**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
15. fejezet: **Kedves ellenségem

A duruphfá fejlődött berehs tekintete számítóbb lett. Noha továbbra sem volt se írisze, se szaruhártyája, az érdektelen és brutális „arc” berendezése számító kegyetlenséget sejtetett a fekete gömbök mögött kacifántosan tekergő agyában. Vadász lett. Egy intelligens gyilkológép, ami arra vár, hogy feladatot kapjon. Mindegy, mi az. Mindegy, min keresztül, és legfőképp mindegy, milyen áron.

- Mi a franc folyik itt?! - Tucker még mindig a fal tövében kuporgott, míg én elmélyültem a köztem és a szörnyem közötti kapcsolatban, a fejlődésének eredményében, ahova jutottunk. - Mi volt… az?! Mi maga? És mi ez a szörny?

• Menj, majd hívlak - néztem a szörnyem szemeibe, végigsimítva két hátrahajló szarva között a fejét, majd megvárva a fekete füst eloszlását, ültömben a nyomozó felé fordultam. - Ez egy hosszú történet, és úgy fest, én sem ismerem ki magam benne. Segítsen nekem és én elmondom, amit tudok, utána pedig elmenekülhet, mielőtt jobban belekeveredik.
• Nem, előbb beszéljen, utána eldöntöm, hogy segítsek-e!

Érthető reakció, és a választás szabadsága, valamint a ráutaltság fényének röpke átgondolása után úgy döntöttem, ismét én nyitom a spirál körét.

- Hisz a démonokban, Tucker?

• Egyre inkább hiszek olyan dolgokban, amiket nem értek. - Felállt, de a fal tövében maradt, és bár a tár már rég üres volt, még mindig kézben tartotta a fegyverét. Balkezes - figyeltem fel rá, és egyre több apró részletre. Hogy enyhén tikkel a jobb szeme a feszültségtől, hogy érzem a félelmének súlyos, ragacsos, de gyors reakcióidejű energiáját áradni belőle. Hogy megsérülhetett a jobb bokája, mert csak a balon támaszkodik. - Maga művelte ezt Briannel?
• Oldwood egy tőlem független eset. Eredetileg. - Nehezen ép tenyeremre támaszkodtam, ahogy a másikat fájlalva a testemhez emeltem, hogy felüljek a percekkel korábban még általa használt forgószékbe. - Amikor elraboltak egy démonidéző szertartás áldozatának, a démon megjelent, és az idézők helyett velem kötött szerződést, így életben maradhattam. Úgy fest, a démon a földi világ „rendje” szerint ott és akkor nem köthetett volna senkivel sem szerződést, mivel azonban megtette, én a bailiffek üldözte metafizikai anomáliává váltam.
• Ááááááálllljon meg! Metafizikai anomália? - Tucker jobb kezét felemelve kért időt az információ feldolgozásához. - Azt akarja mondani, hogy magát megszállta a démon?
• Szerződője vagyok. Megszállt, kísért, fertőz, és idővel felfal. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy a szerződésünk nem legális, mégis érvényben van, ezért üldöznek.
• Még mindig nem értem, Oldwoodnak mi köze ehhez - rázta a fejét, és szinte láttam az agyában felsorakozó megannyi kérdést, ezért türelemre intettem.
• Oldwood azért vett fel engem asszisztensnek, amiért maga megfigyeli, amiért a vezetőség aggódott érte, amiért a neje válni akar: ő is szerződő, mint én, bár - bólogattam félrepillantva - ő a szerződéséből semmire sem emlékszik. A főkapitányság pincéjébe azért kerültem, mert ő is ott volt. Illetve, részben ő volt. A démon, amivel szövetséget kötött, elkezdte felemészteni, egy hulla hevert a lábánál, mikor rátaláltam, és a démon, ami megszállta, engem is megtámadott.
• Azt akarja nekem beadni, hogy Brian megszállott, lepaktált egy démonnal, aztán összebalhézott magával, és ettől dőlt össze az egész épület?
• Hihet a szemének, ha a szavaimnak nem - vontam vállat. - A bailiffeket nem érdekli, mi van Oldwooddal, engem viszont igen, és nem tudok tenni érte semmit, ha lekapcsolnak.
• Maga egy két lábon járó veszedelem.
• Oldwood viszont egy időzített bomba.

