**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
11. fejezet: **Az élet csupa szépség

Az éjszakába nyúló beszélgetésünk után Oldwood és én is más szemmel néztünk már egymásra. Együtt néztük át a különös eseteket, de csupán Miss Jade-é volt számomra kiemelkedő, ezért megállapodtunk abban, hogy egyedül fogom felkeresni, amint nélkülözni tudja a munkámat, ugyanis a gyilkosságok kezdtek megszaporodni, és várhatóan, ahogy közeledtünk az ünnepekhez, egyre többen ontottak vért.

Milyen ironikus - hallottam megint a démont a fejemben, miközben a helyszínelők vakuvillogtatásainak fényében beléptünk egy újabb helyszínre. Az ajtóból még szimpla tetthelynek látszott, ám amint Oldwood mögött haladva keresztülléptem a küszöbön, az érzékelt környezet kitágult, és megtelt olyan információkkal, amelyekről a jelenlévőknek lövése sem volt. A jó ebben egyedül az volt, hogy meg tudtam különböztetni, mi az, ami ebből eljutott a többi emberhez, és mi az, ami csupán számomra volt felfogható.

- A kartonja szerint az áldozat Phil Cross, PR manager, első látogatását tette a rendelőben. - Belelapozgattam a szekrényben tárolt aktákba, ahogy hallgattam a helyszínelés vezetőjének jelentését, miközben Oldwood a fogorvosi székben heverő holttest mellé guggolt, a földön lévő nyomokat szemrevételezve. A fogorvos sehol. - A gyilkos fegyver a sarokban hagyott tűzvédelmi balta - intett jegyzetei között szemezgetve a legfontosabb információkat az alacsony, szemüveges, ötvenes éveit taposó, kopaszodó férfi. A figyelmesen sarokba állított balta egy merő vér volt, csakúgy, mint az artériás fali freskó.

