Nem igazán értem, hogy létező sorozatgyilkosokról, miért készül olyan kevés film és amiket csinálnak azoknak jó ha a fele jól sikerül. Pedig ezek a sötét alakok és tetteik tényleg megfilmesítésért kiáltanak, ráadásul bőven van alapanyag, amiből a filmesek tudnak dolgozni. Nyilván megértem, hogy ez egy nehéz műfaj, hiszen nem igen tehetik meg, hogy nagyon elrugaszkodnak a tényektől, így valamelyest a kreativitást nehezebb kiélni, ugyanakkor egy sorozatgyilkos lelki világának feltárása már egy olyan téma lehet, amiben bőven szabadjára lehet engedni a kreativitást. Be lehet mutatni a társadalomban kialakult hisztérikus állapotokat, a gyilkos és/vagy az áldozatok hátterét, kapcsolatait. Ott van a nyomozás és a hajsza, a tárgyalás, a riportok, nyilatkozatok. Lehet azért alkotni rendesen ebben a témában még akkor is, ha a tények megkövetelik a hitelességet. Nagyon jó példa erre a Zodiákus, vagy a Mindhunter sorozat.

Jeffrey Dahmer a sorozatgyilkosok között is kiemelt szerepet harcolt ki magának. Őt aztán nem igen lehet beskatulyázni, vagy összehasonlítgatni más elkövetőkkel. Neki olyan „gonoszok” között a helye, mint Ted Bundy, Andrij Csikatilo, Charles Manson, Ed Gein vagy John Wayne Gacy. Éppen ezért, ha úgy döntenek, hogy filmet készítenek a „munkásságából”, akkor nem ártana azt kellő alapossággal és komolysággal kezelni. Jelen cikk témáját képező film azonban ismét elbukott ebben a csatában.

A történet Dahmernek arról az időszakáról szól, amikor kezd szétesni körülötte minden és ő maga pedig egyre inkább elmélyül a fejében és lelkében lappangó sötétségben. A filmben láthatjuk a családját és az iskolatársait, akik unalmukban felfedezik maguknak Dahmer furcsaságát és igyekeznek ezt kihasználva népszerűségre szert tenni a gimi utolsó évében.

Akik figyelemmel követik Köztünk élnek rovatunkat, azok jól tudják, hogy Jeffrey Dahmer már kapott egy terjedelmes cikket az oldalon, így nem árt, ha felfrissítjük a tudásunkat róla, mielőtt leülünk megnézni a filmet. A filmben látható dolgok, mint hogy egy közeli plázában műsort csinált az osztálytársainak, miután azok kifizették neki a belépőjegyet; vagy az, hogy hangosan kiabálva rohant az iskola folyosóján mind-mind tényleg megtörténtek. Mint ahogyan az is igaz, hogy az édesanyja elég instabil személyiség volt, az apja is nagyon zárkózott természetű ember volt és 18 éves korában elváltak, az anyja pedig inkább az öccsét akarta, mint Jeff-et. A baj azzal van, ahogyan ezeket a tényeket tálalták nekünk.

Teljesen kihagytak olyan részleteket Dahmer gyerekkorából, amik fontosak lehettek volna a rejtély megfejtésében. Főleg, mivel itt kifejezetten a „gyilkos születése” témakört akarták körüljárni. Tehát ők a pszichológiai vonal feltárását tűzték ki maguk elé célként, ami nagyon jól is elsülhetett volna. Elvégre Dahmer sok mindenben különbözött egy átlagos sorozatgyilkostól. Például ő nem ölt állatokat, hanem összeszedte a tetemeket és azokon kísérletezett. Az első gyilkossága után 10 év telt el, mire újra lecsapott. A családja is teljesen átlagos volt, aztán valahogy az egész félresiklott és akkor kezdődött a fiú alkoholizmusa, teljes elszigetelődése és a lelkében megbúvó magány és sötétség előtörése. Ahogyan a Gyilkos elmékben szokták mondani, megvolt a stresszor, ami elindította ezt a hallgatag gyereket egy olyan úton, ami miatt elkövette a borzalmas gyilkosságait. Ám ezeknek a gyilkosságoknak megvolt a morbid oka és a célja, aminek az alapját nyilván a gyerekkorban elszenvedett traumák és a fiú lelkivilága adta meg. Ennek a bemutatása lett volna a film feladata és ezt a feladatot nem végezték el.

Helyette fogták a tényeket, kicsit alakítottak az idővonalon, majd adtak egy plusz körítést és kihoztak az egészből egy teljesen átlagos sorozatgyilkos portrét. Jeffrey Dahmer azonban minden volt, csak nem egy átlagos sorozatgyilkos. Tettei bőven túlmutattak a sok más gyilkos által elkövetett bűnökön. Az nem elég magyarázat arra a borzalomra, amit Dahmer elkövetett, hogy úgy ábrázoljuk, mint egy nagyon furcsa kölyköt, aki meredten bámul állandóan maga elé és fura műsorokat ad csak azért, hogy figyeljenek rá. Azért nem egy gyerekre jellemző ez a magatartás, mégsem lesznek sorozatgyilkosok.

A My Friend Dahmer nem ment le a mélybe, nem merült el a sötétségben és nem igyekezett megfejteni Jeffrey Dahmer személyiségét sem. Az egész vontatott volt, álmosító és kínosan semmilyen. Nem is választott magának rendes kiindulópontot vagy legalább egy nézőpontot, ami alapján bemutatja nekünk ezt a végtelenül furcsa, szeretetre éhes, magányos gyereket, akiben már ekkor ott lapult valami, valami ami jobb lett volna, ha soha nem tör fel belőle. Nem beszélt a társadalmi kirekesztettségről, a család széthullásáról, a gimnáziumban uralkodó elnyomásról és bántalmazásokról. Még csak a cím sem igaz, hiszen nem mutatott be nekünk semmilyen barátot, kapcsolatot, ezt is csak érintette.

Úgy vélték bőven elég, ha mutatnak nekünk egy motyogó, maga elé meredő gyereket, akiben felébred a szexuális vágy is, amivel nem tud mit kezdeni, miközben abban reménykedik, hogy végre befogadják a társai. Amikor pedig azt hiszi, hogy a helyére került, akkor esik szét az az alap, amiről azt hitte örökre rendben lesz. Ez mind nagyon jó lett volna, ha nem csak úgy odavetik. Nem elég, ha felhasználják a tényeket, ha odafigyelnek arra, hogy a környezet autentikus legyen vagy hogy a választott színész hasonlít az adott személyre. Ennél jóval mélyebbre kellett volna menni, főleg ha azt nézzük, hogy Dahmer maga is ennek volt a megszállottja. Szétszedett embereket, hogy aztán újra összerakja őket. Na Marc Meyers-nek is ezt kellett volna tennie és akkor végre kaptunk volna egy borzalmasan megterhelő, alaposan kidolgozott filmet Dahmer-ről ahelyett, hogy egy teljesen középszerű alkotást kelljen ismét végig szenvednünk.

Pontszámom: 5/10.

IMDb | mafab