(Available in English: click here!)

**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet

1. fejezet: **Paktum

Fáj. Még mindig fáj. Az is lehet, hogy valójában nem még, hanem már megint fáj. Nem tudom. Kiszáradt a szemem, és belülről lüktet az agyam, mintha csak szűk lenne neki a koponyám. Kirobbanni, kitörni, akár a fuldokló a víz alól. A gejzír a föld alól. Forró. Túl forró. Nem kapok levegőt. Halványan érzem zihálni a mellkasomat, ahogy fel-le jár, épp csak saját szívverésemet nem, ebben a hevesen mozgó cellában. Ha nem lüktetne a fejem, azt hinném, csalfa reakció az egész.

- Hogy hörög! - nevet valaki mellettem. - És milyen szép íve van!

• Hja, a görcsök teszik - kuncog egy másik. - Addig jó, míg mozog.
• Jól bírja!

Rohadékok. Nem szerzek nektek több örömet. Összeszorítom a fogaimat utolsó, ki tudja, honnan szerzett erőmmel, hogy égő mellkasom ne mozduljon többet, ez a szánalmasan vergődő test az utolsókat rúgja csupán.

- Ne engedd még!

Egy óriási csattanástól ég az arcom. A meglepetésszerűen ért inger csodája: megint tisztán érzek, érzem az idegen testet az enyémben, ahogy erőszakosan fúrja magát olyan helyekre, melyek nem arra rendeltettek. Egy hegyes, éles szúrás, és pillanatokon belül felerősödik a nyomás a fejemben, vérem dübörögve játszik ördögtrillát a dobhártyámon. Meleg vér csordogál a fülemből, és a rettegés utat tör magának a torkomból, megrázza a láncaimat, melyekkel az acéllaphoz kötöttek. A hosszú üvöltés elhal egy keserves nyögésben, ahogy levegő nélkül hagyja a hangszálaimat.

- Adj még neki!

• Akkor vége.

Feszülő, égő izmaim felett már rég nincs uralmam. Ki tudja, miből eredt az előző. Nem bírok elviselni még egy érintést. Menekülni, menekülni szeretnék, de a drogok nem hagynak kiutat még ennek a gyenge elmének sem, csak futják őrült vágtájukat az ereimben. Nincs kiút. Nincs hova futni.

- Ennek vége.

• Hagyjuk itt.

Ez a jeges, mindent körbevájó hideg vesz körbe. Lassan, ami meleg volt és puha, kihűl, megfagy, kristályos hasadékban hagyva hátra. Csak belül forró a forró, csak belülről igyekszik kitörni, talán épp azért, hogy melegséggel töltse meg mindazt, mi már rég haldoklik. Itt hagynak, a hidegben. Itt, hogy belülről égjek szét a dühtől, a szégyentől és tehetetlenségtől, a fortyogó gyűlölettől és kétségbeeséstől.

- De még mozog. Még meleg.

• Ohóó…
• Nem. Igazad van… Ennek annyi.

Ez mindennek a legalja. Ezek nem is emberek. Démonok.

Ezek csak igazán emberek. - Egy mély hang kuncog a fejemben. - Az igazi emberi, gyarló sötétség.

Keserűen nevetek magamban egy újabb görcsös roham előtt, felületesen kapkodott levegővel. Mintha lenne még miért küzdeni. Mintha csak irányítás nélkül is tudná, itt és most még nem akarok meghalni. Még nem halhatok meg. Nem, amíg ilyen undorító dolgok léteznek ebben a világban. Amíg ilyen gusztustalan vágyak beteljesülnek. Ilyen méltatlanul, mások kényének kiszolgáltatva. Büntetlenül.

Az emberi test igazán lenyűgöző - folytatja a hang, keresztülzengve a vér dübörgő hangján -, ahogy engedelmeskedik az erősebb akaratnak. - Az elismerés belengi az elmém, összeszorítja a mellkasom, és szétárad általa a testemben. Mintha csak a vérrel utazna keresztül egész lényemen.

