**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
16. fejezet: **Ébredés

Nem sok fogalmam volt a rendőrségi autókban operáló számítógép használatáról, de a mázlifaktorom maximumon volt, és mivel köztudott, hogy egy ilyen széria nem sokáig tart, a lehető leghosszabban ki kellett használnom. Abban biztos voltam, hogy lopott zsarumobillal nem juthatok messzire, ezért mihamarabb meg kell majd szabadulnom a kisajátított járműtől. A lefagyott úton, ráadásul éjjel, vezetési tapasztalat híján, nem mertem olyan gyorsan hajtani, mint szerettem volna, ugyanakkor ebben a négykerekű csodában volt három extra, ami jelentősen megtoldotta pillanatnyi helyzetem előnyét: GPS, folyamatos kép a többi jármű helyzetéről, és a tudat, hogy egyelőre biztonságban voltam a volán mögött. Már persze ha fel nem tekeredek egy oszlopra, vagy be nem fordulok egy árokba az istenverte jégtől. Az ellenkormányzás fél kézzel semmiképp sem életbiztosítás.

Ha mondhatok ilyesmit az én helyzetemben. Rossz biztosítóval kötöttem szerződést.

Ejnye.

Nem bántásból - szabadkoztam egy csepp sajnálat nélkül, mégis áldva az automata váltót. A GPS-re nézve kikerestem a címemet, de nem ütöttem be a keresőbe, mert nem tudtam, látja-e bárki rajtam kívül. Amennyire lehetett, ellavíroztam a többi járőr között, mintegy mellékesen elcirkálva az otthonom környékére. Rossz érzésem volt, és más helyzetben ennyit sem mertem volna megtenni, de muszáj volt kiderítenem, sikerrel járt-e Tucker. Tettem egy kört a lakótömb körül, de a házam környékén nem láttam senkit, ezért kénytelen voltam a heves szívdobogás kíséretében elgurulni a bejárat előtt.

Ajtó beszakítva.

Más jel nem utalt erőszakosságra, de mivel Tucker kocsija sem volt sehol a környéken, bármi is történt, bíznom kellett benne, hogy sikerrel járt, ezért magamban szitkozódva továbbhajtottam, mint aki nem vett észre semmit. Nem tehettem úgy, mint egy rendőr, aki csak bekukkant egy gyanús házba, mert a megjelenésem minden volt, csak nem rendőri, még úgy sem, hogy a felső sarokvasán csüngő ajtó szinte kiverte az ember szemét.

Minden tükörben és ablakon keresztül figyeltem, nem látta-e valaki, hogy mennyire gyanúsan figyelmetlen járőr voltam, míg tovább nem csordogáltam, azon tépelődve, mikor és legfőképp hol kell megválnom a járműtől. Gyalog sosem érem utol Tuckert, márpedig kétlem, hogy sokáig időzött volna a házban.

Talán ha megérinteném az utat, mint a tetthelyeken…

Nem. Csak az erős energiával hagyott lenyomatokat tudom azonosítani.

Hirtelen gondolattól vezérelve visszafordítottam az autót a városnak, és az első útbaeső buszmegálló mellett megállva kiszálltam az autóból. Húsz percem volt az érkezésig. Felnyitottam a csomagtartót, ahol találtam meleg kabátot, gumibotot, bilincset, elsősegélydobozt, vontatókötelet, két viperát és két tonfát. A kabátról fél kézzel és a fogaimmal letépkedtem a rendőri jelzéseket, kivettem az egyik viperát és tonfát, valamint az elsősegélydobozt, és a csomagtartó bezárását követően visszaültem a volán mögé. Rel száját segítségül hívva fél kézzel felkötöttem a karomat, a kabát belső oldalában lévő tépőzárak segítségével pedig rögzítettem a tonfát, megviselt csizmám szárába dugva pedig a viperát rejtettem el. Fél karral a kabát ujjába bújva sikerült a vállamra szerencsétlenkedni a megkülönböztető jelzéseket már nélkülöző ruhadarabot. Legnagyobb elégedettségemre pedig a kesztyűtartóban megtaláltam a két szarházi tárcáját, és az összes készpénzt új kabátom zsebébe gyömöszöltem. Mire végeztem, a busz is felbukkant a láthatáron, ezért előbb gyorsan az eddig hátsó ülésen türelmesen gubbasztó szörnyemhez fordultam.

