**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
24. fejezet: **Szenteltessék meg a mi nevünk

- Te élvezed a fájdalmat, igaz? ­- kérdezte, néhai főnököm alig felismerhető hangjával. Már-már azt hittem, a hangokat hallottam visszatérni, de a nyögések, szuszogások és gurgulázó nevetés csak a sajátom volt. Sikoltani már nem volt erőm, szabadulni pedig csak akkor próbáltam, mikor az életösztönöm elutasítani igyekezett minden éles szerszámot. A satu már felsértette az ujjaim, úgy éreztem, kidurrannak a nyomás alatt. Egyre apadó erőmet néztem vörös patakokban folydogálni megtépett nadrágom alatt, végig a lábamon. Néztem a forró vércsíkokat szántani a combom, miközben ismét a kihűlés határán lengedeztem.

- Mindig a hideg. Mindig fájdalom. - Elkuncogtam a végét, ami rekedt köhögésbe fulladt, de sikeresen kiköptem a felgyűlt vért. - Te sem tudsz semmi újat mutatni. - Fejemet a munkaasztalnak döntöttem egy kis pihenésért. - Szurkálódás. - Vállat vontam, amennyire tellett. Már úgy megszoktam a vér ízét a számban, hogy hányingerem sem lett tőle. - Lassú kivéreztetéshez jól jön a hideg, eh? - Nem vártam választ, de a „másik” Oldwood maga alá húzta a sámlit, és leült velem szemben.

- Egyrészt - könyökét a térdére támasztotta, majd állát a tenyerébe helyezve kezdte gondtalan, csevegő stílusban -, másrészt mert fogalmam sincs, mi vagy te. A véred majd beszél.

• A véremből nem tudsz meg lószart sem. - Elvékonyodó hangomat ismét egy kisebb köpet vér követte, majd felemeltem kótyagos fejemet, hogy laposan kipillantsak rá. - Nem igazán ismered a kérdezz-feleleket, ugye?
• Sokkal szórakoztatóbb elvenni, amit akarok.
• Pedig egész beszédes vagy. Bár így maximum megölsz. Válaszhoz nem jutsz.

A vörös szemek felszikráztak, majd éreztem a combomban felhasadni az ereket, ahogy hosszukban megnyílnak, és elöntik a lábam. Az üvöltés ismét röhögéssel vegyesen tépte meg a torkom, hiába fájt lassan a légvétel is; egyik kín a másikra épült, nem hagyott nyugodni. Relért kiáltottam, míg elviselhetőbbé nem tompult a fájdalom, de a szarvas hatlábúm ezúttal sem jött a megmentésemre.

Nem értettem, hogyan ütheti egyik démon a másikat. Aztán rájöttem: Oldwood démona saját maga. A vérében lappangó másik én, ami mindenkiben ott van, de senkié sem tör felszínre.

Vért a vérért. Etesd a farkast!

Keserű hahotázásom pedig nagyon dühítette.

- A lánya majdnem meghalt, te meg a tehetetlen dühében öntudatra ébredtél, és megígérted, hogy megmented, ha átadja a stafétát!

• Nehéz úgy vérhez jutni, ha a nyomorult hordozód nem adja meg - sóhajtott, majd felállt, és húzott a satu szorításán. Hallottam a csontokat lassan karistolódni, ropogva törni a bőröm alatt.

„Még egyszer nem mentlek meg.” Emlékeztem a démonom szavaira. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy segítene, ugyanakkor tudtam, hogy ha a szerződés nem teljes, akkor sem fog elengedni. Ha most halok meg, a bailiff eléri, amit akar: a démon nem emészt fel, nem leszek kapu, és időtlen időkig tartó lassú őrületben foszlok semmivé. Az idő a kulcs, csak arra volt szükségem a túléléshez, és csak annyira, amíg rájövök, hogyan jutok ki ebből a helyzetből.

- Vért adva mentetted meg a lányt. - Fújtattam, továbbra is róla beszélve, ahelyett, hogy magamat adtam volna ki. Ő belülről jött, az enyém belém mászott. Vajon az én másik énem, a saját vérdémonom már fel is emésztődött? Sosem vettem volna észre, és ez nagyon kapóra jön, ha csak a megszállásra gondolok. A másodlagos „én”, a tökéletes ellentét; amiről tudomásunk sincs, ezért védett és védtelen egyszerre, mert minden csak nézőpont kérdése.

Na meg hogy ki nézi.

Elengedte a satut ,és két tenyérrel mászott vérem tócsájába, értetlenül bámulva iszamós kezeit.

