Akárcsak a Something Wicked esetében, ezúttal is a plakáttal kezdődött a barátságunk. Kellően sötét hangulatot árasztott, és már innen meg tudtam ítélni, hogy ez bizony elég elborult egy film lesz. Ebben nem tévedtem.

Viszont amit nem értek, hogy miért nem lehet normális tartalmat írni a filmeknek. A pár soros kis firkálmány alapján, amit szíveskedtek a lehető legtöbb helyre bemásolni, én egy amolyan A szürke 50 árnyalata - felnőtt kiadásra gondoltam, amiben amúgy lenne potenciál, de (szerencsére?) ilyesmiről szó sincs.

Na de lássuk, akkor miről van! Amikor a történet fonalát felvesszük, Johnnak nincs éppen jó napja. Barátnője, Ingrid azért érkezik, hogy elvigye a holmiját, kettejük kapcsolatának vége, a nő elköltözik. John habár megpróbál mindent, hogy kedvesét maradásra bírja, a hölgy hajthatatlan, meghozta döntését, ráadásul már lent, a ház előtt várja egy új, John számára nem teljesen ismeretlen férfi.

Ingrid tehát távozik, az egyedül maradt srác pedig teljesen magába fordul. Élete abból áll, hogy reggel munkába megy, este pedig hazatér. Ez az élőhalott módjára való ingázás azonban hamar véget ér, amikor (új?) szomszédja, Anne egy apró kis szívességet kér tőle: lakásukban egy nehéz tárgyat kéne arrébb tenni. A férfi szívesen segít, az a bizonyos tárgy azonban egy hatalmas szekrény, amit a bejárati ajtó elé kéne tolni. Ám a furcsaságoknak itt még nincs vége. Anne és húga, Kim kimerítik az „érdekes emberek” jelzőt. Egy dolog, hogy úgy beszélnek, mintha bármelyik pillanatban éhes nimfák módjára rá akarnák vetni magukat szegény Johnra (fú, de sajnállak, öregem), de ráadásul szépen be is ijesztik a férfit, aki egy rövid és kínos beszélgetés után sietve távozik.

Nyugalmat azonban nem talál, Anne nemsokára ismét szívességet kér tőle: vigyáznia kéne Kimre, amíg ő leugrik elintézni pár dolgot. Elmondja a férfinak, hogy Kim azóta nem mer kimozdulni a lakásból, mióta valakik betörtek oda és megerőszakolták. A jó szívű John mégsem csinálhat úgy, mintha ezt meg sem hallotta volna, így beleegyezik, hogy vigyáz rá egy röpke fél órára.

Mint az kitalálható, Kim nem egyszerű eset. Bezárja őrzőjét a lakásba, a kulcsot pedig elrejti, szóval megkezdődik egy macska-egér küzdelem kettejük között, amit a nő felettébb élvez, a férfi már nem annyira. A rövid kergetőzés befejeztével Kim felajánlja Johnnak, hogy elengedi, ha meghallgat egy rövid kis történetet. Erről sok szót nem szeretnék szólni, a végén nagy jelentősége lesz, de nem akarom elrontani senki örömét. Lényeg a lényeg, a sztori úgy zárul, hogy vad és durva szeretkezésbe kezdenek, véresre ütik egymást (ezt Anne szépen csendben, észrevétlenül, sunyi kis mosollyal az arcán végignézi), utána pedig mindenki megy a maga dolgára. Ezzel lezártnak tekinthetjük a film első felét. Összességében szépen előkészíti a terepet a második félnek, minden adott, hogy egy jól összerakott, sötét thrillert kapjunk.

A folytatás azzal telik, hogy John egyre több zavaró dolgot tud meg a hölgyekről, ráadásul azok nyugtalanítóan sokat tudnak róla és egykori barátnőjéről, Ingridről. A film ezen felével azonban már egyáltalán nem vagyok elégedett.

Ennek elsődleges oka, hogy hirtelen túlzottan sokat akar megmagyarázni. Nem bízik bennem, a nézőben, hogy képes vagyok felfogni, mit látok, és mindent a számba rág, túl hamar és gyorsan. Az eddig kellemesen adagolt tempó tökéletes feszültséget és atmoszférát teremtett, ezt felrúgva pedig erőszakkal szakítanak ki a kételyeim és elgondolásaim közül. Ráadásul a végső csavar sem tudott kellőképp meglepni, ezt már - egy-két változtatással ugyan, de - sokszor láttam, és míg ez megbocsájtható például a már korábban említett Something Wickednél, egy ilyen típusú filmnél többet várnék el. Rövidre fogva: az alkotás második fele meg sem közelíti a tényleg remekül felépített elsőt.

A technikai részletekbe nem tudok belekötni, ahogy az elvárható, jó az operatőri munka, a színek igazodnak a hangulathoz. A színészek is jól alakítanak, a melltartótól amúgy fóbiásan félő Julia Schacht (alias Kim) tényleg olyan elvetemült és meggyötört fejet vág, hogy egy percig sem kételkedtem elmebetegségében.

Mit is mondhatnék? Ez a kis norvég filmecske élvezhető, jó, de több is lehetett volna belőle, ezt az első, nagyjából 40 perc remekül mutatja. A maradék fél órát pedig nem kellett volna elkapkodni, nyugodtan hozzátolhattak volna még akár 30 percet is a játékidőhöz, úgyis rövid, és akkor aztán egy rossz szavam nem lehetne rá. Így viszont az értékelésem nem más, mint:

7/10

IMDb | mafab