Azt akarom, hogy keresd meg Tuckert, és vigyázz rá!

Mikor biztos voltam benne, hogy megértette a parancsot, ismét kiszálltam az autóból, és míg a duruph nyugatnak iramodott, én bezártam a kocsit, a legközelebbi csatornába dobtam a slusszkulcsot, és megálltam a buszmegállóban. Itt a város szélén vagy fél méter vastag hó állt a kertekben, legtöbbjük előtt már ellapátolva az útról és amennyire lehetett, a járdáról is.

A legkevésbé sem örültem annak, hogy el kellett válnom Reltől, de egy vadásznál jobb testőrt nem tudtam elképzelni, és semmilyen más módot nem tudtam kitalálni, ami alapján megtalálhatnám Tuckert. Abból amit láttam, csak abban reménykedhettem, hogy megszerezte az aktákat, és el tudott menekülni velük. Ha igen, a bailiff még mindig feltételezheti, hogy a) visszamegyek a házba, b) Tuckert fogom keresni. Kettőből egyben bőven elég, ha igazuk van.

Messziről már hallani lehetett a szirénázást, a busz beérkezett a megállóba, épp mikor a két rendőrautó megállt a lopott kocsi mellett. Felszálltam a buszra, csak a szemem sarkából figyelve, ahogy a rendőrök kiszállnak, és körbejárják, mire azonban kinyitották az ajtót, megvettem a jegyemet, és a rádiójukba beszélő férfiakat figyelve elindult velem a csuklós csoda, hogy folytassa menetrend szerinti útját.

Az első ami eszembe jutott, az ujjlenyomatom volt, amit nem töröltem le, de legalább végigtaperoltam az egész autót. Legfeljebb tizenkét órán belül rám is kiadják a körözést.

És még a motorház is meleg volt, tehát tudhatták, hogy nemrég hagytam hátra, és mire megtudják, hogy én voltam, remélhetőleg messze járok. Legfeljebb tizenkét óra, és országszerte keresni fognak. A francba.

Iratok nélkül futni olyan, mint fél lábon hordani cipőt. A sivatag homokján. A fogkefémet akartam, meg egy fésűt, meg zuhanyt, dezodort..., alapvető tisztálkodást, és hogy a kezemmel történjen valami, mert egyre dagadtabb, és bizony egyre jobban fájt.

Talán itt az ideje egy új tanulnivalóhoz.

Nem-nem-nem-nem - tiltakoztam. Nem akartam több technikát, és végképp nem akkor, amikor szem előtt voltam. - Még ember vagyok, rémlik? Nem tudok ennél gyorsabban asszimilálódni hozzád, főleg nem akarok felemésztődni ilyen gyorsan.

Ennyit számít Oldwood?

Oldwoodnak már befellegzett, én a saját kialkudott életemről beszélek. Mi értelme lett volna az egésznek, ha ezzel a tempóval hónapokat nyerhettem csupán? Lópikulát.

Válaszul az az érzett futott végig a gerincemen, amikor csikorognak egy iskolai táblán, csak hang nem volt hozzá.

Erre ment volna ki a dolog igaz? A változások, az erő, amit megosztasz velem, annyira ellehetetlenít, hogy lerövidíti az időmet. Vedd tudomásul, hogy ennyivel nem érem be!

Az utolsó megállóban a buszom elsötétült, az utcával együtt, és a jármű olyan kilengéseket produkált, mintha valami döngetné az oldalait. A motor leált, az elektronika meghalt, az ijedt sikolyokat felváltotta a kétségbeesés és a sofőr értetlen káromkodása.

Fuss!

