**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
20. fejezet: **Bridget Jade

Az ápolók kíséretében jutottunk el az intézményvezető irodájába, a legfelső, harmadik emeleten. Az egésznek nem kifejezetten szanatóriumszaga volt. Inkább pszicho-börtön.

Bailey, az ápoló, aki vezetett minket, a bentlakók majd két méter magas, szteroidokkal túltolt, bociarcú fogdmegje volt.

- Nem túl gyakran fordul elő. A szociálisabbját összeeresztik, olyankor előfordul a verekedés, de ahhoz képest tűrhetőek - magyarázta ajtóról ajtóra, mindig gondosan bezárva mögöttünk mindet. Tükörsimára borotvált fején újra meg újra elhúzott a lámpák nyolcvanas évek szintihullámának képi világára jellemző fénycsík. Rel karmai csattogtak a kövön, de természetesen ennek is csak ketten voltunk fültanúi, és mi is ugyanazt a két fület használtuk. Jobbára Tucker nyugalmának érdekében.

A fehér falak között azonban alig észrevehető fehér ködfoltok úszkáltak, amiket nem győztünk feltűnés nélkül kerülgetni, nehogy kollektívan hülyének nézzenek minket is.

- A többieket egyesével, naponta egyszer sétáltatjuk, egyébként az ágyukhoz szíjazva kell tartanunk őket.

• Közveszélyesek? - kérdezte Tucker, csak hogy elterelje a figyelmet az enyhén szólva is nyakcsigolyagörcs-gyanús mozdulatról, mellyel az utolsó pillanatban elhúzta a fejét egy, a semmiből felbukkanó ködgomolyag elől.
• Azért vannak itt, nem? Naponta háromszor etetjük őket, mert még a műanyag villával a kezükben is életveszélyesek. - Úgy vonta meg a vállát, mint aki számára az ilyen esetek mindennaposak voltak. - Vannak, akik az ufók elől menekülnek, van, aki megszállottnak hiszi magát, beszámíthatatlan kéjgyilkos, aki halhatatlan akar lenni, ezért vért áldozott, meg is itta, fürdött benne - semmiséget jelző intéssel kiegészítette -, és van, aki mindenkiben az ördögöt látja. Az orvosban, ápolókban, a takarítókban…

- És ott van? - Kérdésemre Bailey az első emelet utolsó szakaszánál lévő lift hívógombjának megnyomása után megfordult, és rám nézett.

• Mindannyiunkban van valami ördögi.

Hmmm.

Tudom a neved.

Nem folytatta. A suttogó, könyörgő hangok azonban felerősödtek, hadarni kezdtek, olyan volt, mintha kezek nyúltak volna a gondolataim után, bent a fejemben, erőszakosan, kétségbeesetten, egyre erősebben rezonáló hangon, míg az egyik hirtelen ki nem tört közülük, és villámcsapásszerűen rám ordított.

Ijedtemben és fájdalmamban egyszerre üvöltöttem a falnak verődve, amin nagyot koppant a fejem. Majd ugyanilyen hirtelen csönd lett, és mikor egy-két másodperc után sem hallottam újra, felnéztem Bailey-re, aki mögött megérkezett a lift.

- Elnézést. Belém hasított a migrén - fogtam meg az ütéstől sajgó fejem, szédülést színlelve. - Pár másodperc, és elmúlik. - Kikotortam a fájdalomcsillapítót a táskámból, és rögtön kettőt szórtam a tenyerembe.

• Azt sem ártana kivizsgálni… - mondta, ahogy megfordult, és belépett a kinyíló lift ajtaján, én pedig zsebre tettem a tablettákat, mivel volt bennem elég, hogy elviseljem törött kezem kínjait, pazarolni meg nem akartam. Tucker Rellel egyszerre követte az ápolót, és csak mikor felém fordult, vetette rám a szikrázó tekintetet napszemüvege fölött. Egy szemöldökrándítással cinikusan utaltam arra, hogy nem rajtam múlt, a lift pedig mind a négyünkkel megindult felfelé, majd a legfelsőn megállva Bailey szótlanul elirányított az irodához, ahol kopogott, benyitott, bemutatott minket, majd távozott.