Egy hosszú percig csak meredtünk egymásra.

- Tud segíteni Oldwoodnak?

• Halvány fogalmam sincs.
• Tch. Fantasztikus.
• Mondjon rajtam kívül még egy személyt, aki bármit is tud tenni! Nemhogy a rendőrség, senki más nincs közel s távol, aki nálam többet tudna tenni, és még én sem vagyok benne biztos. Szóval vagy segít, vagy kevésbé hivatalos erőkhöz kell folyamodnom.

Tucker megint elhallgatott, majd pár másodperc után lassan elkezdett megközelíteni, miközben tárat cserélt a stukkerében, és az üres a padlón koppant.

- Mi a különbség a maga és Brian démonja között? Mitől más az ő helyzete, mint az öné? - kérdezte, továbbra is ügyelve, mennyire és milyen szögből közelít meg, de figyelmen kívül hagytam a távolságtartását, és csak arra figyeltem, hogyan hozza képernyőre a kórházban eltelt huszonnyolc órát.

• Nem vagyok jártas a démonológiában, mint említettem, én is a saját esetem óta vagyok csak benne. Rebecca azt mondta, hogy az aktákban van az egyetlen vezérszál, ami segíthet.
• Ki az a Rebecca?
• Egy látó. Higgye el, Tucker, azért menekültem meg másodjára, mert ő segített megszökni.
• Őt is ez a bailiff üldözi?
• Őt mindenki üldözi. - Mélyet sóhajtott, majd érthető okokból visszatért ahhoz a témához, amit értett.
• Milyen akták? - kérdezte, miközben végignéztük a szökésem felvételét, nem sokkal azután, hogy a képernyőbéli Tucker összeesett a kezemet fogva, majd elvitték….
• Állj! - Kérésemre kimerevítette a felvételt. - A francba. - Az ájult Én az ágyon azért maradt magára a hordágyon, mert nem ápolók vitték el Tuckert, hanem az öltönyös bailiffek. - Mennyire emlékszik ebből?
• Miután egy ronccsá tett? Semmire - bökte ki szemrehányóan. - A raktár felmosói között tértem magamhoz. Azt hittem, az egész a maga színjátéka.
• Indítsa! - kértem bólintva, majd hozzátéve: - Azok ott a bailiffek. Látja? Engem is megtámadtak. - A dulakodásunk képeit követte a megjelenő homályos arcú ápolónő közbeavatkozása, de nem látszik az árnylény, csak az, hogy valamit az öltönyös arcába hajítok, amivel az harcba száll, csak a levegőt tűnt markolászni, ezért Tucker megint megállította a videót.
• Itt mi történt? És miért homályos az ápolónő arca, míg mindenki másról éles a kép?
• Ez történt… - mondtam, az amúgy is sötét teremben előhúzva egy sziszegve fenyegető árnylényt, amitől hátrahőkölt, iszonyodva rámeredt, én pedig vissza is küldtem oda, ahonnan előhúztam, hogy megnyugtassam. - Meg az - mutattam az ápolónőre -, amire az imént rálőtt.
• Az ott ugyanaz, mint ami itt volt? - kérdezte, a földet vizslatva, mint aki attól tart, hogy onnan fog majd rátámadni az elengedett rémség.
• Ne tudja meg, hányszor szartam már össze magam tőle.
• Megmentette magát?
• Nem is egyszer. Meg is van az ára, higgye csak el.
• Azt látom - fintorgott, majd ránéztem, arra gondolva mi mindenen mentem át testileg, lelkileg azóta, hogy a szerződést megkötöttem.
• Nem látott maga még semmit. És kívánom, hogy soha ne is kelljen. Most pedig szükségem van arra, hogy, lássam mi történt valójában Oldwooddal.