Nem kellett kétszer mondani, futottam a székek között, fél kézzel és lábbal tapogatva az utat. A baljós érzet beigazolódott, mire sikerült kinyitnom a busz tetején lévő vészkijáratot, és a kapaszkodókra meg széktámlákra mászva felkötött karom könyökét segítségül hívva kijutottam a buszból.

Az nem anomália, ha ők használnak mágikus erőket, csak ha én?

Ők bailiffek.

• Tudom, hogy ők bailiffek! - fakadtam ki hangosan, azon agyalva, hogyan jutok le a buszról anélkül, hogy kitörném a bokámat. - A francért nem tudok kijutni rendesen a városból anélkül, hogy kergetnének! Tudod mit? Leszarom! Ha nekik szabad, akkor nekem is!

Az öltönyösök az út két irányából már elkezdtek körbevenni, ezért lesz, ami lesz, leugrottam a busz tetejéről, és valóban majdnem kitörtem a bokámat, mert a vipera vége igyekezett beleállni a lábamba. Két oldalról közrefogva normális esetben esélyem sem lett volna a négy felnőtt férfitől megszabadulni, sem futva, sem küzdve.

Tudom, hogy tudod, mire gondolok.

Sokkal jobb, mint kézre keríteni magad.

Neked főleg - epéskedtem, mert amint eszembe jutott a „de jó lenne, ha…”, azonnal a fejembe nyomta annak hogyanját.

Kisétáltam az út közepére, ahol a tiszta és jéghideg levegőben az egyetlen fényforrás a csillag és holdfényt visszaverő hó játéka volt. Gyönyörű éjszaka. Imádtam volna sétálni.

- A másik szerződő talán nem anomália?

• Legfeljebb egy ámokfutó képét kelti majd. Maga viszont hosszú távra tervezett - válaszolt az egyikük, ám mind a négyen tartottak egy tisztes távolságot. - Meg kell értenie, hogy a szerződése minden szempontból helytelen.

Megpróbálnak meggyőzni, igaz? Hogy magamtól mondjam vissza.

Fuss, ha még mindig nem adsz nekem nevet.

A fejemben lezavart röpke beszélgetés közben a négy bailiff kereszttüzében már-már átfagyó ujjaimat ki-be szorítva készültem viperát rántani. Az árnylények nincsenek rájuk nagy hatással, azt már tudtam, és most nincs úticélom, ahova keresztülszeljem azt a sötét világot… teret… franc tudja, mit!

- Nem futhat egész életében, Miss Everlast.

• Morgan Freeman hangjával hatásosabb lenne - forgattam a szemeimet, majd az engem megszólítóra néztem. - Nem azért kötöttem szerződést, hogy most elbukjam a tárgyát.
• Ha meghallgatna, talán dűlőre juthatunk egymással. - Megkísérelt közelebb jönni, de ha már az éjszakában vagyunk, meghívtam a fogas fekete barátaimat, épp akkora körben, hogy a lábaik előtt bukkanjanak fel.
• Innen is jól hallom - közöltem, nem zavartatva magam a buszból jövő hangokkal.
• Vigyétek el a civileket! - adta ki a parancsot még három frissen érkező társának, ám egy intésemre még több árnylény csúszott elő a sötétből, és elvárásomnak megfelelően körbevették, mi több, felmásztak a busz oldalára villogtatni a fogaikat. - Erre semmi szükség - próbálkozott a kézfeltartós lassan közeledős figurával, csakhogy én tökéletesen nyugodt voltam.
• Nem, ők itt maradnak, és végignézik. Mert ez az igazság, amit rejtegettek, nem? Hogy a sötétben igenis vannak szörnyek, és csak arra várnak, hogy zabáljanak.
• Az emberek nem tudhatják meg, hogy ezek léteznek. Az ő világukban nem létezhetnek. Lássa be, Everlast, ha maga nem hívja őket, nincsenek jelen!
• A démont sem én hívtam, mégis megjelent. Ti bailiffek valamiért hazudtok nekünk, de engem nem fogtok sem átverni, sem megállítani.
• Értse már meg, hogy a világukban nincs helye ezeknek a teremtményeknek!
• Akkor miért lehetnek mégis itt?! - kiabáltam vissza türelmetlenül. - Mit ártott maguknak Rebecca Sheldown, hogy rá is vadásznak?
• Rebecca megmásítja a jövőt minden alkalommal, amikor aszerint cselekszik, amit lát, ő az időben az anomália! - Próbálta türtőztetni magát, ezért mély levegőt vett, hosszan fújta ki, és halkabban folytatta.
• Az ember nem volt képes eligazodni a mágia útjain, megrontotta és kihasználta azt, ezért nincs helye a világukban semminek, ami természetfeletti.
• Ha nem is az én utam, de úgy szaglik, volt mágia a világban. Elvették, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, hogy ez így is maradjon.
• Mert így kell lennie.
• Hogy a világ, amibe tartoztam, kivetett magából, nem az én hibám. Azoké, akik erre kényszerítettek. - Dühömben az árnylények kétszeresükre nőttek, a buszban pedig sikoltozni kezdtek az emberek. - Ha az, hogy élek, rossz, akkor nem velem, hanem a perspektívával van a baj.

