Egy titokzatos elektromos jel hatására a szülők megőrülnek, és meg akarják ölni gyermekeiket. Durván hangzik, mi? Brian Taylor (Crank-filmek, A szellemlovas: A bosszú ereje), megannyi őrült alkotás megalkotója újra jelentkezett, ám a direktor filmjeire jellemző elborult ötletesség túl kevésszer bukkan fel a Mom and Dadben.

A Mom and Dad a generációk közti feszültségről mesél, arról, hogy az egyre öntörvényűbbé váló csemeték és a kiégett szülők viszonya egyszer robbanáshoz vezet, amelynek eredményeképpen a szülők felzabálják a jövőt, a gyermekek pedig elveszítik a biztos talajt. Jó kis társadalomkritika ez, de gond adódik kivitelezéssel: Brian Taylornak ezúttal kevés jó ötlete van, nem sok alkalommal tud úgy istenigazából felháborítani, vagy heves röhögésre késztetni.

Pedig a film erősen indul: megölnek egy csecsemőt. Ez akkora tabu, hogy még a legdurvább horrorfilmek sem merik bevállalni. Aztán van egy kórházban játszódó jelenet, amely alatt a Roxette együttes "It Must Have Been Love" című száma hallható. Abban a pár másodpercben csúcsra járatják a morbid humort: tudod, hogy valami szörnyűt látsz, de képtelen vagy nem nevetni.

A szülők Holtak hajnalába illő elszabadulása is kellően meredek, ám a felvezetést követően a tempó lanyhul, az ütős poénok elmaradoznak, a zenei aláfestésként bedobott dubstep-szólamok pedig fárasztóvá válnak. Taylor legnagyobb hibája azonban kétségtelenül az, hogy a felbőszült családapát játszó Nic Cage-t majdnem a film kétharmadáig az oldalvonal mellett hagyja.

Mikor Cage végre megjelenik a színen, újra lesz mit nézni. Nicolas itt az ász, ez egészen biztos (de az anyuka szerepében tetszelgő Selma Blair sem vall kudarcot), gonzo stílusú alakítása hamar beindítja a rekeszizmokat. Az a jelenet például, amelyben egy fejszével szétver egy biliárdasztalt, és közben a világba üvölti frusztrációt, simán van olyan zseniális, mint A vámpír csókjában lévő "szobaszétverős" kirohanása.

Egyébként úgy néz ki, Cage over-the-top alakításaival kezd új karrierbe: a Mom and Dad után a Sundance Filmfesztiválon már levetített Mandyben is eléggé elgurul a gyógyszere. Persze, már sosem lesz olyan magasságokban, mint hajdanán, de könnyedén szerezhet még önfeledt perceket azoknak, akik bírják a szélsőségek közt mozgó színészi munkát.

Cage tehát remek, magáról a filmről azonban ez nem mondható el. Nem elég eszelős, és nincs meg benne az a svung, ami az ilyesfajta alkotásokban elengedhetetlen. Miért gondolta úgy Taylor, hogy jó ötlet lesz a habzó szájú Cage-éknek negyed órát tökölniük egy teljesen átlagos pinceajtó kinyitásával? A tempó, ember, a tempó…

5/10

IMDb | mafab