a srácoknak-csajoknak), de ahogy kezd kibontakozni a bekövetkező katasztrófa, az értő néző rögtön tudni fogja, hogy a sok-sok nevettetés csupán figyelemelterelésként funkcionált, ezáltal a feszültségkeltés része volt, hiszen köztudott, hogy a fóbiák egyik legerősebbike a váratlan dolgoktól való félelem. Erre építenek az agyafúrt módon a cselekménybe illesztett szofisztikált jump scare-ek is, mint például a maguktól becsukódó ajtók (azért valljuk be, erre még a veterán horrorrajongók sem számítanak!), vagy a leghirtelenebben felbukkanó, a rémségek által már megszállt fiatalok.

Ha már rémségek: ugye mondanom sem kell, hogy egy megtörtént esetet látunk, igazi démonokkal. Laikus szemmel nézve persze teljesen filmszerűnek hathat a dolog, de a Warren házaspár aktái már annak idején megerősítették, hogy az extra költségvetés megengedte, hogy a ház és az udvar minden pontjára normál minőségű felvételeket készítő profi kamerákat helyezzenek el, hogy a szeánsz minden pillanata rögzítve legyen, és a lehető legpontosabban vissza tudják adni az eseményeket. Ugyanígy maximális dicséret jár a világításért felelős brigádnak, a kevés fény által is végig pontosan követni tudjuk a történéseket, az ún. "majdnem teljes sötétség" mondhatni a mottójává vált a filmnek.

Időnként úgy tűnhet, hogy nem történik semmi, de ez kizárólag azért van, mert mindenki tisztában volt azzal, hogy a nézők nem bírnának el annyi horrort, amennyit a démonok folyamatos aktivitása eredményezne. Szóval ez az aspektus is csak kiemeli a film legfőbb tanulságát, miszerint a természetfeletti erőket igenis komolyan kell venni. Ezek után is van merszed megnézni? Helyes. That's the spirit!

100/100

IMDb

Mega Python vs. Gatoroid (2011)

Egy környezetvédelmi aktivista társaival közösen ellop egy csomó egzotikus pitont egy házból, hogy egy vadasparkban szabadon engedje őket. Tettük azonban visszaüt, ugyanis az állatok hatalmasra nőnek, ráadásul rövid időn belül elpusztítják a krokodilokat. A parkfelügyelő először a helyi vadászbanda segítségével próbál rendet teremteni, ám az akció sikertelensége után kénytelen drasztikusabb eszközhöz folyamodni: anabolikus szteroidokkal igazítaná hozzá a krokodilok méretét a kígyókéhoz. Azonban egy kísérleti szérum is hozzákeveredik a cucchoz, így a krokodilok nemcsak hatalmassá, de rendkívül agresszívvé is válnak, ráadásul a kígyók elfogyasztják a friss krokodiltojások egy részét, így hamarosan beláthatatlan káosz fenyegeti nemcsak a parkot, de az egész várost is.

Napjainkban, amikor a környezetbe való emberi beavatkozás valós katasztrófákat idéz elő, letaglózó erővel bír egy olyan alkotás, ami a bőrünk alá hatolva fest látleletet arról, hova vezethet az, ha nem tartjuk tiszteletben a természet szentségét. Igazi agyalós pszichoökohorror, ráadásul a szinte dokumentumfilmes jellege miatt garantáltan mindenkit megérint, hiszen olyan témát dolgoz fel, ami valamennyiünk számára jelentőséggel bír, hiszen a mi életünkről van szó. Mondhatni az egész film egy hatalmas metafora. A természetközeliséget hangsúlyozza az indián származású karakter is.

Ha már karakter: a két főhős, Terry (Tiffany Darwish) és Nikki (Debbie Gibson) egyrészt hihetetlen mélységű jellemeket jelenít meg a vásznon (meg sem mondanánk róluk, hogy korábban énekesnőként kápráztatták el a több milliárd rajongót), másrészt az egykori rivális művésznők összefogása ugyancsak egy rejtett, finom megjelenítése a katasztrófa elhárításához (azaz bolygónk megmentéséhez) szükséges hozzáállásbeli változásnak.

A kivitelezés nagyszerűségét aligha kell ecsetelnem. Egy kép többet mond ezer szónál, és a fenti fotóból tényleg minden kiderül. Azaz mégsem, mert egy dolgot mégis külön ki kell emelnem, ez pedig nem más, mint a világszerte ismert és kedvelt magyar szinkron. Rengeteg poén és kikacsintás elveszik az angol szövegben, szóval aki csak teheti, semmiképpen ne az eredetit izgulja végig (én is csak a magyar változatot voltam képes megnézni).

Egy szó, mint száz: bízom benne, hogy mindenki nagyon alaposan elgondolkodik azon, amit látott. Mindannyiunk érdekében.

1000/1000

IMDb

Just Before Dawn (1981)

Öt fiatal kempingezni indul a sűrű erdővel borított hegyvidékre. Útközben egy környékbeli lakos és az erdőkerülő is figyelmezteti őket, hogy azonnal forduljanak vissza, de nem hallgatnak rá. Pedig egy tébolyult gyilkos tevékenykedik arrafelé, aki miután megölt egy másik helybélit, a társaság nyomába ered...

Nyilvánvaló volt (mármint obvi), hogy összeállításunkból nem maradhatott ki a horror igazán sokszínű világának legzseniálisabb alműfaja, a slasher. Még nyilvánvalóbb volt, hogy a méltatlanul hanyagolt táborozós-kempingezős történetek nagyszerűségét is dicsérnünk kell. És mind közül a legnyilvánvalóbb, hogy a helyszín nem lehet más, mint a legendásan ijesztő, újszerűségét és renoméját soha el nem veszítő erdő. Azt meg már tényleg teljesen felesleges leírnom, hogy okvetlenül vissza kell utaznunk a '80-as évek legelejére, amikor még tudták, mi az a nagybetűs Hangulat.

A slasherek nélkülözhetetlen eleme a rejtéllyel átszőtt sztori, hiszen az elmét megállás nélkül birizgáló kérdések a stáblista utolsó másodpercéig le tudják kötni a nézőt. A misztikum legtöbbször a tettes kilétére vonatkozik, hiszen sokszor az arcát sem látjuk. A készítők bámulatos kreativitásról tesznek tanúbizonyságot, amikor a gyilkos fizimiskáját viszonylag hamar megmutatják, azonban rendkívül finoman sejtetik velünk, hogy jóval több van a szinte már klasszikus bűnügyi regényeket idéző, elképesztően összetett történetben. Az egyik szereplő lovának ráadásul éppen az a neve, hogy Agatha - ugye, hogy nincsenek véletlenek?

Ha már szereplő: több színész is ennek a filmnek köszönheti, hogy elindult a karrierje. Nyilván ti is csak tiszteletteljes, elismerő bólintással nyugtázzátok, ha Chris Lemmon vagy Gregg Henry neve felbukkan valamelyik díjátadón. És akkor még nem is szóltam a már akkor veterán George Kennedyről, aki itt abban a néhány percben is brillírozik, de hát később a Dallasban is szerepelhetett több évadon keresztül, szóval tudjuk, mire számíthatunk.

A slasher mindenek felett.

10000/10000

IMDb