Agatha Christie kétségtelenül az egyik legnagyobb krimiíró volt, van és lesz, az egyik kedvencem, Stephen King és Chuck Palahniuk mellett ő a másik, akinek gyűjtöm a regényeit. (Ha valaki ezen felbuzdulva akar nekem példányokat küldeni eme nagyszerű írók munkáiból, ne habozzon, keressen bátran. ;) ) Christie receptje nagyon egyszerű volt: adott volt egy nyomozó, egy és/vagy több gyilkosság, egy rakat gyanúsított, szépen adagolta a feszültséget és az infókat, hogy a végén egy színpadias leleplezést követően a homlokunkra csapjunk, hogy téééényleg. Mindig ezt a bevált formulát követte és mindig működött. Két nagyszerű figurát adott nekünk, az egyik a már említett Poirot, a másik pedig a minden lében kanál Miss Marple volt. Kettőjük módszere és karaktere nagyon eltérő, hozzám mindig is a bajszos belga állt közelebb, valahogy az ő történeteiben jóval kevesebbszer jöttem rá a turpisságra, mint a kedves pletykás néninél.

A Gyilkosság az Orient Expresszen 1934-ben íródott és bizony jócskán merített a valóságból. Sokszor halljuk/olvassuk, hogy igaz történet alapján, de ebben az esetben tényleg komolyan is kell ezt vennünk. Christie ugyanis az 1932-ben történt Lindberg-bébi esetét vette alapul. Történt ugyanis, hogy Amerika kedvenc párjának, Charles és Anne Lindberghnek saját otthonából elrabolták 20 hónapos kisfiúkat. A pár mindent megtett annak érdekében, hogy visszakapja gyermekét, kifizették a váltságdíjat is, ám hiába volt minden igyekezetük. 11 nappal a kisfiú elrablását követően a kisgyermek a házukhoz közeli erdőben lett meg, de holtan. A pár teljesen összeroppant, Amerika forrongott. Végül egy német származású férfit, Richard Hauptmannt ítélték el és végezték ki az ügyben, de rengeteg kérdés megválaszolatlanul maradt, sok volt a logikátlanság és a valótlanság, így máig úgy tartják, hogy nem a valódi tettest ítélték el. Pontosan ebből az alapvetésből indult ki Christie is a regényében és adott nekünk egy lehetséges magyarázatot.

A regény története szerint egy díszes társaság utazik együtt az Orient expresszen. Egy bizonyos gazdag amerikai, Ratchett felkeresi Poirot, hogy védje meg, mert úgy érzi az életére törnek. Poirot azonban nem kedveli ezt az embert és nem akar segíteni neki, ezért visszautasítja. Mondanom sem kell, hogy a férfinek kampó és persze a vonaton mindenki gyanús. A nyomozásra felkérik kedvenc belgánkat, aki szépen lassan olyan titkokra lel, amik alapján nem biztos, hogy az áldozatot áldozatnak kellene hívnunk.

Nem nagyon tudom, hogyan kellene elemeznem egy Christie regényt, mert véleményem szerint elképesztően magas színvonalú az összes könyve és ezt nem a rajongó mondatja velem. Habár mindig ugyanaz a forgatókönyv, mégis minden eset, minden történet teljesen egyedi és másmilyen. Maga a megírásuk pedig kiváló, csak az alapján lehet rangsorolni őket, hogy az adott olvasónak, melyik téma fekszik inkább. Az írónő tagadhatatlan zsenialitását pedig az is mutatja, hogy újra és újra el lehet olvasni a könyveit, annak ellenére, hogy tudjuk már, ki volt a gyilkos és miért. Az Orient expressz egy kegyetlen történetet mesél el nekünk, olyan emberi drámákkal és fájdalommal, hogy lehetetlen nem beleélni magunkat. Több film is készült már ebből a sztoriból, de én most az 1974-es feldolgozással akarok egy kicsit mélyebben foglalkozni.

