**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
23. fejezet: **Sarah Everlast

Az az igazság, hogy fogalmam sem volt, mennyi időt töltöttem a nagy fekete semmiben. Nemcsak nem láttam a sötétségen kívül semmit, de még a saját testemet sem. Érezni sem éreztem, hogy létezek. Tudtam.

A hangok suttogtak, beszéltek, de már nem könyörögtek, nem fenyegettek vagy jajveszékeltek. Elvegyültek a gondolataim hangjai között, az emlékek visszhangjaiban. Így, testetlenül nem is tudom, mivel határoztam meg a különbségeket. Több ezer lélektöredék tapasztalata, tudása, szenvedése és boldogsága egyetlen üres térben velem. Nem is kerestem a végtagjaimat, mert nem volt jelentősége. Tudat voltam. Forma. Energia. A sötétség, ami körülvett, éppúgy volt a részem, és még csak meg sem rémített. Viszont a semmi maga olyan volt, mint egy börtön. Impulzus nélkül, tér nélkül a határtalanság nem volt más, mint értelmetlen kilátástalanság.

Dühítő.

Kitöltöm a nagy semmit.

Ideje volt kitörni.

Nyomást éreztem, mintha nem férnék a bőrömbe, pedig testem továbbra sem volt. A düh volt minden. Ott sziszegett és feszült minden hangban. Hisztérikus nyögdécseléssel kerestem a határokat, valamit, amiben nem a tehetetlenségtől vergődök. Fulladtam. Ki kellett jutnom a felszínre.

Először hideg lett, mozgást érzékeltem, majd a légzőrendszerem; az ereimet, ahogy a vér bennük őrülten száguldva igyekezett oxigént juttatni az agyamba és minden porcikámba. Kapálózni kezdtem, felfelé küzdve magam, míg a tüdőm azt hittem, szétreped. Talán az utolsó pillanaton múlt, hogy kitartottam. Az első légvétel olyan volt, mintha meg sem történt volna. Nem éreztem a levegőt áramlani a légútjaimon, nem éreztem tágulni a tüdőm, ahogy megtelik levegővel. Pár kapkodó és minél mélyebbre szánt légvétel után a víz felszínén tartva magam azonnal kiúsztam a tópartra.

- Ez kellett ám nekem, télvíz idején egy kellemeset csobbanni. Még jó, hogy nem fagyott a víz felszíne.

• Kitörtél - mosolygott rám, miközben az árnylények összetúrtak egy rakás ágat; ő pedig egy csettintéssel belobbantotta. Egyik lábamról a másikra állva, törött csuklómat átkarolva guggoltam a tűz mellé.
• Sz-szuper. Kitörtem - értettem egyet, ráhagyva. A csontig hatoló hidegben, vizesen semmi sem érdekelt jobban, mint felmelegedni; de abban is biztos voltam, hogy ha beszéltetem, talán többel is meglep, mint egy kis tábortűz. Levettem a szövetkabátom, nehogy rám fagyjon, ő pedig fölém tornyosulva a hátamnak simult, de nem kabátot éreztem a hátamon, és még csak nem is emberi testet… Valamit, aminek bundája volt, a testmelege pedig akár a szauna. Ő melegített, a tűz szárított, én meg igyekeztem türelmes lenni. - Még sosem volt ilyen.
• Előbb meg kell élned mindent.
• Passzolnám. Még dolgom van.
• Hát persze - felelte simulékonyan. - Hogyan tovább?
• Tudom, hova tart Oldwood. Elkapom, még mielőtt a bailiff utolérne.

Ahogy melegedtem, száradtam, egyedül, emberek nélkül az erdő szélén, remélve, hogy minél hamarabb indulhatok, végigrágtam mindazt, amit Jade a maga módján elmondott, Tucker folyamatos testi és személyiségi átalakulását, a saját változásaimat. Alig két hónap alatt annyi minden történt, hogy szinte versenyt futok azért, hogy lépést tartsak magammal. Annak sem örültem, hogy Rel és Tucker ott ragadtak az emberek között.