Fuss!

Nem. Elegem van.

Azt mondtam, fuss!

- Azt mondta, a folyamatot nem lehet megállítani.

• Azt nem maga dönti el. - Amint a mondat végére ért, a sikoltozáson és a szörnyek sziszegő-visításán túl meghallottam a helikoptert, de már késő volt. Óriási fényerővel támadtak, ami teljesen megvakított. Az árnylények nem zavartatták magukat, ám a bailiffek sorra kezdték lelőni mindet, vakon pedig azt sem tudtam, merre szaladjak. Mindenhol színes foltok jelentek meg előttem, amire a felszikrázó hó is rátett egy lapáttal. - Most velünk jön.

Nagyobb szörnyet kellett volna hívnom. Vagy többet. A fegyverek dördülése, az emberek ordibálása és a fekete csúszómászók halálsikolyai akkor szűntek meg, amikor valaki a vállamra tette a kezét, aminek a kéz tulajdonosa nem örülhetett, mert azonnal felé suhintottam az előrántott viperát, a reccsenés és ordítás pedig érthetetlen elégedettséggel töltött el.

Na, mégegyszer!

Arcmagasságban visszakézből. Reccs.

Hah! Talált!

Hátrál, készenlét.

Hiába hadakoztam, egy ideig működött csak a megérzésem, vakon azonban csak azt értem el, hogy kimerültem. Zsákot húztak a fejemre, és akárhányan voltak is, elvittek.

Több erőre van szükségem.

Adj nekem nevet, és mindent megkapsz.

Ha nevet adok neked, te kapsz meg mindent.

Tehát a kettő ugyanaz.

Hangosan nevettem, miközben leszállt a helikopter, és a fedélzetére tettek. A propeller szele cibálta rajtam a rendőrkabátot, megint fázott minden tagom.

Három órán át bazsalyogtam a zsákban, mire leszálltunk. Vittek, vezettek, leültettek egy kényelmetlen székre, támlájához bilincselték a kezeimet, végül lehúzták a fejemről a zsákot. Hunyorogva is fájt kinyitni a szemem, olyan éles fehér fénnyel világítottak meg.

- Bizonyára kellemetlen, de nézze el nekünk, hogy kizárunk minden árnyékot a jelenlétéből.