• Ez aztán a következtetés, Sherlock - morogtam az orrom alatt. Az elmúlt hetekben annyi hullát láttam, hogy sem az nem rémített meg, sem Rel folyamatos szaglászása a holttest körüli sertepertélés közben, de még az őrült vihogás mint az elkövetés visszhangja sem, mely falról falra verődött. Energiája izgatott, lelkes, és kíméletlen. E tekintetben sokban hasonlított a démonom gyakori ijesztgető habitusára. Egyik sem ép elmére utalt.
• Nincs jele indítéknak. A fogorvosunk először találkozott az áldozattal, nincs priusza.
• Családjánál voltak? - kérdezte Oldwood, recsegő térdekkel felállva, és egészen közel hajolva a tetemhez, mire elkaptam a karját, és finoman, de határozottan hátrahúztam. Kérdő tekintetére csak egy kellemetlen sziszegéssel válaszoltam, jelezve, hogy a hulla kettéhasított és ízületéről leesett alsó állkapcsán épp egy árnylény siklott ki, kis híján találkozva vele.
• Nincs családja, és a lakásán sem találtuk.
• Nincs logika abban, hogy a saját rendelőjében brutálisan, majdnem teljesen kettéhasítsa a páciense koponyáját - sétáltam körbe én is a székben ernyedt merevségben ülő, vértelen testet -, majd a helyszínen magára hagyja a tetemet. A csapás láthatóan az alsó állkapocsra fókuszált, a felső is szájpadlásig repedt, de ettől függetlenül a fej, az arc, a test többi része érintetlen. Egyetlen csapással végzett vele, és Mr. Cross alighanem a fájdalomba halt bele.
• Hirtelen felindulásból követte volna el a gyilkosságot? - kérdezte mellékesen a vérmintát vevő laboros kolléga.
• Ha az lett volna, szerintem lennének zaklatottságra utaló nyomok, de ez inkább úgy néz ki...
• …mint a hirtelen támadt ötletből elkövetett gyilkosság - fejeztem be Oldwood mondatát, aki komor bólintással körbenézett, majd vissza rám, láthatóan nem szakmai véleményemre kíváncsian.
• Értelmetlen. A saját rendelőjében öl, ez még rendben, de meg sem próbálja eltüntetni a hullát, a fegyvert, a nyomokat, kizárva ezzel, hogy mást gyanúsítsunk.
• Minden adata megtalálható a rendelőben - csóválta a fejét a helyszínelő biztos. - Már kiadtuk körözésbe minden kirendeltségnek, reptérnek az adatait, a gépjárműje rendszámát, satöbbi. Ha menekülni próbál, elkapjuk.
• Ez az… ember nem próbál menekülni - súgtam Oldwoodnak, majd az egyik asszisztenshez fordultunk, egy-egy pár gumikesztyűért.
• Nem, ez a doki provokál minket - morogta Oldwood, hogy csak én halljam. - Ki tud deríteni többet?
• Nem hiszem, hogy bizonyító erejű a meglátásom, nyomozó - vettem még halkabbra a hangom -, elvégre mivel magyarázza?
• Ki tudja, még akár parapszichológus is lehet magából. - Fapofával köszörülte a torkát, hogy elnyomjon egy kuncogást, viszont nekem nagyon is megtetszett az ötlet. Bujkálok azzal, ami lettem, pedig akár, AKÁR nyomozó is lehetnék. És nem úgy néz ki, hogy Oldwood hátráltatna, ha felvetném mint célt.
• Azt hiszem, át kell beszélnünk a szerződésemet - húztam sokatmondó félmosolyra a számat, ahogy megpaskoltam a karját, majd mindketten körbejártuk a vizsgálót, elemezve, mi mozdulhatott el. A por is sokat elmond az embernek, hát még, ha az energia koncentrálódik bizonyos tárgyak körül. A balta is ilyen volt. - Ezt már megvizsgálták? Megfoghatom? - kérdeztem a csoporttól.
• Csak figyeljen rá, hogy a ruhájából meg a hajából ne kerüljön rá semmi! Úgy félóra múlva végzünk, akkor pedig a laboré lesz minden - felelte a helyszínelés vezetője.
• Elnézést a késésért! - futott be Tucker utolsónak.
• Akár haza is mehet, Tucker - morogta epésen Oldwood, végigmérve a másik gyűrött ingét, félreálló nyakkendőjét és zilált fekete haját. A szeme alatti táskákról nem is beszélve.
• Persze, Oldwood - csípett vissza a másik. - Magának bármit.
• Ejnye, kakasok - vágtam közbe, a balta előtt guggolva -, osszuk meg erőinket, és uralkodjunk együtt a helyzeten! Oldwood, maga már tudhatná, egy őszinte beszélgetés hova vezethet. Biztos megfoghatom? - Kinyújtott kézzel hezitáltam. Nem azért kérdeztem, mert nem fogtam fel a beleegyezést, hanem mert a balta az én szememben máshogy nézett ki, mint a többiekében.

Rel a vért bámulta a falon, az árnylények sziszegve siklottak a vizsgálóban, én pedig a fekete kéznyomot vizsgáltam a gyilkos fegyver nyelén. Még friss volt az indulat, ami belevéste.

- Megtenné, hogy nem fogdos össze mindent, Everlast? - Tucker a vizes tekintete ellenére is képes volt beszólni. Úgyhogy megfogtam a baltát.

Számítottam rá, hogy történni fog valami, de a ráragadt energia csak a pillanatot írta le. A becsapódást.

- Mit csinál? - hallottam Tuckert, ahogy kétkedve Oldwoodhoz fordul. Annyi sötétség gyűlt össze a vizsgálóban, hogy pók módjára bárkit lekövethettem benne. Hallottam, honnan ered és honnan pattan a hang, így a tekintetet épp olyan jól éreztem a hátamban, mint egy kést. Vagy mint a balta ívét a kezemben. A lenyomat a nyélen és a fejen végigfutott a karomon, olyan hirtelen erővel, hogy Tucker és Oldwood egyszerre rebbentek szét, és csak az utolsó pillanatban tudtam megállítani a mozdulatot, pontosan a becsapódás fölött.