Mi ez a hang? Ennyire sok drog lenne bennem, hogy nemcsak a testem, de az elmém is mérgezi? Hiába küzdök, el fog érni a halál, hiszen a fájdalomtól csillagokat látok. - Nem illúzió. - A hang végigrezgeti minden idegszálamat. Micsoda önámítása ez a tudatnak. Halál előtt még ő is cserben hagy. Ugyan ki beszélne hozzám? Nincs már itt senki.

És a hang kinevet. Gúnyolj csak! Én még nem adtam fel. Lehet, bolond vagyok, amiért még most is küzdök, hiszen a testem már cserben hagyott. Mégsem nyugszom. Nem tudom feladni. Nevess rajtam! Ez már semmi ahhoz képest.

Hmmm. Pedig jók a lehetőségeid. Ne segítsek? Nem akarsz bosszút állni?
Keserű. A bosszú mindig keserű.**
Nem szereted az ízét?**
Az íznek nincs jelentősége. Nem hoz megnyugvást, és nem gyógyítja be a sebeket. Nem hozza vissza a holtakat.**
Nem enyhülést ígértem a lelkednek** - kuncog a hang, kineveti az újabb rohamot. - De miért is szenvednél, ha van megoldás?
Mégis ki vagy te, hogy ígéreteket tegyél nekem?! - A harag ismét száguldásra késztette véremet, fennakadó szemekkel markoltam ösztönösen valamibe, amíg elmúlik. - Minden ígéret csak az árulás méhe.**
Amit én ajánlok, nem egy ártatlanul világra hozott ígéret. Nincs benne semmi tiszta, csak igazság.**
Igazság. Az egyetlen igazság, hogy nincs igazság. Minden ígéretet megszegtek, amit nekem tettek. Mindet! Az élet ígérete sem több egy marék víznél, ami kifolyik az ujjak közül.

- Kész. - Az idegen megint. - A szimbólum fent van. Az imát elmondtuk. Az áldozat az oltáron, friss vérrel, meggyötörve, fehér bárány, ahogy írja.

• Mondtam, ennek semmi értelme - a másik.
• Nem értem. Most meg kellene jelennie…

Érted már? - zendül fel megint a hang.

Ah. Igen. Egy sikertelen idézéshez lettem felesleges áldozat. Nem létezik ilyesmi. Nincs lélek, nincs menny, nincs pokol, csak ez a szürreális háromdimenziós világ, amiben a gyengék így próbálnak hatalomhoz jutni: másokat felhasználva, kínozva, hogy holttestükön keresztülgázolva jussanak feljebb. Nevetséges. Undorító. Mocskos. És ostoba. Hogyan is válhatna rajtam keresztül valaki erősebbé?

- Meg kellene jelennie a halála előtt, hogy felzabálja, és cserébe teljesítse a kérésünket, de ha meghal, mielőtt ideérne…

• Márpedig nem húzza már sokáig.

Kufárnak nézik, akármit is akarnak megidézni. Mintha csak üzletelni lehetne bármiféle démonnal. Leveszik a láncaimat. Nem csoda. Már alig mozdul ez a porhüvely. Zihál és verdes ez a mellkas.

- Talán a láncok miatt? - Még mindig értetlenkednek. Ostobák!

Eltüntessem ezeket a tisztátalanokat? - kérdez. Mindig csak kérdez. Mintha létező lenne, nem csupán az agyam egy megnyugtatni kívánó szeglete. Elvégre nemsokára meghalok.