• Roppant élelmes.
• Szeretnék elmondani önnek egy történetet, Miss Everlast.
• Ó, meseest! A kedvencem!
• Kíméljen meg a cinizmusától, egyrészt engem, másrészt maga sem lesz ilyen vidám, mire a végére érek.
• Mind meg fognak halni - mosolyogtam csukott szemmel a hang irányába. - Nem vagyok biztos benne, hogy egyszerre vagy egyesével, netán párosával, attól függ, hogy hozza a helyzet, de mind. Meg. Fognak. Halni. - Mellékesen még egy negédes tónussal hozzátettem: - Elöljáróban ennyit. Hacsak el nem engednek persze. Hallgatom.
• Ne fenyegessen, Everlast, nincs és soha nem is volt abban a helyzetben!
• Nem fenyegettem meg. Csak kiemeltem, milyen előnnyel jár, ha elengednek. - Nem volt árnyék, ahonnan sötétséget tudtam volna hívni, vagy bármilyen olyan energiát, ami arról a sötét helyről származott, amiben kezdtem egyre jobban otthon érezni magam, de biztos voltam benne, hogy legvégső esetben is kiszabadulunk innen, legyen az itt akárhol. Már nem féltem. Távolodó lépteinek koppanó hangját lezárta az ajtó. Remélem, megijedt. Ha fél, az jó. Aki fél, az beszél, aki beszél, információt ad, és az információ az, amire a legnagyobb szükségem volt. Ki meri megcáfolni, hogy a tudás hatalom?

Mi volt régen?

Mi. Előttetek, mellettetek és a legtöbbetek után is leszünk. A visszatérés már kopogtat.

Elvigyorodtam összeszorított szemhéjaim alatt.

Mi alapján döntesz a normális kommunikáció és az ijesztgetés között?

Hogy mennyi információval tisztellek meg.

Érezhetném magam megtisztelve?

Nem futottál, amikor utasítottalak. Mégis milyen információval kellene, hogy megtiszteljelek?

Megfogtál, de mit vársz, mit mondjak? Én is csak gyarló halandó vagyok - kuncogtam. - Elkaptak, de még nem törtek meg. Semmi tiszta, csak igazság, és én tőled akarom hallani, nem tőlük. Mi vagy te, és mi vagyok én?

Az elmém elcsendesült, hallottam a véremet végigdübörögni a testemen, a saját szívdobbanásomat, légzésemet, a hajam súrlódását a vállamon, mígnem lehunyt szemeim mögött megláttam és szavak nélkül megértettem mindazt, amit felfedett előttem.

A lélek egy sokkal komplexebb, erősebb, nagyobb és jelentőségteljesebb dolog, mint háromdimenziós hordozója. Olyan fejlődési folyamatokon képes átesni, amiről a háromdimenziós, zárt elmének halvány fogalma sem lehet. De még talán a tudatalatti sem ismeri, annyira mély információk vannak benne elrejtve. Annyira féltett, hogy még az elme is két részre lett osztva a védelme érdekében. Egy becses mag, a rétegek alatt.

Bármelyik lélektöredék kinőheti magát, ha egyesülve a többi darabjával, képes összeállni azzá az entitássá, mely lélektöredékekre osztva egyes részeit letükrözte őket, és szerteszórta az univerzumban. A jelen, múlt, jövő bármely alternatívájában, bármilyen formában, hogy feladatok teljesítésével fejlődjön, tanuljon, eggyé váljon önmagával, és visszatérjen a forráshoz.

Ha a töredékek egymásra találnak, sem biztos, hogy képesek egyesülni, hiszen a rétegek alatt bújnak meg. A felszabadított tudat és tudatalatti sem biztos, hogy elég hozzá. Ahhoz ki kell szabadulni a Föld világából, mert….

---

A Föld el van zárva azoktól az erőktől, melyek ezt lehetővé tennék.

 

Nem olyan démon vagyok, mint amilyennek ti, halandó töredékek definiálni vagytok képesek. Én ilyen töredékeket sajátítok ki. Ezeken keresztül létezem, ezeket lopom, önző, emésztő módon eggyé válok velük, befertőzöm, magamévá teszem őket.

Nem egy nagy entitást támadok, hanem a töredékeit, így idővel én leszek ők, ők pedig egészen mások, mint amikké céljuk szerint nőhetnének. Ellopom a végzetüket.