• Sarah!
• A hirtelen felindulásból elkövetett csapás ilyen precizitással bír - lihegtem az energia robbanásának centrumában. - Az erőbedobásról nem is beszélve.
• Mit képzel, mit művel?! - Tucker arcszíne kis híján megegyezett a hulláéval, és azonnal kicsavarta a kezemből a baltát. Nem is bántam.
• Demonstrálok - feleltem, megszabadulva a gyilkos fegyverbe ivódott energiától, az egyetlen „értelmes” kifogást. - A gyilkosunk valószínűleg pszichopata. Nyugodt, és végzi a dolgát, majd átkapcsol az agya, és ez történik. Sejtésem szerint a fickó impotens, ezért a felgyülemlett tesztoszterontól követi el a gyilkosságot, az okoz neki másfajta örömöt, amivel a frusztráltságát kielégíti. Ilyen formában, a helyszínt meghagyta olyannak, amilyen lett, mámoros zsibbadtságában pedig annyira futotta az erejéből, hogy a baltát még visszategye a helyére.
• Sok horrort néz, vagy mi az isten? Maga szereti ezeket a beteges kéjgyilkosokat?
• Kéjgyilkos… igen… Azt keresünk - bólintottam. És azt hiszem, meg is tudom találni az indikátort. Azt, amitől beindul.

Fejemben válaszul egy mély morgást hallottam, amitől a szőr felállt a karomon. Démonom nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz, de nemtetszését sem nyilvánította ki.

Tetszik?

Válaszul egy érzethalmazt kaptam, arról, amikor kínok közt vergődtem az oltáron, amikor a fájdalmat kisöpörték receptoraimból a kérlelhetetlen, hideg, mégis óvatos kezek. Azok a kezek, melyek képesek egyik pillanatban gyengéden simogatni, a másikban pedig minden ok nélkül, teljes természetességgel kitörni a nyakam.

- Sarah, egy szóra… - Oldwood a könyökömnél fogva húzott ki a vizsgálóból, és ahogy átléptem a küszöböt, megéreztem a fűtés ontotta meleget. Vagy épp a halált vetkőztem le általa, mintha az ajtónyílásban még lenne egy vékony hártya, ami elválasztja a szobát a világtól. - Mi történt?

• A balta megőrizte a momentumot. A csapást. Az ereje végigrobbant rajtam, nem is magamtól csináltam - ráztam a fejem, kicsit üresnek érezve. - Vissza kell mennem, felvenni a holttesten ragadt lenyomatokat.
• Várjon! - Arcán a barázdák kiemelték karikás szemeit és szúrós, tekintetében az aggodalmat. - Azt mondja, hogy a balta pont úgy csapott le, ahogy demonstrálta?
• Kiváló átjátszó állomás voltam neki.
• Ez valami elátkozott tárgy? - Közelebb hajolva suttogott, miközben még egy lépéssel odébb húzott a bejárattól.
• Nem. A balta csak egy balta. A lenyomat, az energia csak átfutott rajta, az csak a pillanat volt, amit megőrzött mint eszköz. Akár a receptírós tollát is beleállíthatta volna, ugyanúgy demonstráltam volna az ívet, a mozdulatot, ha megfogom. De ez még mindig csak a gyilkosság pillanata. Ebből még nem vonhatunk le egyértelmű következtetéseket. A kéjgyilkosságra a helyszín állapotmegőrzéséből következtettem.
• Mint a kikötői hullánál két hete? Akkor is furán viselkedett, végül pedig a lehető legevidensebb észérveket hozta fel.
• Mégsem mondhattam, hogy a hulla beszélt hozzám! - sziszegtem, méltatlankodva emelve kezeimet, majd ijedten ugrottam fel egy véletlenül eltaposott árnylényről. - Ezek egyre többen vannak, ahogy telik az idő. Mintha… - visszanéztem a nyitott terembe - koncentrálódna.

Íme a reakció, amit a hasonszőrűek egymásból váltanak ki.

- Meg kell érintenem a hullát.