Az igazgató egy középmagas, ősz, simára borotvált arcú idős férfi volt, név szerint dr. Mark Mile, aki a falon terpeszkedő bekeretezett diplomája és egyéb tanúsítványai alatt látványosan vonult el, szemlátomást jóllakott a fizetéséből. A gazdag-minimalista dizájn szintén erről árulkodott.

- Miben segíthetek, nyomozók? - kérdezte, hellyel kínálva minket, az irodában lévő sötétbarna íróasztaltól jobbra eső fehér kanapé felé intve. Közben lesimította fekete nyakkendőjét. Ha nem tudtam volna, elmehetett volna egy túletetett bailiffnek. Egyikünk sem javította ki, hogy kettőnk közül csak egy nyomozó. Japán kőhalom, egy bonsai fa a jobb falnál lévő barna polcon, fölötte jelöletlen óra, balra nagy ablak, barna kerettel. Semmi nem utalt arra, milyen helyen is van ez az iroda.

• Szorít az idő, úgyhogy a tárgyra térek, Mr. Mile. - Tucker egy intéssel elutasította a felkínált ülőalkalmatosságot, mi több, zsebre vágta kezeit. - Szeretnénk beszélni a gondjaira bízott Bridget Jade-del.
• Az etikett hiánya, nyomozó, sok gondot okozhat magának - jegyezte meg szúrósan közbeszúrva az igazgató.
• Úgy sejtjük, hogy egy utánzóval van dolgunk, aki Bridget Jade metodikáját követi. Ahhoz, hogy elkapjunk egy sorozatgyilkost, ismernünk kell Miss Jade-et, a gondolkodását, logikáját - szúrtam közbe én, mielőtt az egyetlen értelmes kitérő válasszal tönkretennénk Tucker szakmai renoméját. - Ha ismerjük Jade képzeteit, megismerjük a gyilkost is.
• A profilozás még ma sem akkora erőssége a hatóságoknak. Értékelem, hogy idáig jöttek ezért, de attól tartok, végzés nélkül nem tehetem.
• Hivatalosan nem - bólintottam. - Mert ahogy mondja, nem erőssége a hatóságoknak. Egy sorozatgyilkosról beszélünk, dr. Mile. - Átnyújtottam Jade aktáját. - Aki pontosan így öl.

Dr. Mile úgy vette el az aktát, hogy közben végig az arcomba bámult, kinyitotta, és csak aztán pillantott bele, felületesen átlapozta a képeket, majd azzal a lendülettel vissza is nyújtotta.

- Sajnálom, de attól tartok…

• Ki fizette le magát? - Tucker napszemüvege fölött felvonta szemöldökeit, kezeit pedig úgy dugta zsebeibe, mint aki jól végezte dolgát.
• Már megbocsásson - emelte fel mégis az egyik kezét nyomatékosítva -, de eleget láttam és hallottam már ahhoz, hogy kijelentsem, magáról ordít a hazugság.

Most, hogy említette, valóban; az igazgató épp csak annyira foglalkozott az elé tárt helyzettel, hogy egy jól nevelt felnőtt szemében ne érhesse szó a ház elejét, és máris visszaadta.

- Maga fél. Egy olyan jómódú, egyedülálló férfi, mint maga pedig két dolgot félthet: az életét vagy a pénzét. Ha az életét féltené, jobban erőlködne, hogy elhiggyük, amit mond. Szóval, ki fizette le?

Hunyorítva vettem csak észre, hogy egy olyan energiafajta áradt a testéből, mint a szurok. Csak sárga. Nem a színe, inkább az érzete, sűrű, ragacsos, koszos.

- Vagy kérdezzem úgy, hogy mivel fenyegették meg, mit vesznek el? - ütötte tovább a vasat Tucker. - Nem a kocsiját… nem a házát… - előredőlt, mint aki jobban akar látni -, nem. A doktoriját. Ezt a létesítményt. Az egész karrierjét, amit gondosan felépített a beteg emberek görnyedő hátára.