Az információ súlya úgy tűnt, összeroppant. Eladtam egy töredéket abból, ami lehettem volna. A halál gondolata kezdett nagyon jelentéktelennek tűnni mindahhoz képest, amilyen magasságokról a démon képet, érzetet, információt adott. Egy borzalmas, lelket megtörő élmény volt. Kicsi voltam és tudatlan; szégyelltem magam. Hát ezért vagyok anomália. Ezért nem akarja a bailiff, hogy életben maradjak. Híd vagyok egy olyan lénynek, egy olyan világba, ahol ez az erő létezik, márpedig a Föld el van zárva, ez a törvénye. De ennek nem így kellene lennie. Egy fal van körülöttünk, ami nem engedi érvényesülni, ellenáll neki. Diszharmónia a… Mindennel.

- Miért fontos, hogy elzárják a világot ettől az erőtől? - kérdeztem hangosan, mert ezt az érvet viszont tőlük akartam hallani.

• Jól gondolja, volt mágia a világukban. - A hang nem közvetlenül jött, hanem hangszóróból.
• Jajjj, hogy itt mindenki milyen okos! - nevettem fel izgatott-lelkesen. És igen, cinikusan.
• Magánál itt mindenki intelligensebb létformát képvisel, Everlast, úgyhogy…
• …én legalább nem szarok be az igazságtól, és bármi is legyen az, nem félek sem megtudni, sem kimondani! - Amennyire lehetett, kinyitottam a szemem, de nem láttam a férfi arcát a fénytől, sem a hangszórókat. Mintha mindenhonnan jönne a hang, amiből arra következtettem, hogy üres a helység, amiben ülök. Éreztem, ahogy a duzzadt kézfejembe tódul a vér, hogy egyre nehezebb, egyre rosszabb állapotban van. Gyorsan meg kell tudnom az infót, aztán elhúzni, akárhol is voltam. - Értem, hogy ez az erőtlen és jellemtelen faj számotokra lenézendő, de ha képesek vagytok megfékezni az ilyen anomáliákat, ti magatok is csak sárkány ellen sárkányfű vagytok. Mivel van több jogotok hozzá, mint nekem?
• Meseest?

Félvigyorra húztam a számat.

- Meseest.

• Az emberiség egy olyan csapdába esett, melyet úgy megszokott, hogy a sajátjának érez. Az igazságot és őszinteséget nagyra tartja, de képtelen általa élni, kimondójára irigy, hacsak nem az egyed a saját igazáért kampányol. A valódi igazságra rá sem meri nyitni a szemét. Ha ez az erő visszatérne a világukba, a legtöbbjük bele is halna, mert nem tűri el még egyszer, hogy általa is csak pusztítsanak. Az ember messzire képes látni, de befelé vak. A halandók a saját erőikkel, a saját világukban küzdenek. Ez a Föld törvénye.
• Nem. Ez a ti törvényetek. Azt hiszitek, véditek vele őket, de valójában hagyjátok rohadni az egész világot egy kristálygömbben. Nem csoda, hogy ti sem tudjátok megállítani a folyamatot. - Előrehajoltam, a fénybe tartva arcom, de vakon tőle, hogy a helyzetemhez mérten nyomatékot adjak a szavaimnak. - Ott voltam. Éreztem. És nem számít, anomáliaként definiáltok-e, vagy sem. Ez felül fogja írni a Föld törvényeit, és nincs semmi, ami megakadályozhatná. A fal reped, kopik, mert ellene megy mindennek, és ha belső összeomlását nem akadályozzuk meg, a nyomás elsöpri az egészet. - És itt értettem meg miről beszélt a démon.

„Élnek a világodban olyanok, akik képesek megváltoztatni mindent, és meg is fogják tenni. Én pedig mögéjük sorakoztam fel.”

- Maguk nem csak az anomáliákat keresik. Konkrét személyeket. - Amikor nem kaptam választ, megint nevetni kezdtem. - Belülről kell kiegyenlíteni a nyomást. Ha nem akarjuk, hogy az egész odavesszen, a halandóknak kell beszivárogtatni, mozgatni először. Ezért nem hiba anomáliának lenni. Mi több, a folyamatnak nagyon is jól jövök. Azontúl, hogy hiba vagyok a gépezetben, azt hitték, egyike vagyok azoknak, akik esszenciális elemei a folyamatnak, igaz?