• Éppenséggel megteheti - vont vállat a nyomozó -, csak ne „demonstráljon”.
• Abba a testbe van vésve a válasz. Szó szerint. Mit gondol, jókedvemből hadonászok egy véres baltával? Egy kész átjátszó állomás vagyok, ha megfogom, látni fogok. És érezni. És hallani. És ha van üzenet, én át tudom adni. - Nyomatékosítottam azzal, hogy nyíltan kimarkoltam a semmiből egy árnylényt, az érintésemtől láthatóvá téve, ahogy tekereg és hosszú hegyes fogaival sziszegve tátog. - Ha el akarja kapni ezt a fickót, szüksége lesz arra, amit ki tudok olvasni belőle.
• Tüntesse el azt az izét! - Gyorsan mögém perdült, hogy a helyszínről kisétáló fotósok elől saját hátszélességével takarjon el.
• Rel majd megpusztul, hogy felnyalja ezt a tömérdek energiát, és higgye el, Oldwood, egyre intenzívebb a sötétség, ahogy telik az idő. Ha ránk esteledik, mire magamra maradok a helyszínnel, valami olyasmi születhet, mint a berehs, csak gazdi nélkül.
• Valami olyan?
• Ezen a helyszínen nem maradt lenyomata kétségbeesésnek, az áldozatnak ideje sem volt végiggondolni, mi történt vele. A falak nincsenek tele erekkel.
• Erekkel?
• Később. Most oldja meg, hogy megérinthessem a hullát!
• Esküszöm, mint valami nekromanta.
• Ami azt illeti, a nekromanta kizárólag a halállal foglalkozik. A berehs egy olyan nekro lény, amely a halál révén érkezik, de nem a túlvilágról. - A démonom egyszer csak az ajtófélfának támaszkodva szólalt meg, valami apró és iszonyúan groteszk dologgal a vállán. Vörös, folyton mozgásban lévő és formálódó teste mintha folyékony lenne. Testrészek, mint a szem, fogak, maga a száj, vagy egy csökevényes kar, csak úgy véletlenszerűen jelentek meg rajta, épp úgy, mint ahogy eltűntek. Egy percig sem volt állandó alakja.
• Ne válaszoljon, csak mi látjuk - szűrtem a fogaim között, ahogy kiszúrtam, hogy senki oda se bagózik az idegenre, csakúgy, mint az indokolatlan árnyakra, sötét sarkokra, és a feketén pattogó energiákra.
• Sarah, ha én most azt látom, amit maga, akkor maga nagy szarban van - sziszegte vissza Oldwood, mereven előrenézve, mégis jól lavírozva az árnylények között, de még Rel farkát is úgy kerülte ki, hogy az ne legyen látványos, pedig a jószágom igencsak útban volt.

Könyörgöm, legalább akkor ne kelljen látnia ezeket, amikor nem mutatkozol nyilvánosan!

Nem a ti síkotokon mozgunk, ezért nem is mindig vagyunk hatással rá. Amit lát, magától látja.

Azt akarod beadni nekem, hogy…

…a nyomozónak van köze a fajtámhoz. - Válláról a tenyerébe vette a folyton változó alakú undormányt, és felém hajította. Röptében szétterülve beterítette az egész arcom, amitől egy hosszú percig küzdenem kellett levegőért, majd kétségbeesett kapkodásomban kifordultam az ajtó látószögéből, és éreztem, ahogy a bőröm égetve újra visszanyerem a légzés és a látás képességét. El kellett fojtanom egy sikolyt, mert a perzselő érzés végig futott a nyakamon, mellkasomon, végtagjaimon. Mikor lenéztem, a kezeimen és karjaimon feketén dagadtak az erek.

Mit művelsz már megint?

Apránként teljesítem a szerződést.

Mi a jó franc ez? - Szívem szerint levakartam volna a saját bőrömet, csak megszabaduljak tőle.

Ajándék.

Nem kérek több ajándékot! Hol része ez a szerződésnek?

Ez éppen sehol. Mutathatnál némi hálát… Aligha van olyan élő ember a síkodon, aki ennyi mindennek van birtokában. - Rögtön a fülembe súgta, úgy került mögém, hogy észre sem vettem, kézfejemet a kezébe vette, és saját arcához emelve végigsimíttatta velem a nyakát.

Élő, mi? Mégis meddig?

Ennek köszönhetően, még jó sokáig. - Másik kezének tenyerét tarkómnál a hajamba fúrta. - Már nem kell sok, hogy teljesen egyek legyünk. Mint a táncban, lépéseid az enyémhez igazodnak, egyik a másik után.

Önállótlan marionettbaba.

Vésd nevem a lelkedbe!

- Rendben, emberek, ha végeztünk, pakoljunk össze! Elegem van ebből a hátborzongató fogorvosi szarból - hallottam Oldwoodot, és amint felkaptam a fejem, a démon eltűnt, Rel a szájába vette még mindig fekete erekkel hálózott kezem, húzva, hogy kövessem a helyszínre, és örültem, hogy a hosszú ujjú felsőm takarta a karjaimat, a gumikesztyű a kezeimet. Segítettem a pakolásban, és mikor mindenki elment, már csak a hullaszállítók várakoztak kint.

