Tovább árnyaljuk a képet a szerkesztőségünk tagjairól. Most páran megosztják veletek, hogy nekik, mely dallamok szólaltatták meg szívük húrjait a horror műfajában. A cikkhez készült borítóképért hálás köszönet az Anita Mohacsi Design-nak.

Gaerity: Jean-Pierre Taïeb - Running After My Fate

Amikor azon gondolkodtam, melyik filmzenét nevezhetném meg kedvencemként alapvetően klasszikus címek jutottak eszembe. A listán pedig egyre több dal szerepelt, amikből nem lett volna könnyű választani. Végül két cím maradt, ami jelentősen megkönnyítette a döntésemet. Mindkettő zseniális. Az egyik John Carpenter klasszikusa, a Halloween fő témája, ami a képek alatt folyamatosan megbújva érzékelteti Myers és általa a gonosz jelenlétét is, a másik pedig Mike Oldfield Tubular Bells-e minden idők egyik legjobb horrorfilmjéből, Az ördögűzőből, ami szokatlan, túlvilági hangzásvilágával méltán vált a műfaj egyik ikonikus betétdalává. Azonban a cikk megírása előtt eszembe jutott a tökéletes filmzene, amelynek köszönhetően az előbb említett darabok lecsúsztak a kedvenc titulusról és bár dobogósok, a személyes kedvencem mégis le tudta őket taszítani képzeletbeli trónjukról…

A kedvenc zeném nem is lehet más, mint Jean-Pierre Taïeb-től a Running After My Fate, vagyis a The Divide - Hasadás betétdala. A zene, akár csak a film roppant nyomasztó és depresszív, annak pedig, aki már látta az alkotást abban a pillanatban elkezdenek pörögni a film képsorai, amikor felcsendülnek a jól ismert traktusok. Ez a dal képes azt elérni, amit a film, kegyetlen hatékonysággal tépi ki a hallgató lelkét, hogy az ismert világ szétégett romjai között tapossa a nukleáris hamuba és finoman suttogja a fülébe: ennyi volt, nincs remény…

„Wanted more than a man

Teasing all kinds of brains

Why would you aim so high

Then cry after you failed.”

/Jean-Pierre Taïeb, Running after my fate/

Lewis: Charles Bernstein - Nightmare on Elm Street

Bitang nehéz volt kiválasztani a kedvenc horrormuzsikámat, hiszen rengeteg creepy zenét élvezek. A választásom végül a Rémálom az Elm utcában főtémájára esett. Charles Bernsteinre nagy hatással volt Carpenter Halloweenhez írt zenéje, hiszen ő is főként szintetizátorral dolgozott, és a mesterhez hasonlóan igyekezett egy emlékezetes központi dallamot alkotni. Ez sikerült is, a Rémálom zenéjének fő motívuma ügyesen adja át a film által keltett terrort: Freddy Krueger szépen lassan lépdel befelé az álmaidba, hogy aztán miszlikbe aprítson.

Murdock: Nem egy, hanem egyenesen kettő

Kedvenc műfajunk számtalan emlékezetes dallammal rendelkezik, ami az adott filmen kívül még önmagában is képes helytállni, és hátborzongató, vagy kellemesen nyugtalanító élményben részesíteni. Napjaink filmes felhozatalának soundrackjei közül igazán kevés van, ami tényleg meg tudott fogni, de a régi nagyok felhozatalából bármikor örömmel újra tudok hallgatni bármit. A kedvencek listája ebben az esetben is eléggé hosszú, és nagyon függ az alaphangulattól is, hogy éppen mit hallgatok szívesen. Épp ezért most sem érem be eggyel, hanem mindjárt kettőt is megnevezek, amik ráadásul két különböző hangulati és érzelmi állapotot is reprezentálnak nálam. Az első Stanley Kubrick klasszikusának, a Ragyogásnak a zenéje. Ez a zene tökéletesen megjeleníti a totális őrület, és a tudat mélyére lassan bekúszó rettegés érzetét. Minél jobban elmerül az ember a hallgatásában, olyan érzés kerítheti hatalmába, mintha a téboly karmai kezdenék szétcincálni az ép elmélyét, és a lélek legsötétebb mélységeiből valami igazán démoni szabadulna fel. De tökéletesen megjeleníti azt az ősi félelmet, aminek mintha néha nem is lenne semmi alapja, de egész életünket végigkíséri gyerekkorunktól kezdve, egészen halálunkig. Egyszerűen hátborzongató.

A másik pedig a Phantasm ikonikus főtémája. Valahányszor meghallom, mindig olyan hatással van rám, mintha a körülöttem lévő biztonságos, hétköznapi világ egyszerre csak szétfoszlana, és bekerülnék egy sokkal elvontabb, és az emberi elme számára felfoghatatlan közegbe. Ez már sokkal szellemibb és misztikusabb hangokat pendít meg. Nem annyira fenyegető és vészjósló, mint a Ragyogás dallamai, de megvan benne az a groteszk, rémálomszerű atmoszféra, ami akárcsak a legjobb horrorok, játszi könnyedséggel szégyeníti meg, és pusztítja el a realitás gyenge fátylát, átadva helyét a felfoghatatlannak. Relaxálásra és meditálásra tökéletesen alkalmas.

eN.Dé.: Fabio Frizzi - Apoteosi Del Mistero

Hát én most se fogok senkit meglepni, hiszen megint maradtam a csizmánál. Illetve annyiból igen, hogy akik közelebbről ismernek, azok tudják, hogy imádom a rockzenét, így nyilván arra számítottak, hogy majd valami rockosabb zenével fogok előrukkolni. Ám az igazság az, hogy engem teljesen lenyűgöznek az olaszok. Ez nem csak a horrorjaikra igaz, hanem azokra a zenékre is, amiket a filmjeikhez készítenek. Nehezen hoztam meg a döntést, mert rengeteg kiváló dallamot köszönhetünk nekik, amik egybeforrtak a horrorral, elég csak a Suspiria-ra, a Zombi 2-re, a Cannibal Holocaustra, a Démonokra vagy a Profondo Rosso-ra gondolnunk (a sort pedig a végtelenségig lehetne folytatni). Egyszerűen lenyűgöző, hogy a horrorjaiknál a zene minioperaként funkcionál és önmagukban is kiadnak egy önálló, a film nélkül is élvezhető egészet. Mindegyik szerepel az örök tracklistámon, ám ha választanom kell, akkor Fabio Frizzi Apoteosi Del Mistero című csodája áll hozzám a legközelebb.

Alapból szeretem Fulci Zombik városa című klasszikusát, de ez az a film, aminek a zenéjét sokkal jobban bírom, mint magát a művet. A többi esetében a zene és a film iránti rajongásom egy szinten van, de itt a zene lehagyja a filmet. Imádom a fő dallamot benne és azt ahogyan építkezik Frizzi. Szeretem, hogy ott van benne a játékosság, sőt valahol a vidámság is, valami kis jókedv, amit aztán felvált a komolyság, ami mutatja, hogy csúnya dolgoknak leszünk majd szemtanúi. Imádom, hogy mindig van egy fő, folyton visszatérő dallam, amit aztán különböző variációkban hallhatunk, hogy végül visszatérjünk a kiindulóponthoz. Eközben a populárisabb elemekhez kapcsolja a vallásos témát, ami egyfajta horror gregoriánt hoz létre. Ez maga a horroropera. Fabio Frizzi egy zseni. Pont.