Vannak olyan alkotók, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak maguk után. Legyen szó akár a zenéről, akár a képzőművészetről és a mozgóképes iparágról vagy éppen az irodalomról. Ludwig van Beethoven, Hieronymus Bosch, Stanley Kubrick, William Shakespeare, George Orwell. A régmúlt és a közelmúlt ismert és méltán híres alkotói ők. A horrorirodalom is rendelkezik olyan művészekkel, akik a fentiekhez hasonlóan maradandót alkottak. Gigászi titánokat, amiket sem elmozdítani sem pedig megkerülni nem lehet. Alkotásaikat szavakból gyúrták törhetetlen, sosem múló, szilárd anyaggá. Az olyan írók, mint Mary Shelley, Edgar Allan Poe és Bram Stoker a régmúlt tiszteletet parancsoló alakjai – akik mellé természetesen még számtalan, a műfajban alkotó művész is nyugodt szívvel beállítható. Örökségüket napjainkban pedig olyan ismert írók viszik tovább, mint Stephen King, Clive Barker vagy Dean R. Koontz. Megközelítésük, stílusuk, az általuk teremtett világok sokban különböznek azokétól, akik – olykor az elutasítások ellenére is – bátran kitaposták az addig ismeretlen, éjfekete ösvényeket, azokat, amik őket is elvezették a sötét tudás fájához, hogy megízlelhessék a rémület és az iszonyat felfoghatatlan, keserédes gyümölcseit. Félelem. Rettegés. Ismeretlen helyek és lények. Végtelen sötétség. Kulcsszavak, amik mindannyiukra egyformán igazak. Véleményem szerint azonban van egy alkotó, aki nem csak követte az imént említett ösvényeket, hanem addig soha nem ismert utakat keresve taposta ki a sajátját. Egykori útját pedig rég elfeledett istenek rúnakövei, nem evilági nyelvek suttogásai és nyirkos, hideg csápok szűnni nem akaró tánca övezi. Ez az író nem más, mint a Howard Phillips Lovecraft, a XX. század egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – hatású alkotója.

Lovecraft – isteneihez hasonlóan – örök és múlhatatlan, világa éjsötét. A szereplői olyan sakkjátszma bábui, melyre szinte egyáltalán nincs hatásuk. Menekülésükre nincs remény. Harcuk – hozzánk hasonlóan – legtöbbször teljesen felesleges. Egyetlen valódi alternatívájuk van csupán, a menekülés. Az őrületbe vagy éppen a halálba. Létezésük jelentéktelen. Apró részecskék csupán a jéghideg űr végtelenjében. Ez az igazi lovecrafti horror. Ez a valódi hatalma. Nem csak a mulandóságunkkal szembesít minket, hanem jelentéktelenségünkkel is. A Nagy Öregek, a felfoghatatlan entitások, a rég elfeledettnek hitt kultuszok… Mind-mind csupán a tinta, amivel Lovecraft elménk pergamenjébe karcolta iszonyatát. A kérdést. Lehetséges, hogy igaza volt? Hatalmunk jóval kevesebb, mint azt akár napjainkban is remélni merjük. Életünk jelentős részében pedig valójában egyedül vagyunk. Harcban önmagunkkal, másokkal és a világgal is. Lassan számolva óránk egyre fogyó homokszemeit, amelyek emlékeztetnek rá, az elkerülhetetlen halál minden pillanattal közelebb és közelebb kerül…

Véleményem szerint az író történeteit, azok elemi rettegését adoptálni a fentiek miatt rettenetesen nehéz, bár tény, hogy például a filmiparban születtek ígéretes, sőt igen kellemes darabok is. Ilyen például a 2019-ben bemutatott Color Out of Space, a The Void /2016/ vagy az egyik leginkább lovecrafti horrorfilm – ami úgy tudott azzá válni, hogy valószínűleg nem is állt szándékában – a ’94-es In the Mouth of Madness. Hasonló hangvételű és témájú alkotások időről-időre a játékiparban is felbukkannak. Ezek azonban jóval kevesebb sikerre predesztináltak gyöngyvászonra álmodott társaiknál és nem tudták feljebb emelkedni a tisztes középszernél. Ilyen próbálkozások voltak például a 2019-es The Sinking City vagy a 2018-as Call of Cthulhu. Az pedig valóban megdöbbentő, hogy az író munkássága alapján készült programok közül a rajongók még mindig egy – immár 15 éves – játékra emlékeznek igazán jó szívvel, a Headfirst stúdió Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth című alkotására. Az előbb említett címekhez hasonlóan próbált meg – több-kevesebb sikerrel – felnőni Lovecraft örökségéhez a Rock Pocket Games és a Dreamloop Games szerelemgyereke, a Moons of Madness is, ami a norvég Funcom gondozásában jelent meg 2019-ben PC-re, majd 2020-ban konzolokra is.