A következő képsoroktól azonban sajnos csak egyetlen dologra jöttem rá: Oldwoodnak meg kell halnia, mielőtt a démon felemészti.

- Sajnálom, Tucker - bámultam a monitort vele együtt, végignézve, hogyan kel fel a műtét közben, és ontja ki az összes vért az orvosokból, majd nyalja fel, míg annyi erőt nem szív magába, hogy a vér már magától emelkedjen a levegőbe és épüljön be a nyílt sebeken. - Oldwoodot nem tudjuk visszaszerezni. Ha nem akar több áldozatot, meg kell ölnünk.

• Nem tudom elhinni. Mikor fordult minden ekkorát? - Tucker könnyekkel küszködve zuhant a hátsójára mellettem.
• Tíz éve. - Ekkor tágult ki a szemem a felismeréstől. - A kurva életbe! - Ép kezemmel lenyúltam a nyomozó gallérjáért, magamhoz húztam, és nagyon nyomatékosan adtam ki az ukázt. - Adjon ki védőőrizetet Oldwood családjára! Most azonnal!

Tuckernek elég volt a hangom nyomatéka, azonnal telefonért nyúlt, és míg lázasan utasítani kezdte az embereit, bennem kezdett összeállni a kép. Felkeltem a székből, és a telefont lerakó nyomozóhoz fordultam.

- Meg kell tudnom, milyen démon szállta meg. Kellenek az akták, amiket rám bízott, hasonlóan megoldatlan esetek, mint az enyém. A házamban vannak, de nem mehetek oda, mert a bailiff biztos ott fog várni rám.

Tucker rám nézett, és idegességében megnyalva száját, megfenyegetett a mutatóujjával.

- Megszerzem magának azokat az aktákat. Egy feltétellel. Mindent megtesz Brianért. Mindent. Utána pedig eltűnik. Nem érdekel, ha elkapja a bailiff vagy mi az isten haragja, az sem érdekel, magával mi lesz.

• Tiszta sor - bólogattam egyetértve, de valahol mélyen bennem már egy sokkal erősebb elköteleződés kezdett testet ölteni. Én nem olyan vagyok, mint Oldwood. Én nyitottabb vagyok, a démonommal tudatos a kapcsolatom, a felemésztés pedig egy egészen más metodikán alapszik.
• Ki tud róla, hogy idejött?
• Senki.
• Biztos?
• Ha tudná, már itt lenne a bailiff. És nem az ajtón át jöttem be - vetettem rá egy lesújtó pillantást. Ki kockáztatná meg, hogy meglássák, mikor módjában áll más szállítóeszköz?
• Rendben, az embereim nemsokára védőőrizetbe veszik Brian családját, rá pedig már kiadták a körözést.
• Melyik balfék adta ki a hírközlésnek? - jutott eszembe, miközben sietve elhagytuk az őrszobát, és a kórház folyosóján vágtattunk.
• A CIA és az FBI is a robbantás ügyében nyomoz, ők hozták nyilvánosságra.
• Mégis melyik CIA-ügynök lenne olyan hülye, hogy nyilvánosságra hozzon… a picsába! - Torpantam meg. - Elvitték a felvételeket, igaz?
• Csak a másolatokat tudtam megmenteni, magából a rendszerből törölték, amit most látott. A pendrive-on van az anyag, ugyanabban a gépben - állt meg ő is értetlenül.
• Nem értesítené a lakosságot sem a CIA, sem az FBI egy természetfeletti esetről, Tucker - ráztam a fejem. - Magát átverték a bailiffek. Tudják, hogy visszajönnék ide, de talán azt is, hogy már itt vagyok.