• Jól van?
• Hogyne! - epéskedtem, csattanva lehúzva a kesztyűt, megakasztva még a lélegzetét is. - Rel alig várja, hogy rácuppanjon mindenre, én meg, hogy lezárjam végre ezt a napot. Megint egy lépéssel közelebb vagyok valamihez, amiről fogalmam sincs. Minden tök oké - sóhajtottam.
• A francba is! Mi ez már megint?
• „Ajándék”.

Mondja meg maga, Oldwood! Több köze van hozzá, mint azt feltételezi.

- Mégis honnan kéne tudnom?

• Beszéljük meg később! Most pedig, azt hiszem, jobb, ha kicsit távolabb áll meg - kértem, majd a székben heverő négyfelé álló koponyájú Mr. Crosshoz léptem, és a szék karfájára támaszkodtam.

Tenyerem alatt a szék kirántani tetszett a világból, már nem a hullát láttam.

Nahát, Mr. Cross, micsoda fogsor! - ámultam, ahogy belenéztem a férfi szájába, gumikesztyűben, erős kezekkel, de finom mozdulatokkal vezetve végig a kis tükröt.

Milyen szabályos fogak. Fehérek. Csodás ív, még egy milliméternyi fogkő sincs! Nincs egy lyukas vagy tömött fog, a bölcsességfogak is egyenesen nőnek. Makulátlan. Életemben nem láttam még ilyet. Nem tudok mit csinálni vele. Nem tudom elhinni, elfogadni, hogy itt semmi szükség a munkámra.

Annyira szépek. Tökéletesek. Méltatlan lenne apró, szükségtelen fúrásokkal tönkretenni. Nem illik hozzájuk a lassú rothadás, de valamit tennem kell. Nincs olyan, hogy tökéletesség. Nincs abszolút egészség, nincs… tisztaság. De szennyezni szentségtörés lenne.

- Egy pillanat, Mr. Cross. Azt hiszem, van itt valami. - Felemelkedek a páciens vizsgálatából. Felfelé néz, nyitott szájjal. Nem is látja, hova nyúlok. A rendelőmet lágy zongoradallamok töltik be; világos, fehér, és tiszta. Mint Mr. Cross fogsora. Az egész olyan steril. Csak a tűzoltókészülék, a riasztó és a balta pirosak. Szeretem a pirost. Olyan nemes szín.

Megfogom a baltát, lassan leemelem a tartójáról, kesztyűs ujjam végighúzom az élén… Mennyivel egyszerűbb, mint egy fúró, vagy fogó. Erősen, két kézzel megragadom a nyelét, és a fordulat lendületét használva, egyetlen csapással lesújtok. Mr. Cross csak egyszer nyögött fel, ahogy az alsó állkapcsa széthasadt, szájpadlása végigrepedt, a vér pedig mintha szökőkútból szabadulna ki. Gyönyörű munka. Gyönyörű tökéletlenség. Elégedetten sóhajtok, ahogy lerakom a baltát a sarokba. Az óra az ajtó fölött már jelzi, hogy késésben vagyok. Be kell mennem órát tartani. A vérrel festett köntöst leveszem, visszateszem a szekrénybe, a szemüveggel, maszkommal együtt. Még sebtében kezet mosok, ellenőrzöm magam a tükörben.

A tökéletes fogorvos, tökéletes munka után. Mehetek a tökéletes diákjaimhoz. Az élet tele van szépséggel.

- Az élet tele van szépséggel… - motyogtam, ahogy lefordultam a kartámaszról. Fáradtan intettem Relnek, hogy falatozhat, és amíg hosszú nyelve rátekeredett Mr. Cross nyakára, szája pedig teljesen beterítette a széthasadt fejet, én csüggedten rogytam az alám tolt székre.

Felnéztem még egyszer a berehsre, akinek a dudorok egyre nőttek gerinctüskéi két oldalán, és feszes bőre alatt lüktetett a vér energiája, melyet mohón nyeldekelt.

- Át kell kutatni az egyetemi oktatók névsorát. Ott fogjuk megtalálni. - A főnökömre nézve láttam azt a szürreális aggodalmat a szemében, amivel nem irántam kellene éreznie, hanem saját maga iránt. Nem volt még merszem elmondani neki, mennyire mélyen ül a sötét trutyiban, még kevésbé akartam kideríteni az ő igazságát. Mert „nincs benne semmi tiszta, csak igazság…”

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)