Ha „én” én vagyok, akkor a rejtett „én” már a démonom. Felnéztem Oldwood vörös szemeibe, melyekben szikráját sem találtam már a régi nyomozónak. Nem volt már értelme keresnem. A perifériámban akartam tudni satuba szorult kezemet. Vagyis inkább a csuklómat, amit élénkpiros bilincsként fogott körbe a vér, és ha ez nem elég, folyamatosan áramlott körbe-körbe, akár csak a gondolataim a fájdalom egyik szikrájáról a másikra. Minél jobban felfogtam, mennyire fájt, annál jobban kergették egymást.

Ha a saját vérdémonomat már felemésztette a szerződött démonom, akkor ez a „bilincs” választ most el tőle. Kuncogni kezdtem és rögtön szándékosan bevertem amúgy is vérző fejemet az asztal szélébe. Hát persze! Úgy jöttem, ahogy Oldwood a saját vérdémonját megidézte. Három párhuzamos vágás az alkaron, ami egy be nem fejezett idézés. Oldwood vérdémona azt hitte, a sajátomat akarom ellene fordítani!

Hamisan dalolászva néztem vissza a férfire, jobbra-balra dülöngélve, mert már tudtam, hogy csak azt kell kitalálnom, hogyan veszem le a vérbilincset.

- Minden benne van rólad. - Még mindig feltartotta kezeit, mintha nyitott könyvként olvasná a véremet. - Nem is olyan nehéz halottnak lenni. - Egyik ujját megnyalta, ízlelgette, miközben a másik kezét elemezve olvasta: - Odaadás, csodálat, harag, szégyen, dac, megadás, behódolás, sötétség - rám pillantott az ujjai fölött -, és ez mind nem rólad szól. Mi. Vagy. Te?

• Amivé a főnököm vált - kihajtogattam a lábaim, és beszorult, összetört kezeim sajgó, fekete csillagai ellenére talpra küzdöttem magam, leheletem párás pamacsokban hagyta el a számat -, abban ő még nálam is halottabb.

Gonosz, kihívó vigyorral állt fel ő is, mereven a szemembe nézett, és perverz élvezettel szopogatta le ugyanarról az ujjáról a véremet.

- Nem a piros drótot kellett volna elvágnod. - Kegyetlen hahotában törtem ki, ahogy szavaimat követve gúnyos vigyora undorral vegyes döbbenetté torzulva telt meg a felismeréssel, hogy máris késő.

Harákolva, öklendezve próbált megszabadulni a méregtől, mely a véremben azóta burjánzott, hogy a fogorvosi rendelőben helyszíneltünk.

Feketén dagadtak ki az erek az arcán, nyakán, és egyre csak terjedt az egyetlen, ami megmentett: az a fekete vér, amihez semmi köze nincs. A hörögve csapkodó, valaha-volt nyomozóról figyelmemet immár a satunak szenteltem. Kegyetlenül fájdalmas szögben, könnyek és a szemem előtt lobbanó fekete szikrák között ráhajoltam a karra, fogaim közé szorítottam és fejemet fordítva tekerni kezdtem, míg ki nem tudtam húzni a kezem.

Néztem a vérző, lilára fagyott törött ujjakat, eldeformálódott kézfejem kiálló csontjait, csuklóm körül az egyre halványuló vérbilincset, és hallgattam a démonom emlékeimből visszhangzó szavait:

„Aligha van olyan élő ember a síkodon, aki ennyi mindennek van birtokában.

Élő, mi? Mégis meddig?

Ennek köszönhetően még jó sokáig.”

Aztán még korábbi szavak suttogtak, mintha csak a hátam mögé tekintenék az időben:

„Sok nagy tudású emelkedett ki a nyájból, azáltal, hogy ezeket az erőket kutatta. Te belülről térképezheted fel. Fogalmad sincs, hányan akartak a helyedben lenni. Majd rájössz. Keresgélj csak!”

Mosolyogva hallgattam saját emlékeimet a legborzasztóbb időszakomból, amikor teljesen tudatlan voltam, és sötétebb volt az elmém a félelemtől.

„Van, akiben ott bújik a szörny, egy ember-ketrecben.”

Semmi tiszta, csak igazság. Oldwoodé ez volt. Néztem a dühöngő vérdémont egyre valósabb formát ölteni, mintha csak lerohadna róla az emberi test, amiben lakott. A fekete vér, ami engem a szerződés révén fertőzött meg, egészen más hatással volt rá, aki maga volt a vér ura. A vörösé. Halandóké. A démonsík démonaihoz azonban köze sem volt. Ahogy már Oldwood sem volt sehol.

- Te! Mi vagy te?!

Ujjaim a saját vérem szavára recsegve-ropogva visszaálltak a helyükre, a csontszilánkok kilökődtek, újranőttek, mindkét kezem gyulladásai elmúltak, a nyílt sebek behegedtek. Combomon a vérem vágta hasíték is beforrt.