Magam is meglepődtem a saját elhatározásomon, hogy visszamegyek értük. Miután Oldwooddal találkoztam.

- Adj nekem nevet, és minden sokkal könnyebb lesz.

Felnéztem a démon szép arcába és kinevettem.

- „Idő kell megérteni az időt. A tudásra pedig meg kell érni, ami idő” - idéztem Jade-et, és megpaskoltam a mellkasát. - Lehet, hogy könnyebb lesz utána, de amíg én Én vagyok, addig akarom megoldani ezt. Aztán már úgyis minden mindegy lesz.

• Miért ilyen fontos neked az az ember? Felszabadítalak. Érteni fogsz mindent - ujjával felemelte az állam, hogy ránézzek -, mindent a világról, rólam, magadról.
• És közben eldobok mindent, ami azzá tesz, aki vagyok. Hogy a kérdésedre válaszoljak... - Ujjaimat rákulcsoltam a kezére, és az arcomat a tenyerébe simítottam. Rettenetes egy lény volt, és még rettenetesebb, hogy minél több időt töltöttem vele szerződésben, annál inkább akartam a végét. Talán ezért őrülnek meg a szerződők. Mert túl hamar kapják meg, amit akarnak, és felemészti őket. A halandók mágia nélkül nincsenek felnőve ehhez. Én viszont minél tovább halogatom, annál közelebb kerülök hozzá, és annál jobban rettegek is tőle. Tudtam, hogy az ellentmondásosság is megszűnik majd, de még élni akartam. - Azt akarom, hogy az igazság győzzön. Nem érdekel, milyen mocskos.
• Annyi hazugságot nem lehet leleplezni. Nekünk nem. - Száját sármos vigyorra húzta, a tekintete éhesen villant. - De kíváncsian várom, ahogy megpróbálod.

Örültem, hogy ennyit még megenged. Nagyon érződött már, hogy ez a kialkudott élet nem fog sokáig tartani, bár örültem volna, ha nem néhány hónapért sikerült volna eladni a lelkem.

Vért a vérért. Etesd a farkast!

Vadászidény van - állapítottam meg most, hogy többé-kevésbé megszáradtam én is, meg a kabátom is. Miután hóval oltották a tüzet, elküldtem az árnylényeket, és a démonom is visszatért a fejembe. Egy a tizenháromból.

Tizenhárom démon, aki meg követ három halandót és egy másik valakit. Egy meg egy az három - mantráztam a következtetéseket, az információkat, amiket megszereztem, míg kerestem egy csapást, és mentem az orrom után. Majdhogynem szó szerint, ugyanis egy olyan energia lengte be a területet, amit egyszerűen nem tudnék másképp leírni, mint a vérszag. A vitalitás gyorsan sorvadó illata pedig brutális gyilkosságot jelentett.

Talán egy órát is meneteltem, némi küzdelemmel a magassarkúban, mire megtaláltam az első áldozatokat. Egy könnyed téli túra az erdőben? Hát ez nem jött be. A családnak biztosan nem.

Két kamasz, egy kiskorú és a szülők, szétszórva, leginkább darabokban. Az apa volt az első áldozat, ő a hátán feküdt, míg mindenki más hason. A feje valamivel odébb, néma rettenettel az arcán meredt a semmibe. A vér itt már megalvadt a nyak csonkjain, ami ebben a hidegben nem is volt nagy csoda. Az egyik srácnak leszakítva a fél karja, a másiknak messzire spriccelt a vér a nyakából, és amennyire láttam, a feltépett combartéria lehetett felelős a tócsáért, melyben megdermedt. Nem nagyon mozgattam meg a testeket. Nem kellett hozzáérnem, hogy felismerjem azt, amivel megküzdöttem a főkapitányság pincéjében; ugyanaz az energia jellemezte ezt a vérengzést, mint azt, amit a kollégájával tett.