Tucker hitetlenkedő arckifejezéssel adta tudtomra, mennyire örül annak, hogy belerángattam ebbe.

- Odadobnám magát a bailiffnek, ha nem maga lenne az egyetlen, aki meg tudja fékezni Briant.

• Ebben biztos vagyok - zártam rövidre a témát, majd váltottam a terven. - Maga hagyja el az épületet, mintha semmi különös nem történt volna, és menjen el az aktákért, én addig lerázom őket.
• És ha már ott vannak? - ragadta meg a karom, mielőtt elindulhattam volna a másik irányba. - Ha ugyanúgy hivatalos személyekként jelennek meg?
• Lője le őket!
• Magának nem kell fegyver? - hadarta még gyorsan, mert már kihúztam a karom a szorításából.
• Szerződő vagyok. Megvannak a magam eszközei - intettem magamhoz a hatlábú szörnyet, majd annak társaságában megiramodtam az ellenkező irányba. A kezem most sem lett ellátva, és az volt a fájdalmas megállapításom, hogy amíg meg nem oldom az ügyet, addig nem is lesz rá lehetőségem. Még hallottam Tuckert szentségelni és továbbtrappolni a folyosón, de már azon voltam, hogy minél több sötétséggel hívjam fel magamra a figyelmet.

Ha elkapnak, a szemük láttára fallak fel.

Helyes.

Nem érdekelnek a féltett szemtanúid.

Akkor már engem sem fognak.

A démon elégedett nevetéssel lökött ki belőlem egy olyan erőt, ami vaksötétté tette az egész kórházat. Orvosok és ápolók szitkozódtak, kiabálva keresték egymást, és kétségbeesetten találgatták, miért nem működnek a tartalék generátorok, sőt a zseblámpák és a mobilok is vakok. Olyan volt, mintha az, ami vagyunk, kiterjeszkedett volna az egész épületre. Egyedül én, Rel és a démon ismertük ki magunkat benne. Láttam a falakat, az embereket, és láttam a bailiffeket. Négyen, mind a négy emeleten egy.

Amint kilépsz a kórházból, pontosan látni fogják, hol vagy. Csak addig vagy rejtve, amíg bent maradsz.

Kiváló. Húzok még magam után némi energia-kondenzcsíkot, aztán eltűnünk.

Annyira sötét volt, hogy a bailiff nem látta azt sem, amikor a földszinti mentősfolyosón farkasszemet néztünk. Lassan, lélegzetvisszafojtva loptam a távolságot. Így is nagyon közel volt az ajtóhoz, nem örültem volna, ha még előtte meghall. Aztán támadt egy ötletem, amit a démon harsány nevetéssel a fejemben fogadott.

Esdeklő hangon megszólaltam.

- Elnézést? Van itt valaki? Nem tudom, hol vagyok! - A fal mellé húzódtam, és a lábammal tapogattam az utat, mint aki nem tudja, hova lép. Az öltönyös férfi hezitált válaszolni. Persze, mit érdekelné egy bailiffet, hogy mi van egy halandóval? - Istenem… hogy jutok ki innen? - Egyre elkeseredettebbé vékonyított hanggal szipogni kezdtem. - Úgy félek a sötétben… Szólaljon meg, kérem! Van itt valaki?

• Ki maga?
• É…én megsérültem. Itt kezelnek, de fogalmam, sincs mi történt.
• Jól van - hallottam türelmetlenül sóhajtani -, kövesse a hangomat, mögöttem van egy kijárat.
• Oh, hála az égnek! Hol van?
• Erre jöjjön! Erre! Ide! - Még terelgetett is, hát nem drága? Biztos marhára útban volt neki egy eltévedt beteg, nem csodáltam, hogy ki akarta vinni. Kinyújtott kézzel tapogattam meg az arcát, majd hirtelen elrántottam a kezem.
• Hozzáértem valamihez!
• Igen, én vagyok az. - Láthatóan teljesen vak volt ő is, de azért a térérzékelése kiválóan működött, megfogta a kezem, és megjátszott botorkálásommal ő maga vezetett el az ajtóhoz, nyomunkban a néma duruphfal, akiről éreztem, hogy készen áll a vadászatra.

