Sam Bellnek (Sam Rockwell) nem könnyű a munkája. Adatokat olvas, automatizált gépeket figyel, nehézgépjárműveket vezet, és begyűjti a Hélium-3-mal megtöltött palackokat. Ja, és mindezt a Hold túlsó oldalán teszi, ahová három éves munkaszerződés köti. A kitermelő-állomáson egyetlen társa Gerty (eredetileg Kevin Spacey hangján szólal meg), a mesterséges intelligenciával ellátott robot, aki szmájlikkal támasztja alá mondandójának természetét. A férfit felesége és kislánya várja haza, a magányos napokkal, hetekkel és hónapokkal kibélelt időszakból már csak két hét van hátra. Samet úgy tűnik megviselte a hosszú kiküldetés, ugyanis olyan dolgokat kezd el látni, amik nincsenek ott. Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy amikor az egyik hallucinációját követő balesete után felébred, az incidens helyszínén megtalálja lesérült hasonmását…

Az alig ismert Mute és a korrektül szereplő Warcraft: A kezdetek előtt Duncan Jones rendező igazi csodagyerekként indult el filmes karrierjén a Holddal (amit aztán a szintén közkedvelt Forráskód követett). A letisztult, kisköltségvetésű sci-fit világszerte keblére ölelte a közönség és a kritika is, be is zsebeltek vele egynéhány díjat. A sztori ugyan szinte semmi újat nem mutat, és a megfejtést is viszonylag hamar a néző tudtára hozza, mégis ügyesen játszik az ismert panelekkel. Ez a film is azok közé a tudományos fantasztikumok közé tartozik, ami inkább az embert vizsgálja, és nem a zsáner adta egyéb lehetőségekben merül el, hanem annak eszközeivel teszi fel a kérdéseket, miközben mégis szerves részét képezi az egésznek.

Jelen alkotás tárgya egyértelműen a magány, és annak hatásai. Amikor valaki három teljes éven keresztül képtelen élő személlyel, szemtől szemben kommunikálni, az még a legintrovertáltabb embereket is próbára teheti. Egyáltalán ki megy bele egy ilyen munkaszerződés aláírásába? Nehéz elképzelni, hogy pont egy családos ember legyen ez a személy. Ha egy férfi asszonnyal és gyerekkel az oldalán ilyesmire vetemedik, annak oka kell, hogy legyen, és Samnek is megvolt rá az oka. Ezt az indíttatást egyébként a film érthetően, de nem szájbarágósan közli a nézőjével, a férfi szándékának sikerességét pedig még diszkrétebben, és ötletesen adja tudtunkra. Főhősünk magányában, és a munka utáni tetemes szabadidejében sok dologgal köti le magát. Régi filmeket néz, növényeket nevel, faházakat farag, sportol. Annyira egyedül van, hogy még azzal a fickóval is beszédbe elegyedik, aki pont úgy néz ki, pont úgy beszél, és úgy égészében véve pont olyan, mint ő. Ezt teszi a magány az emberrel, a helyzet abszurditásán felülkerekedik a tény, hogy végre hús-vér személlyel társaloghat. Ez a momentum egyébként kissé hiteltelen, de a film erényei mellett ez bőven megbocsátható.

De legyen akármilyen fájó is az egyedüllét, megvan az a cseppet sem elhanyagolható előnye, hogy kiválóan megismerhetjük magunkat. És ha már teljesen tisztában vagyunk saját énünkkel, a jó és rossz tulajdonságainkkal egyaránt, akkor elkezdhetünk javítani a negatív beidegződéseinken, fejlődhetünk, jobbá válhatunk. Sam is rálépett erre az útra, csak aztán bekavart az alteregója, és azok az események, amik a másik Sam felbukkanását követték.

A Hold nem váltja meg a világot, mégis közérthetően filozofál a lét kérdéseiről, egyszerű, finom megoldásokkal dolgozik, mellőzve szinte minden látványos elemet. A díszletek ettől függetlenül pazarok, a mindig nagyszerű Clint Mansell zenéje diszkréten, de határozottan támogatja a produkciót, Sam Rockwell pedig meggyőző. A csendes elmélkedésen túl kapunk egy csipetnyi kapitalizmus-kritikát is, végül pedig had osszam meg azt a tudományos hipotézisre feltett kérdést, ami eszembe jutott a film kapcsán: ha egy másolat minden ízében, tökéletesen megegyezik az eredetivel, akkor vajon beszélhetünk-e még egyáltalán másolatról?
Jó szívvel merem ajánlani a Holdat a filozófikusabb, és a hard sci-fi rajongóinak is.

IMDb | mafab