Minden sérülés végzetes volt, és elsősorban a kivéreztetésről szólt. A belek nem lettek kiontva, nem foglalkozott a szívvel, nem is volt talán türelme foglalkozni vele, csak a vér számított úgyis; ami bent van, az szabaduljon ki.

Vért a vérért. Etesd a farkast! Ami bent van, szabaduljon ki. Báránybőrbe bújt farkas.
Jade pedig egy zseni.

Otthagytam a hullákat az árnylényeknek. Szegény Rel biztos értékelte volna a terülj-terülj avart.

Egyre csak gyülekeztek a különféle lények mögöttem, mint akik nem tudják, préda vagyok vagy a csúcsragadozó, és teljesen magam sem voltam biztos benne. Azt tudom, hogy minden bajnok legyőzhető, főleg túlerővel. Ezeket azonban nem érdekelte, látom-e őket, vagy sem. Ha megálltam, megálltak, ha mentem, jöttek, és ami azt illeti, egyáltalán nem volt ellenemre a társaságuk. A sötétségre emlékeztettek, ahonnan jöttem.

Ha még ember lettem volna, nem csak meghalok milliószor, de biztos nem élveztem volna, ahogy a démoni teremtmények köpenyként követnek ki az erdőből, be a városba, ahová a „szagot” követtem. Akárkik élnek ezen a lakott területen, a túlélési esélyük drasztikusan csökkent a megjelenésemmel. Már mindegy volt, hol vagyunk, ahogy az is, ki lát és ki nem. Nem féltem a bailifftől. Oldwoodért féltem, mert mondhatott bárki bármit, mostanra szentül hittem, hogy menthető. Azon persze semmit nem változtat, hogy egymásnak essünk.

Alkonyodott, mire elértem az első parkoló autót. Ép könyökömmel betörtem az ablakot, és egy szimpatikus szilánkkal három párhuzamos vágást ejtettem amúgy is tropa karomon. Ismertem a szertartást, amit ez jelentett; valami nagyon távoli részem nagyon régi életéből; de nem akartam befejezni. A cél a figyelemfelkeltés, elvégre hogy máshogy lehetne a legnyomatékosabban magadra vonni egy vérdémon figyelmét, mint a vér szavával? Nem az volt a cél, hogy egy egész várost tegyek szuicid véráldozattá az egyetlen igazi közös hangon. Az volt a cél, hogy provokáljam, veszélyeztessem a területét.

Olyan üresek voltak az utcák, mint amikor a csúcsragadozó vadászaton van. Minden élőlény ösztönösen elbújik, elhallgat, nemlétezést színlel. Nem tudtam, a bailiff testrabló entitás-e, vagy önálló és folyton a semmiből regenerálódó, de az fix, hogy most megérzik a hollétemet. Szorít az idő.

Már egy ideje sétálgattam az utcán, kitartóan haladva az érzékeim után, egyre közelebb és közelebb a célponthoz, amikor rájöttem, hogy a bailiff nem fog jönni. Azt akarja, hogy meghaljak, mielőtt a szerződésem teljes lenne, nem fogja megakadályozni a tomboló vérdémont. Jade és Tucker pedig szintén szerződők, nem fog tudni semmit kiszedni belőlük.

„A Hold teli, mint a testvérei, lila, mint a halál. Napfényben ragyog a sötétség, és sötétben szikrázik fel a csillag. Élet és Halál jó barátok, párhuzamosak az időben, nem kergetik egymást. Lila hullám és ragyogás, hármat koppan az óra. Négyen vannak, egy éteri. Vörös és fekete. Vörös és fekete felhők, elveszett a Nap, futni kell. Minden koppanás utolsó, gyűrűn utazó hírnök jön a démonok földjére tanítani.

Hold és Csillag.
Lila és fehér.
Harmincnyolc.
Ébred a föld, és nem tehetsz semmit, a szelekció megkezdődött.”

