A vámpírfilmes szubzsánerbe tartozó alkotások megítélése rengeteget zuhant az utóbbi 10-20 évben. Egykoron olyan megkerülhetetlen klasszikusok születtek, mint Coppola ’92-es Drakula című horror meséje vagy Neil Jordan 1994-ben debütált remeke az Interjú a vámpírral. Ezek a művek nem csak műfaji filmként voltak meghatározóak, hanem a filmszakma egészének is követendő példaként, egyfajta világítótoronyként funkcionáltak. Aztán elérkeztünk az ezredforduló utáni évekhez, hogy a békésen nyugvó élőhalottak szívébe végleg karót döfjenek a csillogó tetszhalottak – miközben a tinédzser lányok éjszakákat sírtak át a képernyők előtt. Ez volt a híres/hírhedt Twilight-széria időszaka, ami talán a legtöbbet ártotta nemcsak a műfaji filmeknek, de magának a szörnyetegnek is: a vámpírnak. Bármennyire is viszolygok az előbb említett sorozattól, azt mindenképp el kell ismernem, hogy remekül érzett rá a korszellemre és építette cselekményét a romantika köré – ami szinte minden vámpírfilm jellemzője, valamilyen mértékben. Az ilyen filmek menekülést jelentenek. Menekülést az élet egyik legfájóbb igazsága elől. Nincs fájdalmasabb az el nem szeretett, soha be nem teljesült szerelemnél. A fájdalom lelkünk legmélyére hatol, karmait mélyen vájja a szívünkbe, hogy talán soha többé ne eressze el újra. Lényünket eltölti a szorongató érzés, a világ üressé és szürkévé torzul. Erre jelent gyógyírt a vámpír alakja. Reményt hoz. A halhatatlan kedves, egy örökké tartó szerelem ígéretét, ami minket is képes szinte isteni lénnyé formálni. Neki köszönhetően újra képesek vagyunk hinni abban, hogy érzéseink még az idő kérlelhetetlen fogait is képesek elcsorbítani. Ez a vámpírfilmek egyik legnagyobb vonzereje és ebből tartogat igen-igen keveset Robert Eggers idei filmje. A rendező ugyanis lehúzta a sárba a vámpírmítoszt, oda ahová egykoron is tartozott. Nincsenek nemes érzelmek, nincs romantika, nincs reményt keltő fénysugár és nincs megváltás sem. Ezek hiányában pedig nem marad más csak a mocsok, a sötétség és a halál, valamint az éhség – a mindent elemésztő ragály, a megkerülhetetlen kényszer. Ennek köszönhetően válik az idei Nosferatu iszonyatosan erős alkotássá, olyan filmmé, aminek ott a helye a klasszikusok között.

Thomas Hutter (Nicholas Hoult) fontos megbízást kap főnökétől, melynek teljesítését követően anyagilag is biztosíthatja önmaga és felesége – Ellen (Lily-Rose Depp) – jövőjét. A feladat értelmében fel kell keresnie a titokzatos Orlok grófot, aki ingatlant szeretne vásárolni Wisborg-ban. A férfi így útnak is indul Erdélybe, hogy segítse a szerződés létrejöttét, azonban útját baljós jelek kísérik. Ezek pedig többek szimpla babonáknál. Thomas-t maga a gonosz várja a kastély falai közt, hogy végül azt vegye el tőle, ami számára a legfontosabb, szeretett feleségét…

A fenti történet szerintem mindenkinek ismerős – annak ellenére is, hogy a film alapjául szolgáló, műfajteremtő alkotásnak is tekinthető, 1922-es Friedrich Wilhelm Murnau által rendezett Nosferatu-ban a szereplők nevei eltérnek Bram Stoker 1897-es Dracula című remekművétől. (Az egykori rendező kényszerű lépése volt a változtatás, mivel az író leszármazottai perrel fenyegették az alkotót.) Felsorakoznak a jól ismert karakterek. Mina, Lucy, Renfield vagy éppen Van Helsing. Itt Ellen, Anna, Herr Knock és Von Franz. Alakjuk bár néhol illékonynak tűnhet, kontúrjaik mégis határozottan meghúzottak, ezáltal karakterük felismerhető. És itt van Drakula gróf is személyesen, de még hogy… Orlok maga a dögvész. Egy entitás, ami erősebb magánál a Gonosznál. Nagyon rég nem sikerült ilyen markáns jelenlétet prezentálni a filmvásznon.