Húúúhuhuhú! Komoly erőfeszítésembe telt megállni az ámulatom kifejezését. Ötletelésekkel kimanipulálta a választ, és az alanynak még csak meg sem kellett szólalnia. Valahogy meg fogom tapsolni, amint módom lesz rá.

- Ha segít nekünk, elintézzük ezt is. - Elvettem az aktát, és visszaléptem Tucker mellé.

Az oroszlán leterítette a vezérbikát.

Mint a huzat. - Mélységes egyetértésben a démonommal az ajtóhoz fáradtam, és kinyitottam, Tucker pedig épp a kijárat felé intett, félrebillentett fejjel.

- Ha volna szíves mutatni az utat…

És mutatta. Ráhagytam az ápolóra az ajtó bezárását, míg dr. Mile utasította a „személyzetét”, hogy készítsék fel Miss Jade-et a beszélgetésre, mi pedig egymásra néztünk Tuckerrel, én az elismerésem, ő pedig az elégedettségének kifejezésére. Az italt, ételt továbbra is elutasítottuk, mindegy volt, mit kínáltak. Egyikünk sem volt olyan ostoba, hogy ilyen helyzetben ne számítottunk volna mindenre. Begyógyszerezésre is. Azonban a hangok ismét felerősödtek, és a szavak érthetőségének döbbenete pedig még a kiűzésüket is elfeledtette velem.

Ne félj.

Fuss!

Jó lesz.

Hagyd futni!

Kellesz nekünk.

Sarah. Sarah kell nekünk. Akarjuk Sarah-t. Sarah-t.

Vigyázz!

Fáj! Úgy fáj!

Gyere hozzánk. Siess!

Elég! Elég! Engedj el! Ez fáj! Nem érted?! Ez fáj nekünk!

Most! Most! MOST!

Segíts…

• Sarah! - Tucker hangjától úgy riadtam fel, mintha kilőtték volna egy pisztolyból.
• Igen!
• Ne bambuljon el! Sietünk.

Révetegen bólintottam, mert fókuszálni nem tudtam a szememmel. Még mindig úgy meredtem magam elé, mintha a térben lett volna valami, amit csak én láttam*. Csak én láttam?*

Ők voltak. - Már a szemem is meresztettem az éteri bizonyítékokra. ­- Azok lelkei, akiket felemésztettél. A lelkeik lenyomata. Visszhangok. - Felemeltem a fejem, és beléptem az előttem kinyitott ajtón, mert ez volt a dolgom. - Te vagy ők, és te részben én.

Mintha kintről néznék befelé. Mi mindenem veszett oda, amikről azt hittem, örökké tartanak. Mintha valaki másra tekintettem volna, aki az én bőrömben él. Pontosan éreztem, hol vagyunk egyek, és hol vagyunk két külön entitás. Bennem él a sötétség, de még nem vagyok teljesen az övé.

Okos lány.

Hogyan is gondolhattam, hogy elfogadható életem lehet, ha már alig volt kapcsolatom a világommal?

Akkor megint megértettem valamit, és ez az egyik legfontosabb felfedezés volt, amit eddig elértem.

Egy olyan versenyt készültem megnyerni, amit nem is kezdtem el.

 

Várnunk kellett úgy húsz percet, mire Jade-et felkészítették a beszélgetésre, amit egy mondhatni vendégfogadó szobában ülve tettünk. A dizájnnak köze sem volt dr. Mile ízléséhez, még kevésbé a fizetéséhez.

Az atmoszférája olyan volt, mint egy orvosi rendelő várója. Fehér falak, világos hajópadló, egyetlen ablak, ami annyira kicsi, hogy kinézni sem volt érdemes rajta. A sötétbarna helyett aggodalmas fehér, frissen mázolt kerete is spórolásról mesélt, függönye, de még karnisa sem volt.