Te pedig azért nem akartál a kezükre kerülni általam, mert akkor kitudódna, hogy mögéjük soroltál, és talán az is, kik ők.

- Hogy itt mindenki milyen ravasz - nevettem. - Tapsolnék is, de hát a bilincsek, ugye. - Olyan egyenes háttal álltam fel, hogy ha felemeltem a karjaim, már a háttámla sem volt akadály, egy kissé talán méltatlan terpesszel pedig átléptem a széket. - Most, hogy ezt megbeszéltük, engedelmükkel…

• Üljön vissza, Everlast!
• Átjáró vagyok egy erőnek, ami bár nem tiszta, része a folyamatnak, és ha csak annyival is tudok segíteni, hogy ezt az állapotot fenntartom, tulajdonképpen hozzájárulok a világ megtisztításához. Mindenhol lennie kell egy szükséges rossznak. Először felszabadítani, aztán foglalkozunk az egyensúllyal. Hah!

Normál esetben befogtam volna a számat, mert nem szeretem, ha tudják, mennyit tudok, de a ráébredések új gondolatmenetei, következtetései újabb felismerésekhez vezettek, és nem győztem lépést tartani velük. Ki kellett mondanom őket elképedésemben.

- Minden más lesz, és rengeteg áldozattal jár majd, de nincs más út. Megfulladunk a saját mikrovalóságunkban, vagy kitörünk az üvegházból, és továbblépünk. - Halkabban mormogtam magamnak, hogy feldolgozzam a világot hamarosan érő erő okozta kataklizmát, manifesztációkat, az ismert fizikai törvények relatívvá válását. - Lesz, ahogy lesz, maximum belehalok, mit veszíthetek - vontam vállat, magamban motyogva. - Óriási hajsza lesz az idővel - mondtam egyre hangosabban, ahogy az elhatározás megszilárdult minden porcikámban ­-, de én inkább kitörök.

A démon harsány, diadalittas nevetése egyszerre zengett a fejemben és a fülemben.

- Nincs szükségem a világ árnyaira ahhoz, hogy felülírjam szeretett törvényeiteket.

• Sarah, várjon! - rontott be a szobába ugyanaz az öltönyös, akivel eddig beszéltem.

Gúnyosan beleszimatoltam a levegőbe.

- Ú, valaki be van szarva.

• Meg kell értenie. Az emberek nem lesznek képesek felülkerekedni az Ébredés okozta sokkból. Minden, amit ismert, megváltozik, amire a világ nincs felkészülve.
• Soha nem volt a világnak nagyobb szüksége ekkora áldozatra, mint most, annak ellenére, milyen régóta tart már a folyamat. Keresztes háborúk, boszorkányüldözések? Jó régóta dolgoztok ellene - állapítottam meg elismerően, ahogy tovább ömlöttek a felismerések az agyamba, és nem féltem az arcába vágni, mert amit tesznek, az a helytelen. - Nem az embereket félti maga - húztam ki a kezem a kattanva kinyíló bilincsből -, még csak nem is a világot. - Lehajítottam a földre, ahol csempén koppant. - A bailiffeknek nem lesz indokolt a létezésük. Nem lesz rájuk szükség. Aki még mindig képes lenne hagyni elpusztulni egy világot, csak legyen életcélja… Maguknak jobban fáj az igazság, mint nekem beáldozni ezt a kialkudott életet. Most még én vagyok az üldözött anomália, a szerepek azonban bármikor megfordulhatnak, és mivel nem találják meg a folyamat forrásait, ez meg is történik. Ha valakik, hát maguk bizony nagy szarban vannak. - Mivel minden, amivel elindultam nálam volt, a viperát leszámítva, nem kellett azzal fáradnom, hogy mivel rendelkezem. Az emberi utazáshoz megvolt a készpénzem, ruha volt rajtam, a szabaduláshoz pedig eszközöm.

Ép kezemmel kirántottam a tonfát, és pontosan oda csűrtem, ahonnan a hang jött. Ki gondolta volna, milyen könnyű csontot törni egy jó tonfával?

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)