Ismét egy rendkívül gyümölcsöző rendező-zeneszerző páros munkáját hoztuk el nektek. Együttműködésük 1975-ben, ezzel a filmmel kezdődött és azóta töretlenül haladtak együtt a halhatatlanság felé.

Steven Spielberg maga sem gondolta, hogy ekkora siker lesz A cápa. A film a négy Oscar jelöléséből hármat díjra is tudott váltani, amiből az egyik John Williams szekrényében landolt - teljesen megérdemelten. John Williams egészen elképesztő zenéket tud megalkotni, amik a filmtől függetlenül is életre kelnek és kivívják maguknak a kultstátuszt.

Az ominózus zene, amiről most szó van, szerintem senkinek sem ismeretlen. Kezdő passzusait mindenki ismeri, ha nem is a filmből, de más alkotásokból mindenképpen (Airplane, Cápamese). A cápa támadásai és a frusztráló küzdelem a sokáig láthatatlan fenevaddal korántsem lennének annyira hatásosak e dallamok nélkül. Mert ezek aztán igazán idegborzoló, menekülésre késztető dallamok. Egyből felmegy az ember vérnyomása tőle és legszívesebben ő is azt kiabálná a szerencsétlen áldozatnak, hogy ússzáááálllll.

Williams igazán baljós, fenyegető zenét szerzett a filmhez, ami tökéletesen tudja illusztrálni, milyen is az ismeretlentől és a megbúvótól való pánikszerű félelem. Van itt zongora, hegedű, cselló, bőgő, minden, amivel a frászt lehet hozni az emberekre. Az egész nagyon sötét, zaklatott és megvan benne a kiszolgáltatottság érzése. Látjuk magunk előtt az először csak kis hullámokat felverő, nyugodtnak tűnő kék mélységet, ami aztán egyre nagyobb tajtékot ver, hogy aztán feltűnjön alattunk szinte a semmiből egy sötét árny. A kékbe pedig hamarosan vörös vegyül...

{spoiler} A zenével Spielberg játszott is, hiszen a cápa csak és kizárólag akkor jelenik meg és támad, amikor megszólal a dallam. Ha megfigyeljük van jópár jelenet, amikor azt hinnénk, hogy na most megindul a nagy fehér és leharap egy-két testrészt, ám ezeknél a jeleneteknél nincsen alatta a zene. Igazán okosan építette az idegtépő dallamok köré a támadásokat a rendező. {/spoiler}

A cápa zenéje nem egy nyugtató, álomba ringató mű. A halk és a szinte már fülsértően hangos részek igazán hirtelen, meglepetésszerűen váltják egymást. Pont úgy törnek ránk az erőszakos passzusok, ahogyan a cápa az áldozataira. Williams tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy a csontig hatoló, kiszolgáltatott rettegést a zene nyelvére lefordítsa. Sikerült neki.