Ugyan miért tennéd?**
Nem ingyen. A lelked a tét.**
Lelkem… Mit ér már az egész.**
Szegény halandó.** - A hang belülről simogatott, hideg, selymes kézzel. - Fogalmad sincs, mennyit ér a lelked, igaz? Hitetlen, önmagáért verő szív. - A zengés csilingeléssé vált, ahogy a bordáimon játszott. - Ezért a lélekért én hajlandó vagyok segíteni neked.
Persze. Te lennél a megidézett démon, aki épp a lelkemet zabálná fel, ezen a hideg acéllapon. Ez az áldozatom lényege, vagy nem?**
Az csak rajtad múlik.**

Miért? - Egyre kevesebb a levegő. Nem mintha érezném. A fájdalom már távoli, idegesítő szúrás csupán, és egyre halkabb a dübörgés is. Drogok. Lebénítja lassan az egész légzőrendszerem. Talán adrenalint is kaptam, azért verhetett ennyire a szívem. Mostanra szétterjedt az egész testemben. Lassan megfulladok, pedig nem érzem, hogy kapkodnék.

A hideg asztalon feküdve minden olyan csendes lett…

Nemsokára véged. Utoljára teszem meg az ajánlatom. Ígérd nekem a lelked a következő alkalomig, és én segítek.
Ugyan mit tartogathat nekem még az élet, ha innen meg is menekülök?**
Csak azt, amit elveszel tőle. Nincs sok időd.**
Amit elveszek. Soha semmit nem akartam magamnak. Talán ezért nem is kaptam soha semmit. Csak élni akartam. De elvették tőlem. Az egyetlen kincsemet.

Tolvajok, gyilkosok.

Az enyém… miért veszik el?

Visszavenni, amit elloptak.

Miért bántanak?

Amit eltörtek, bemocskoltak.

Mit ártottam?

Eladják, mi nem az övék.

Nem! Nem akarom!

Bosszú.**

Az én lelkem!
De ha eladják… Akkor…

Ez az erő engem illet!

 

 

 

Csend.

Élni akarok. Adj erőt! - Utolsó dobbanás, utolsó sóhaj.

A szerződés megköttetett. - A hang hűvös kezeivel simította ki a sötét szikrákat előlem, belülről söpörte ki mellkasomból a forróságot, szívemet gyengéden tartva pumpálta, míg önálló munkáját nem folytatta, ahol már épp abbahagyta. A test, melyben laktam, kihűlt, ezért fájdalmas lávaként kezdett zúdulni benne a forró vér, és a levegő betört a bordáim alkotta börtönbe. Hallottam az élet folyamát megeredni, hömpölyögni, mindent elmosni.

- Úristen! Ez még él!

Remegni kezdek. Igen, ennek így kell lennie. Ez így természetes. Ami belül meleg és élettel teli, az kívülről fázik. Ez is az élet egy bizonyítéka. Kitették mindenemet eladósorba, de csak rajtam múlt az üzlet. És én megkötöttem.

- Mi ez?! Jézusom!

Micsoda arcátlanság - kuncogott a hang, de már nem a fejemben, nem a testemben. Körülöttem. Mindenhonnan érkezett, és visszapattant a hideg terem falairól. - Egy képmutató marketingest emlegetni előttem. Hisz nem rá vártatok, igaz?

- Ez... Ez...!

Áldozatot mutatni, bemocskolni, mielőtt magam érhetnék hozzá. A gyötrés nem emberek dolga. - Feddő hangnem, akárha a szülő szidná a gyermekét.

- Úristen! Ez valódi!

A sötét harag úgy sűrűsödött a levegőben, mintha megfogható lenne. Átjárt. És én egy voltam vele. Ismertem, velem volt végig, egyetlen kitartó társként ebben a kínnal teli éjszakában, hideg fényével fel-fellobbantva a szikrákat. Milyen szép…

Kuruzsló, szánalmas férgek! Van merszetek! - A kuncogás sértett zengéssel töltötte meg a teret.

- De hát… De hát! Az áldozat!

Nincs jogotok áruba bocsátani, ami nincs a birtokotokban! - A hang magasztossá emelkedett, fekete bársonyként terült szét, betakart és felmelegített. Áldott sötétség. - Ki saját lelkét sem meri áldozni azért, amire vágyik, nem nyeri el jutalmát. Még magam is undorral telek meg tőletek.

- De… A szerződés!