Jade szavai visszhangoztak a fejemben, annak ellenére, hogy egészen másra kellett volna koncentrálnom. Például arra, akinek a háza előtt álltam. Zöld gyep, udvar, deszkasufni a túlsó végében, kerti szerszámokkal, nyitott ajtóval, fehér falak, a Nap izzó, narancsvörös fényében. Az ajtók kinyíltak, zár nem volt, ami ellenállt volna. Besétáltam a krém és almazöld színekkel kényelmessé tett otthonba. Végigsimítottam az amerikai konyha tálalópultján, mindenhol otthagyva vércseppjeimet. Hangtalanul, mögöttem a kavargó árnyakkal és a gyilkos fenyegetéssel, fel a szőnyegezett lépcsőn, az alvó bézsszőrű labrador mellett, be a hálóba. Ex-Mrs. Oldwood az igazak álmát aludta, ezért nyitva hagytam az ajtót, és benyitottam a gyerek szobájába. Justin Bieber-poszter a falon, plüssök az ablakpárkányon, tolókocsi az ágy mellett, tizenéves lány pedig az ágyban. Eljátszottam a gondolattal, hogy a vérpettyek az ágy alatt is véget érhetnének, de hát ez is csak az embereket rémítené meg, nem a célpontot.

A szapora légvételre és az agresszíven dübörgő léptekre megfordultam, majd pár lépés után a hátrálásomból üvegcsörömpöléses zuhanás lett az ablakon át. A lány és a nő sikoltva riadt fel, noha riadalmuk okát nem volt alkalmuk megpillantani.

Súlyos puffanás után néztem vérvörös farkasszemet azzal, ami már csak nyomokban volt a főnököm. Arcának izmai olyan állatias kifejezést táncoltattak, ami cseppet sem emlékeztetett a whiskykedvelő nyomozóra.

Egy kézzel kevésbé vagyok legyőzhetetlen, de a szemkontaktustól még ő is meghátrált egy pillanatra, és az nekem pont elég volt. Amennyire viccesnek tűnt utólag, annyira hatékony maflást sikerült osztanom, amitől méterekkel odébb perdült. Meg nem hatotta, de mindjárt egészségesebbnek ítéltem meg a távolságot.

- Ideje észhez térni, Brian - szólítottam szándékosan a keresztnevén. - Ez a másik én nekem még szórakoztató is lehetne, de nem örülne, ha felfogná, mit művel, amíg maga a depressziójában és önpusztításában hánykolódik valahol a saját tudatalattijában.

Persze a vérdémon nem állt velem szóba. A karomra mutatott, ami azóta is vérzett.

- Gyere érte! - provokáltam tovább, vigyorogva, mert az én agyam is elöntötte a megmérettetés vágya. Oldwood több sebből vérzett, de sokkal inkább volt véres, mint vérző. Amennyire pedig a helyzetet megítéltem, még éppen időben érkeztem a családi lakba.

Ha valaki tüzet csiholt volna, most tuti berobbant volna a köztünk feszülő gyilkos ösztöntől. Mielőtt azonban még bármit is idézhettem volna, újabb vágásokat ejtett saját magán, a karmaival, mert az már nem emberé volt. A nevetése pedig egy elmebeteg vihogása. Vérdémon ide vagy oda, fogalmam sem volt, mire készül, és mivel magabiztosan kíváncsi hülyének számítottam, megvártam, míg befejezi.

A lábam aztán magától mozdult, könnyed léptekkel sétáltam és álltam meg előtte. Érthetetlen okból térdre ereszkedtem, mert egy dallam azt súgta, ellenállni egyenlő lett volna az önmegtagadással. Kezét a fejemre tette, míg a vérző karomat ájtatosan felkínáltam, tudva, hogy megszabadulok. A hang bennem szabad lehet, és ezért bármit megadtam volna. Bármit, csak nem a fekete véremet. Mire ez is tudatosult bennem, már csak tizedmásodpercem volt hátra. Torkon ragadtam, amikor lehajolt a karomhoz, lerántottam a földre, mely alól már nyúltak a rég halottak emlékei, a fekete árnylények. Köré tekeredtek, mozdulatlanná tették.