Tucker a krémszínű kárpittal bevont, szűk fotelben foglalt helyet, én fél farral a természetes faasztalon. Napszemüvege alatt benyúlva dörzsölte meg szemzugait, és sóhajtott.

- Fáj?

• Nehezemre esik megszokni. Egyik pillanatban mintha a tudás fájáról ettem volna, a másikban meg bele tudnék dögleni. Kitépte a szemeimet, adott helyette újakat, amivel az igazságot látom.

Na, erre még én sem vagyok képes. Még én sem.

• Mire számított? - horkantam fel.
• Nem is tudom, mondjuk leemel egy fátylat a szememről, vagy ilyesmi. Amikor azt kérdezte, hogy a Démon Szemére akarok-e alkut kötni - leengedte a kezét a karfára -, nem hittem, hogy szó szerint démonszemeket kapok.
• Nem határozta meg pontosan, mit kér, ő pedig kapva kap az ilyen alkalmakon. De persze maga aztán jobban tudta…
• Bocsánatot kérek a fegyverért. Hallgatnom kellett volna magára.
• Elég lett volna, ha meghallgat. Akkor okosabban dönthetett volna. Most már minden a magáé, és csak úgy szabadulhat meg tőle, ha megvakul. Vagy még akkor sem.
• Nem bántam meg, csak okosabban csináltam volna.
• Kitalálta, mihez kezd, ha ennek vége? Látni a párhuzamos síkokba durván nehezítő körülmény civilben.
• Még jó hogy nem vagyok civil.
• A mágia szempontjából maga csak egy paraszt a sakktáblán.
• Ha ő lép előbb, a paraszt is legyőzheti a királyt.
• De nem lesz tőle maga is király.
• Magának megy.
• Mert én hatással is tudok lenni a másik síkra, míg maga csupán egy tehetetlen szemtanú, Tucker. Én felhagynék a nyomozással, ha ezen túl vagyunk.

A Démon Szeme nem csak szemtanúvá teheti. Amit, akit lát, felismeri a tekintetéről a lelepleződést, magát, a Démon Szemét. Lehet ez olyan, mint a természet hamis mintája. A bárány, aki farkasnak látszik. A Démon Szeme megvédheti, vagy megöletheti. Körültekintő villogtatást javaslok, mert valódi hatalom e szemek mögött nincs.

• Miért hallom, mikor „itt sincs”? - Tucker már a fejét fogta.
• A szerződésük tárgya, maga a szem, önnél van, az ön szeme pedig nála.
• Nála? - Hirtelen pattant fel a fotelből, lekapta a szemüvegét, és narancsvörös íriszével beleszikrázott az enyémbe. - Elvette és megtartotta?
• Persze. Felemésztette.
• Úgy érti…?
• Meg-et-te.
• A kurva életbe! Már ne is haragudjon! - Ekkor nyílt az ajtó, Tuckernek pedig épp csak arra volt ideje, hogy gyorsan visszavegye a napszemüvegét.

Meg is érdemelte. A felelőtlenség fáj; jobb, ha hozzászokik, és bármilyen durva is volt a helyzete, kárörvendéssel töltött el, ahogy alázta saját magát. A démon mindig kér valamit azért, amit ad, és amit kér, azt magáévá is teszi.

- Mehetnek - jelentette ugyanaz az ápoló, immár pár karmolás és egy monoklival gazdagabban.

Rel mind a hat szeme rászűkült a férfi arcára, és utolsónak hagyta el a szobát, Tucker pedig úgy várta meg, mint más a kutyáját, majd becsukta utána az ajtót.

- Talált bent valami érdekeset? - Az ápoló kérdésére megfordultam, Tucker pedig épp akkor pillantott fel az ajtó mellett strázsáló fickóra.