Sidney Lumet rendezte a filmet, akinél azt hiszem jobbat nem is találhattak volna, hiszen nagyon ért a kamaradarabokhoz, melyeknek középpontjában az emberek állnak (gondoljunk csak a Tizenkét dühös emberre). Lumet pedig kiváló színészeket válogatott össze a filmjéhez. Ingrid Bergman, Sean Connery, Lauren Bacall, Martin Balsam, John Gielgud, Anthony Perkins, Michael York, Jacqueline Bisset is megfordult ezen a gőzösön, a fő porondmester pedig Albert Finney volt. Finney egyébként az írónő kedvence volt és azt mondta, hogy ez a legjobb feldolgozás, ami a könyveiből készült és Finney állt a legközelebb ahhoz a figurához, amilyennek ő Poirot elképzelte.

A film egyébként tényleg nagyon jól sikerült, igazi Christie adaptáció, habár a misztikusságából veszített valamennyit. Persze erre lehet mondani, hogy hát úgyis tudjuk a könyvből, mi a vége, de azért én mégis több rejtélyt vártam volna, hiszen vannak azért olyanok, akik nem olvasták a regényt. A színészi játékra értelemszerűen nem lehet egy rossz szavunk se, mint ahogyan bravúrosan oldották meg a szűkös helyen való forgatást is. Mindent beemeltek, amit csak lehetett a regényből és okosan építkeztek végig. A leleplezés is nagyon teátrálisra sikeredett, pont olyan volt, amilyennek egy Poirot műnek lennie kell. A karaktereket is jól megfogták, ez talán a legfontosabb, hiszen egy ilyen jellegű műnél a szereplők jellemábrázolásának közel tökéletesnek kell lennie és ez itt sikerült is. Persze a kétórás játékidő sem volt elég ahhoz, hogy minden szereplőre kellő figyelmet fordítsanak, de azt hiszem ez teljesen érthető és nem felróható hiba a készítőknek, mert arra viszont nagyon figyeltek, hogy a fő jellemvonásokat megtartsák. A vonatot is nagyon jól használták, megvolt a klausztrofób érzet, érezhető volt a kiszolgáltatottság és a várakozás. Amúgy kis érdekesség, hogy a valódi Orient Expressz kocsijaiban forgatták le a filmet.

Nem csoda, hogy a film 6 Oscar-jelölést kapott és Ingrid Bergman haza is vihette alakításárt a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrocskát. Lumet tényleg nagyon jó munkát végzett, sikerült Agatha Christie-hez méltó filmet csinálnia, Finney pedig tényleg nagyszerű Poirot volt, tökéletesen elkapta ezt a fennhéjázó, beképzelt, sokszor megmosolyogatót, de végtelenül szerethető karaktert, akinek csak ámulunk az eszén. Mellette pedig érdemes Lauren Bacallt még kiemelnünk, aki 8 év szünet után ezzel a filmmel tért vissza a vászonra és valami egészen elképesztően játszott, én neki adtam volna a szobrot Bergman helyett.

Megértem, hogy ezt a történetet időről-időre szeretik elővenni a filmesek, mert nagyon hálás téma, ráadásul Christie regényei valahogy alapból olyanok, mintha filmre/színpadra írta volna őket. A Gyilkosság az Orient Expresszen az egyik legkegyetlenebb sztorival bír, borzasztó szuggesztív benne a leleplezésnél bemutatott gyilkosság és sok kérdést is felvet, amiken mindig érdemes elgondolkodni. A befejezése pedig az egyik kedvencem, mert Poirot egy teljesen más arcát mutatta meg és miközben nem teljesen helyes az egész, mégis megérthető és emberi. Pontosan emiatt szeretem én ezt a történetet annyira és habár ott van a Branagh-féle feldolgozás, számomra az nem adott hozzá semmit az élményhez, sőt inkább elvett, így én maradok az 1974-es verziónál. Na meg a könyvnél. :)

IMDb | mafab