A mentősbejárat ajtaja kinyílt, én pedig kitörtem rajta, és megpördülve már nem csak láttam, de éreztem is, ahogy a sötétség felszáll, és a bailiff felismer.

- Kösz. - Felemelt lábbal teljes erőből mellkason rúgtam, vissza a folyosóra, egyenesen a mögötte elrugaszkodó duruphnak. Még csak nem is kiálthatott, már reccsent, én pedig tudtam, hogy most kezdődik csak a hajsza. Futni kezdtem, a sötétben, a város keleti része felé.

Szembe lehet szállni velük?

A testük újra létrejön egy idő után, hiába ölnéd őket halomra. Akkor azt már mi, démonok is rég megtettük volna.

Akkor hogy tudok tőlük megszabadulni?

Adj nekem nevet!

Min változtat a név?

Visszafordíthatatlanná teszi a szerződést.

Anélkül miért nem megy? Miért akkora gond, hogy anomália vagyok?

Mert híd vagy két olyan világ között, amik el vannak választva egymástól.

Rebecca azt mondta, van valami folyamat, ami le fog zárulni. Milyen folyamat?

Nem kell tudnod mindent. Addigra már úgysem leszel itt.

De igen, tudnom kell! Azt mondta, mindegy, milyen anomália vagyok, meg kell tennem, mert minden meg fog változni! - fakadtam ki, ahogy a tüdőm a kapacitása végére jutott, és bemenekültem egy éjjel-nappali kifőzde mosdójába arcot mosni. - Milyen folyamat, és mi közöm van nekem hozzá? - mire megfordultam, ismét a férfi alakjában állt mögöttem, de a szemei nem vörösek voltak, és még csak nem is olyan különlegesek. Egy természetes, zöld írisz nézett vissza rám.

- Köze van ahhoz, ami a konyhában történt, ugye?

• A világod jelentős része olyan lesz, és ezen nem lehet változtatni. Noha - teljesen emberi kezével kisöpört egy hajtincset az arcomból - ők folyamatosan megpróbálják halogatni, fenntartani a jelen körülményeket, törvényeket.
• Ebben bizonyára nem fogunk egyetérteni, de az jó.
• Mert nem ismered a célt.
• Kiirtani az emberiséget? Démontanyát csinálni a világból? Bocs, de ez kizárólag neked kedvez.
• Csitt, kedvesem. Túl halandó vagy még ahhoz, hogy értsd. - Mutatóujját az ajkamra téve elhallgattatott. - Élnek a világodban olyanok, akik képesek megváltoztatni mindent, és meg is fogják tenni. Én pedig mögéjük sorakoztam fel.
• Miért kellek én ahhoz, hogy te bármit szolgálj?
• Te akarsz életben maradni.
• De azt a világot sem akarom. Ha rajtam múlik, megyek a bailiffhez! - De a kéz a torkomra szorult, nem fojtóan, csak fenyegetően. Nem gondoltam, hogy ez a fenyegetés egy teljesen emberinek tűnő jelenségtől vigyázzba állíthat, de így történt.
• Nem adlak oda a bailiffnek. A folyamat ellen nem tehetsz semmit, de még ők sem, akárhogy próbálkoznak. Értelmetlen emiatt odamenni.
• Ha ez igaz lenne - simogattam meg én is a férfi arcát, és rajta tartottam a tenyerem -, akkor semmi értelme nem volt sem a látomásnak, sem az üldöztetésemnek, sem annak, hogy Rebecca mit mondott. De nem baj. Rá fogok jönni. - Kihúztam magam a keze alól, és elengedve az arcát, elhagytam a mosdót, a kifőzdét, majd Rel csatlakozásával tovább meneteltem a hidegben. Ruhára, pénzre lett volna szükségem, de melyik bank van az éjszaka közepén nyitva? A személyes holmim, mint a személyim és egyebek azt sem tudtam, hol voltak. Nem is emlékeztem, ebben a hajrában mikor aludtam rendesen utoljára.