Megköttetett. - A szigor mély hangja lággyá szelídült, ahogy felém fordult. - Mit kívánsz? - Puha selyembe bújtatott kéz simítja az arcom, érintésétől testem könnyűvé, kíntól mentessé válik, hátam a gyengéd, invitáló simogatás vezetésében felemelkedik az acélról, lábaim lecsúsznak az oldalára. Saját vérem öltöztet és borít mindent körülöttem. - Mit tegyek? - Sötétségből font köpennyel takarja be meztelen vállaim. Üres vagyok. Csak a harag tölt ki bennem mindent. Felnézek az arcra. Egy gyönyörű férfire. Az égő vörös szemekbe, melyek ragyognak a selymes sötétségből nyert hatalomtól, rám, a hollófekete haj keretezte arcból. Nem láttam soha ilyen szépet. Soha ilyen erőset. Mégis ismertem. Jobban, mint bárki. Ő volt a szívemben összegyűlt sötétség manifesztációja. Egy magasztos csoda. Egy félelmetes, de szomorú megértéssel tekintő bestia.

- Öld meg őket! - kértem rekedten a fájdalmas kiáltásoktól, könyörgésektől, melyeket nem hallgatott meg rajta kívül senki.

Felragyogó rubinszemek a sötétben, egy elégedett mosolyra ívelő tökéletes száj. A fenevad mosolya. Félelmetes. Gyönyörű. - Várj meg itt!

Nem mintha távozni kívántam volna. Nem mintha tudtam volna. Mikor elfordult, hangja ismét felzendült, baljós, ősi nyelven, mellyel szétszaggatta annak a kettőnek a testét. Minden szavával. Vér fröccsent, még olyan távolról is, ahová futottak a lassan, de biztosan közelgő szörnyeteg elől. A szavak ereje felülírta minden lépésüket: egy leszakadó végtag a rángatózó idegek néma dallamára táncol, a mellkasban felrobbanó szív vörös konfettiként szórja szét az életet… Messzire futottak, mégis láttam minden részletét a leolvadó bőrnek, a hólyagos keléseknek, a kihulló fogaknak és a darabokra szakadó porhüvelyeknek.

Halálsikolyukban mégis találtam némi vigaszt. A családomért, akik meghaltak értem. Magamért. Az elégedettség szikrája nem lobbant fel bennem, csupán egy pislákoló gyertyaláng volt. De már ez is több melegséget adott, mint amit vártam.

A sötétben még mindig nyöszörgő maradványokra pedig a terem gyertyáinak sejtelmes árnyaiból előcsusszanó kreatúrák vetették rá magukat. Szemek nélkül körbekúszva, vizsgálva, honnan kezdjék meg lakomájukat, a szakadó inak és roppanó csontok hangjai visszapattantak a falakról, szinte még egymást is elvisítva, megmarva a tetemek felett. És az egyik még mindig kinyújtott kézzel kapaszkodott a kőbe, ugyanazzal a kétségbeeséssel, mint nemrég én: életben maradni. A görcsös ujjak a csupa fog állkapcsok közt végezték, felemelt hosszú nyakon gondosan lenyelve, csakhogy a nyakszirt legyen a következő, ami fölé a véres nyál csorog a rövid fekete fejről.

Végignéztem. Egy csepp megbánás vagy sajnálat nélkül, fáradtan és üresen, de elégedetten a büntetésükkel.

Kínjaik még nem érnek véget ennyivel. - Egészen kellemes, már-már emberivé avanzsált a hang. A démon előttem nem viselt szarvakat, villásfarkat, patákat. Csak tökéletes volt.

- Ahogy az enyéim sem. - Egészen elhalt a hangom. Nem akartam, de egy elgyötört testtől nem is számíthatok többre. Ő pedig rám mosolygott, szelíden, kedvesen.

Menjünk.

Felkarolta hideg, meztelen testemet az oltárról, melyen megigazította a sötét leplet, fejem a vállának billent, és lassan, halkan koppanó léptekkel hagyta el velem az épületet, életem következő, sötét folyosóján.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)