Eggers rendkívül tehetséges alkotó. A ’19-es The Lighthouse szinte túlvilági képei vagy a ’22-ben bemutatott The Northman tapintható atmoszférája remek példa erre. Mégis az, amivel engem maradéktalanul sikerült meggyőznie, az az első nagyjátékfilmje, az Anya Taylor-Joy főszereplésével forgatott 2015-ös The VVitch. A boszorkányság fizikai síkra emelése annyira átütőre sikerült, hogy arra lassan tíz év távlatából is nehéz szavakat találni. A film végi paktum, az ördög könyvébe írt név és a boszorkányszombat bemutatása a mai napig képes könnyeket csalni a szemembe. Egy remek film szintén remek lezárása. A legtöbb esetben egy ilyen bravúr egyszeri és megismételhetetlen, azonban az amerikai filmes képes rácáfolni erre az állításra. A rendező Nosferatu-ja nem harcos, ki árulás és veszteség után vált sötét teremtménnyé. Nem halált kereső, elveszett lélek. Orlok szentségtelen varázsló, sötét praktikák gyakorlója. Ősi gonosz, áttörhetetlen sötétség, pusztító járvány, szűnni nem tudó éhség, féktelen őrület. Meg merem kockáztatni, hogy az eddig bemutatott grófok legjobbja. Jéghideg fenyegetés, megállíthatatlan rettenet. Ez pedig nagyon jót tesz a filmnek, ezzel elérve a kívánt hatást. Megragadni a nézők figyelmét, majd elvenni lelkük egy darabját. Erre képes a Nosferatu.

A fenti siker azonban nem lehetne teljes a pompás fényképezés, a – múltat is gyakran megidéző – operatőri munka és a zseniális hangmérnökök nélkül, amikhez a lenyűgöző díszletek remekül asszisztálnak. A rendezés határozott és kiváló, akárcsak a színészvezetés, aminek gyakorlatilag az elmúlt évtized legjobb dialógusát köszönhetjük. Orlok gróf és Ellen találkozása hidegrázós élmény. Két ellentétes pólus. A boszorkány és a varázsló. Életük már összefonódott, sorsuk predesztinált, végzetük elkerülhetetlen. Minden pillanatát imádtam ennek a beszélgetésnek. Ez pedig nem sikerülhetett volna a remek színészek nélkül. Depp kisasszony hitelesen formálja meg az önmagával is küzdő, mégis végtelenül elhivatott és erős Ellen karakterét. Von Franz szerepében Willem Dafoe most is zseniális – természetesen. A film legjobbja azonban egyértelműen Bill Skarsgård. Maradéktalanul sikerült átlényegülnie Orlok gróffá. Érezte ezt a rendező is ezért viszonylag hosszú időn keresztül rejtve marad alakja. Mintha a szemünk sarkából látnánk egy furcsa árnyat. Amikor azonban megjelenik teljességében a vásznon… az letaglózó. A színész gyakorlatilag felismerhetetlen, hangja eónok óta elfeledett sírokon túli, ő maga a Halál. Végtelen. Örök. Páratlan.

A Nosferatu igazi csemege, egy gótikus horror klasszikus, ami a fentieken kívül még meglepő bátorságról is képes tanúbizonyságot tenni. És ebben az esetben nem csupán nagy szavakról beszélhetünk. A dögvész eljövetele és az azt követően elhatalmasodó őrület nyomasztó képei is megviselhetik az érzékenyebb nézőket, de ezek gyorsan válnak szinte jelentéktelenné a gyermekgyilkosság bemutatását követően, amit a nekrofília – árnyalt, visszafogottabb – prezentációja is követ. És még nem is beszéltem a lezárás kannibalizmusba hajló képeiről. Szóval jó szívvel csak azoknak ajánlom, akik felkészültek hasonlókra. Drakula újra eljött közénk és hatalmasabb, mint eddig bármikor. Azonban ezúttal rég maga mögött hagyta hírhedt köpenyét, akárcsak szép ruháit. Elmarad a csillogás, a pompa már nem létezik – ahogy talán soha nem is létezett. Ez a lény rothadó hús, amit felfoghatatlan erők tartanak egyben. Ajándéka ránk vár. Félelem nélkül nyújtsuk ki a kezünket és fogadjuk hát el. Hiszen reményre mindenkinek szüksége van. Neki is és nekünk is…

IMDb