- Beszélj, amíg tudsz! - követeltem.

• Én mindig itt leszek. Sosem zársz vissza.
• Te egy másodlagos személyiség vagy, a vérben élő, genetikailag öröklődő és mind lappangó mutáció. Ellen-én.
• Szerződésünk van. Még a bailiff sem szólhat bele.
• Jó tudni, hogy még egy őssejt is képes a felszínre hozni a tudást. Most pedig módosítod a szerződést.

Annyira röhögött, hogy a nyál is kifordult a szájából, minden sértés lepattant róla, semmi sem számított neki, csak az önérvényesítés. Minden más csak vicc.

Ennél jobban is egymásnak feszülhettünk volna, de úgy tűnt, a kezdeti tombolás és a tapasztalat őt is csak okosabbá tette.

- Tiszteletben tartanám a szerződésed, ha a szerződőd tudatában lenne annak, amit teszel vele, de a szerencsétlen semmit sem ért.

• Pech. Akkor magánál volt. Most már csak én vagyok.
• Ide figyelj, „Én”! - Tenyeremmel leszorítottam a homlokát a sűrűsödő vékony ködtakaró alatt hirtelen fagyott deres fűbe. - Hallod ezt a kaparást? Alig várják hogy felfaljanak. Azt akarom, hogy hagyd meg Brian tudatát. Engedd el!
• Ez a jin és jang akkor jön csak be, ha van jin a jangban, de itt csak ketten vagyunk két irányba, és unom a láncokat. Megmentettem a kis nyomorultat, most ideje lekaszálni a jutalmat.
• Ha nem térsz vissza, vagy egyezel ki vele újra, megöllek!

Megrándult a derekam. Nem értettem az impulzust, lepillantva pedig hosszú pillanatig csak annyit fogtam fel, hogy valami keresztüldöfött rajtam. A koncentrációmnak fuccs volt, mert elképzelni sem tudtam, hogyan lesz a vér élesebb és hegyesebb, mint egy cakkos penge. A fájdalom csak az első sokkig váratott, azután viszont letarolt. Csuklóimon körbefonódott a vére, bilincsként megkötött. Nem éreztem a démonommal való kapcsolatom, a sötétséget, a téren túli fekete halált.

Olyan állast kaptam, hogy belereccsent, és a fájdalmon kívül nem éreztem, hogy képes vagyok bármi másra, kiáltani pedig már nem tudtam.

- Erre a játékra sokáig fogok emlékezni. - Megragadott a hajamnál fogva, és húzni kezdett a sufni felé. Nem tudom, miért küzdöttem az ájulás ellen, mikor jól tudtam, hogy ilyenkor a legjobb ami történhet, az az öntudatlanság.

A sufniban volt satu, kasza, fűrész, olló, gyakorlatilag minden, amire szüksége lehetett. Rézdróttal összekötözte a csuklóimat, míg én még mindig küzdöttem az eszemért. Pedig ekkorra már bőven elszállt minden esélyem. Lelkes izgatottsággal turkált, odaláncolt a munkaasztal lábához, megmozgatta bennem a vért, ami még mindig kiállt belőlem, megcsípte az arcom, majd az egyik kezem beszorította a satuba, és pörgetni kezdte a kart. Megállt, mielőtt még a vér túlfeszült volna a bőröm alatt és összezúzhatta volna az ujjaim. Nem is gondoltam, hogy megúszom ennyivel. Az agyam kisütötte a fájdalom, amit a kerti olló útja vágott a nyakam és a vállam között.

Artikulálatlan sikoltásomra még nem nevetett fel, csak bazsalygott, és a halántékomnál fogva beleverte a fejem az asztalba. Kezdett belejönni, én meg köhögni, mert a tüdőm kezdett megtelni vérrel. Kínomban hintázva, rángva, felváltva üvöltöttem és röhögtem.

Sarah Everlast voltam újra. Erőtlen és haldokló. Ismét nem volt senki, aki megmentsen.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)