A játék során egy mérnököt, Shane Newheart-ot, irányíthatjuk, aki Orochi nagyvállalat megbízásából teljesít szolgálatot a Mars felszínén. A bázis többi tagját és főhősünket is rémálmok gyötrik, amik jelentősen megnehezítik az ott élők életét. A kialakult helyzetet a különféle, megoldásra váró technikai problémák pedig csak tovább rontják. A komplexumban azonban más is zajlik – az illetéktelenektől szigorúan elzárva. Genetikai kísérletek, őrület, szentségtelen egyesülés és alternatív megváltás. Ősi, megnevezhetetlen entitások suttognak az árnyak között és arra várnak, hogy átléphessenek világunkba…

A történetről ennyit talán elég is mondanom – és sajnos nem is lehet igazán többet. Ez abszolút nem a legerősebb pontja a programnak. Gyakorlatilag az egész marsi bázist bejárjuk, e-mail-eket és feljegyzéseket olvasunk, és az így nyert információkból próbáljuk meg összerakni a történetet – ami csak jó szívvel nevezhető annak és valószínűleg elférne 2-3 oldalon. A történéseket súlytalannak éreztem, nem varázsolt el, nem éreztem késztetést, hogy többet megtudjak a „Madness” meglehetősen sötét világáról. A sztorihoz hasonlóan Newheart karaktere is meglehetősen laposra sikerült – még annak ellenére is, hogy emlékeibe is betekintést nyerhetünk. Nem tudunk igazán azonosulni vele, nem kötődünk hozzá. Csak egy báb, akivel össze vagyunk zárva a körülbelül 5 órás végigjátszás során. Ez pedig sosem jó ómen egy ilyen játékkal kapcsolatban, mégis azt kell, hogy mondjam a fejlesztők – még a kevéske történet és a gyenge főhős ellenére is – egyvalamiben meglehetősen jól vizsgáztak. Ez pedig nem más, mint a hangulatteremtés. A program puzzle feladatokkal és – elenyésző mennyiségű – QTE szekvenciákkal megfűszerezett „sétáló szimulátor” jellege ellenére is meggyőzően tud teljesíteni jobb pillanataiban. Nagyon jól adták vissza a készítők a hasonló helyzetekben érezhető kétségbeesést és magányt. Társainkkal csak rádión tarthatjuk a kapcsolatot és a mikor találkozunk is emberekkel, azok már rég halottak vagy épp készülnek elhagyni világunk – gyakran fájdalmas – illúzióját. A bázis, az egyre terjedő – kezdetben ismeretlen – fertőzés, a csápok, az ismeretlen lény. Mind-mind ki tudja váltani az áhított feszültséget és gyakran a rémületet is. Ehhez jól asszisztált a program alatt duruzsoló Unreal Engine 4-es verziója, aminek köszönhetően nem fogunk csalódni sem az árnyékok és fények játékában, sem pedig a bázis vagy éppen a Mars felszínének megvalósításában. A motor általa életre hívott nyálkás csápok és iszonytató lények pedig garantálják a lovecrafti hangulatot, akár csak a hanghatások, amik jól kiemelik az egyes helyzetek drámaiságát és ezzel sikeresen teremtik meg a kívánt atmoszférát.

A Moons of Madness nem lett tökéletes darab. Nem törte meg az író munkásságán alapuló játékokra eónokkal ezelőtt elsuttogott, súlyos átkot. Talán egy jövőbeli alkotás nagyobb sikerrel jár majd, de a várakozás perceiben jó szolgálatot tehet – főleg a Lovecraft rajongók számára. Nem a történettel és nem is a főhőssel. A hangulattal. Az érzéssel, hogy nincs remény. Egyedül vagyunk és végül egyedül is maradunk. Utolsó perceinkben talán eldönthetjük, hogy vágyunk-e bármilyen társaságra, mert azok már felénk tartanak, és nem menekülhetünk el…

„That is not dead which can eternal lie, And with strange aeons even death may die.” – H.P. Lovecraft