Mi van akkor, ha a lényed egyik része vonzódik a bizarr dolgok iránt? (Azért most ránk is nézek kérdő tekintettel. XD) Mi van, ha a sorozatgyilkosok főbb jellemvonásai közül mindet produkálod te is? Mi van, ha már-már elviselhetetlen késztetést érzel arra, hogy megölj valakit? És mi van, ha mindezzel tisztában vagy? Hogyan fogsz dönteni?

John minden napját szigorú szabályok szerint éli, hogy ne szabaduljon ki belőle az a sötétség, ami gyilkossá teheti. Persze nem könnyű feltartóztatni ezeket a vágyakat, terapeutához kell járnia, és mellette igyekszik a lehető legnormálisabb tevékenységeket folytatni. Bár rejtély, hogy az anyja miért gondolja úgy, hogy egy ilyen gyereknek megfelelő hely egy hullaházban dolgozni. Mondjuk lehet úgy van vele, hogy ezzel megláthatja John a halál valódi arcát és ez ébreszt benne valami igazán emberi érzést? Vagy úgy van vele, hogy itt kiélheti a mobiditás iránti rajongását? Mindegy is, a lényeg, hogy John Claytonban, egy álmos kisvárosban éli mindennapjait, ahol azonban nem könnyű feltartóztatnia gyilkolási hajlamait. A városban ugyanis nagyon durva, csonkításos halálesetek történnek, ami igencsak felkelti John figyelmét. Saját nyomozásba kezd, és olyan titokra bukkan, ami fenekestül felfordítja az életét.

Az I Am Not a Serial Killer egy nagyon okosan felépített thriller, egy igencsak szerethető főszereplővel a középpontban. John teljesen tisztában van vele, hogy szociopata vonásokat hordoz, és e tudathoz való viszonyulása zseniális. Ahogyan a környezetével megosztja ezeket a dolgokat, sokszor saját magán nevetve, igazi gyöngyszeme a filmnek, nagyon jól működik benne a fekete humor. Emiatt pedig felmerül bennünk a kérdés, hogy John tényleg szociopata vagy egyszerűen csak egy srác, aki nem találja a helyét és sokszor tele van az a bizonyos testrésze mindennel is? A képi világ és az egész légkör nagyon ügyesen eltalált, és összhangban van a történettel, akárcsak a zene. Ráadásul sikerült két olyan alműfajt összepárosítani a készítőknek, hogy leesett az állam. Amikor elkezdtem nézni a filmet, teljesen másra számítottam, mint amit végül kaptam. A közepénél ráadásul ad egy akkora gyomrost nekünk a történet, hogy a szemünk majd kiesik a helyéről.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a film központi témája az embernek maradás kérdése. Lehetünk mi akármilyenek, és a környezetünk is tehet velünk bármit, csak a mi döntésünktől függ, melyik utat választjuk és hogy rajta maradunk-e azon az úton. Éppen ezért egy igen erős érzelmi szálat is beépítettek a történetbe, ami tényleg nagyon emberivé teszi az egészet úgy, hogy olyat kezdünk el sajnálni és szeretni, akit egyáltalán nem lenne szabad. A sztorit pedig keretezi a végig fenntartott kérdés: vajon Johnnak sikerül ebben az őrületben embernek maradnia, vagy pontosan ezek hatására fog ő maga is sorozatgyilkossá válni?

Ebben a filmben nincsenek jump scare-ek, nincsenek közelről bemutatott gyilkosságok (bár vért és némi gore-t kapunk azért), és nincsenek feszült üldözési jelenetek sem. Az érzelmek, a személyiség legsötétebb részei, az emberi kapcsolatok és döntések állnak a középpontban, amihez egy olyan műfajt kevertek hozzá, hogy még mindig elképedek ezen az ötletességen. Ha a végén nem lett volna kissé gagyi az a bizonyos jelenet, akkor magasabb pontszámot adtam volna, mert azt leszámítva nagyon rendben van az I Am Not a Serial Killer. A színészek (Christopher Lloyd egészen elképesztő), a hangulat, a figyelem fenntartása, a zene, a vágás, a képi világ, a műfajok keveredése igazán nagyszerű kikapcsolódást biztosít, nem kis elgondolkodnivalóval. Akinek pedig nem lenne elég, az szaladjon a könyvesboltba és vegye meg mellé a regényt is.

IMDb | mafab