Körbenéztem az út lámpáinak fényében, de nem éreztem, hogy követtek, vagy hogy egyáltalán futnom kellett volna, és mivel nem lehettem biztos benne, hogy leráztam őket, még mindig keletnek tartottam, azon gondolkodva, hogyan fogjuk megtalálni egymást Tuckerrel. Nem tudom fejből a számát…

- Hölgyem, jól van? - Mellém gurult egy rendőrautó. Rel odébb mozdult, de semmi jelét nem adta veszélynek, én meg szinkronban röhögtem a démonnal.

• Kiraboltak… azt hiszem, eltört a kezem. - Megmutattam befáslizott görbe kacsómat.
• Jesszus! - Ki is pattantak az autóból, kaptam egy kabátot. - Miért nem hívta a rendőrséget?
• Honnan jöttek volna? - válaszoltam elcsigázott hangon - A Rendőrfőkapitányság összeomlott…
• Ne butáskodjon, üljön be, legalább megmelegszik, amíg bevisszük a kórházba. Ezt el kell látni. - Már be is terelt a kocsi hátsó ülésére, és békésen nekiindítottak. - Emlékszik a támadójára? - További okos kérdéseket tettek fel, én pedig összehazudtam, amit épp gondoltam, mert mindegy volt, mit hisznek, a lényeg, hogy mozgásban maradjak, márpedig egy rendőrautónál most nem is kellett jobb. Az útirány azonban nem az ígért kórház volt, és a helyzetet tovább bonyolította, hogy kezdtem nem kiismerni magam a város e részén. Rel mellettem pedig egyre merevebben bámulta mindkettejüket.
• Hol vagyunk?
• Jó helyen. - Befordult egy szűk utcába két épület között, és leállította a motort. - Mennyi?
• Mi mennyi?
• Ugyan már, nem kell aggódni, szétkent sminkkel, ezzel a ruházattal meg eltört kézzel az utcán? Nem kell aggódni, tudjuk, hogy megy ez.
• Nem vagyok kurva, és nem a stricim vert meg.

Az egyik tag az ülésre támaszkodva hátrafordult.

- Tudod mit? Egy party ingyen, és nem viszünk be.

• Nektek mindegy, mit mondok, ugye?
• Ugyan már, tessék, itt van ez is. Mindenki jól jár. - Az ölembe dobott egy kis zárható tasakos fehér port. Felpillantottam, de addigra már elkezdett az egyikük hátra mászni, ezért gyorsan felemeltem ép kezem, hogy megállítsam.
• De nem köptök be.
• Persze, hogy nem, csak lássunk neki!
• Nem kérés volt. - Felemelt kezemmel oldalra mutogattam, és ahogy a tekintete átsiklott a szörnyetegre, mindketten halálfélelemtől ordítva vágódtak ki az autóból üldözve az utánuk eredő, játszva ugráló Reltől. Kiszálltam a hátsó ülésről, beültem a volán mögé, és felidéztem, miket tanított néhai apám a vezetésről. A rendőrök üvöltése hamar elhalkult, Rel visszatértével pedig kitolattam az utcából, magukra hagyva a holttestekből lakmározni előbújó árnylényeket. Egészen megkedveltem a vak, csupa fog fekete angolnákat.

Most, hogy nyertem egy kis időt és egy autót, már csak Tucker miatt kellett aggódnom. A bűntudat messzire elkerült, és kezdett csak egy dolog lebegni a szemem előtt: az igazság felfedése.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)