• Bizonyára semmi érdekesebbet annál, amit maga. - Magasra felvont szemöldökkel, fejét csóválva fordult el tőle, hitetlenkedő ábrázata kis híján engem is becsapott. Minden gyanús helyzetre rá tudott tapintani, és minden rá irányuló gyanút úgy vezetett vissza, hogy a másik a saját véleményében is kételkedjen. Rajtam volt a sor, hogy ráciccegjek a feltűnő viselkedésére, csak hogy érezze az ugyanott szorító cipőt.
• Tényleg azt hiszi, hogy az igazságnak nincs meg az ereje a világunkban? - bökte vissza, utolsó pillanatban rántva el a vállát az enyémtől. - Ott, ahol a tudás hatalom?

Felidézve a bejutásunk pillanatait, Tucker alapvető képességei tetszettek a felszínre törni. Nem hosszan tanul a Démon Szemét használni, ösztönösen ugrik az igazság feltárására, amitől a képesség szárnyalni kezdett. A Démon Szeme veszélyes képesség annak, aki tudja használni, és ez a nyomozó érzi az ízét - gondoltam magamban elképedve. A kérdés azonban csak ideig-óráig állja meg a helyét. Amíg az ember ilyen, addig a pénz a hatalom.

Az ominózus ajtó előtt megálltunk a kiszűrődő érett női hangokra.

- Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre! Fuss! Micsoda hülye mondóka. Illik hozzád. Épp olyan tudatlan fejed van, NE ÉRJ HOZZÁM! Fertőz az ostobaság, óóóóstobaaaa, balfaszok! Köztetek inkább lennék fűnyíró is, mint ember, száll a kakukk fészkére, az ajtón innen, túl a tengeren. Nem látsz az üveghegyen túlra, csip-csip csóka, Vakvarjúcska - az élcelődő hangsúly fenyegető mélyrepüléssel folytatta -, mindjárt kinyílik a kalitka. Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Morzsa kutya nem tacskó, meleg vért nyalogató.

Tucker nagyot nyelt, az elkövetkező megpróbáltatásokra gondolva. Már épp le akartam nyomni a kilincset, amikor az ajtó kivágódott, és az utolsó ápoló vérző fejjel kirontott rajta.

- A maguké - vetette oda, és elviharzott mellettünk.

• Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! - kiáltotta teátrális ünnepélyességgel üdvözölve az elgyötört arcú, de csillogó szemű és meglehetősen friss ötvenes nő, elégedett vigyorral oldalra biccentett fejjel.
• Jó reggelt, Miss Jade. - Tucker nyomozós lazasággal, zsebre dugott kézzel állt meg a minket Jade-től elválasztó asztal innenső oldalán. Amint Rel és én átléptük a küszöböt, éreztem, hogy nem maradt „civil” a szobában. Becsuktam az ajtót.
• Jó reggelt? - Cinikus kuncogással kérdezett vissza, a szék karfájához szíjazott csuklóira ujjainak zongorázásával hívva fel a figyelmet. - Hol itt a jó, Vakvarjúcska?

Figyelj, figyelj!

Mert ő is figyel…

Ötszemű szörnyeteg!

Csaló!

Tucker egy hosszú pillanatig nem tudott megszólalni, de meg kellett szakítanom hármunk találkozásának monumentális jelentőségét.

- Nyomozó! - Tucker pedig rám nézett, mert nem neveztem még a rangján, és a hajam egy tincsét kisöpörve az arcomból, mutatóujjammal körbeintettem a mennyezeten, majd az állam alá támasztva jelentőségteljesen ránéztem.

Ha az igazlátás nem átok, amilyennek én az emberek arcainak mélyén megláttam valódi énjüket, itt a remek alkalom egy minimális és gyors testbeszéd-leolvasásra: kamerák a szoba három sarkában.

- Morzsa kutya gyomra fáj, sok volt már a vér és háj.

Tucker bólintott, majd kihúzta az asztal alól a két széket, hogy helyet foglaljunk, szemtől szemben a nővel, aki rébuszokban adta tudtunkra: tudja, hogy szerződők vagyunk. Márpedig csak szerződő ismer fel egy másik szerződőt kinyilatkoztatás nélkül. Akár őrült, akár nem, beszélni fog. A mondandójából pedig minden meggyőződésem ellenére reméltem, hogy újabb kérdéseket találok a válaszok után.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)