- Ezt bezzeg nem találtad meg a saját tested véremlékeiből, annyira igyekeztél kitörölni mindent az eredeti személyiségből - csóváltam a fejem, élvezve hogy felülkerekedtem a fájdalmon, mert többé egyáltalán nem zavart.

Kinyújtott karmos kezein dagadó fekete erekkel ökölbe szorította vöröslő ujjait, mint aki veréssel fenyeget, de csak felmelegedtem tőle.

- A saját véredben főzlek meg! - Háta meghajlott, lábai groteszk ívbe ferdültek, minden lépéssel egyre kevésbé emberszerű formát és mozgást felvéve. Szó szerint nem fért a bőrébe.

• Elfelejted, hogy semmire sem hasonlítok, amit ismersz. - Néztem az egyre szánalmasabbá torzuló roncsot, és úgy döntöttem, megadom Oldwoodnak a tisztességet. - Amire hatással tudsz lenni jelenleg, annak aligha árthatsz, mert én - leemeltem a klasszikus, kissé rozsdás kaszát a falról, elméláztam egy pillanatig az ívén, a természetességén, amivel a kezembe simul - Szerződő vagyok. - Jobb kézzel ráfordultam, és ívesen lesújtottam. Egyetlen csapással leválasztottam a fejet a nyakról, hagytam a lendületet körbeperdíteni magam körül, majd lefelé vezetve egy utolsó mozdulattal felrántottam. Az eltorzult test feje a sufni faláról pattant vissza a sarokban álló, gondosan kiválogatott szögek ládájára, tüske-konfettivel szórva tele a szűk helységet, és a hanyatt zuhanó, majd kettéváló testre. Még rángott, mikor hagytam a kaszát a hideg betonon koppanva kiesni a kezemből.

Kezdtem megint fázni, a ruhám megint elszakadt, és megöltem, ami tönkretette Oldwoodot. Fáradtan, faltól falig támaszkodva kikerültem a lassan fortyogva olvadó hullát, csak hogy végre friss levegőt szívva megálljak egy pillanatra, az ajtófélfának dőlve. Akkor érkeztek meg nagy villogva-szirénázva a rend őrei.

- Nem siették el - morogtam, de mikor megláttam a rendőrautók kísérte fekete páncélost, méltatlankodva intettem „na tessék”-et.

• Nincs keresni valója a világban. - Ezzel a mondattal köszöntött az öltönyös kopasz. Úgy látszik, a halál hasonlóan relatív számára is, bár erősen feltételeztem, hogy a metodika alapvetően más.
• Még talán nincs. De a világ igazsága hamarosan igen relatív lesz. - Nem hátráltam, mert nem akartam belelépni az olvadt tócsába, ami a hullából lett.
• Sarah, adja fel! A folyamat leáll, a szerződésének nincs értelme, maga egy hiba a rendszerben. Ne tegye tönkre a világot!
• Én?! Magamat is épp csak meg tudtam védeni. Bár ha nem üldöztek volna folyamatosan, talán szükség sem lett volna rá.
• Fogadja el, nincs más lehetősége. Vagy ez, vagy - ismét az óriási fényáradattal vakítottak el - nekünk kell kiutasítani magát innen. - Hunyorogva emeltem szemem elé a karomat, majd bosszús csettintésemre ezernyi árny rajzott szét sziszegve, fenyegetve a rendőröket, akiket pajzsnak hoztak. Két másik bailiff is mögé lépett, harcra készen.
• Kialkudtam az élethez való jogom. - Magam sem tudom, miért érveltem, talán mert már semmi erőm nem maradt. Kimerült voltam, és a legkevésbé sem magabiztos abban, hogy puszta riogató árnyaknál nagyobb erőt az irányításom alatt tudtam volna tartani.

A bailiff ekkor vetkőzte le emberi külsejét. Szemei elfehéredtek, majd felizzottak, féloldalas stabil terpeszben, mint valami Iron Man, felém tartotta egyik nyitott tenyerét. A fenyegető testtartásra válaszul leszegett állal néztem vissza rá, felkészülve a legrosszabbra: a tisztítótűzre.

- Utoljára figyelmeztetem: hagyja meg a világot a halandók számára olyannak, amilyen!

Vetettem egy utolsó pillantást Oldwood maradványaira, egy végtelennek tűnő pillanatra magamba tekintettem, majd letettem az utolsó ütőkártyámat.

- Ebben az esetben - éreztem a fekete kezeket felkúszni a vállamon, nyakamon, kétoldalt beteríteni az arcom, láttam a hideg fényű, perzselő energiát háromszoros túlerőben felém lövellni -, szenteltessék meg a Mi nevünk: Colenin Rayn.

Mikor a ragyogó, mindent elsöprő tűz fénye szinte elvakított, ezernyi szúrást éreztem a húsomba marni, mintha szögesdrót szorítana, hogy darabokra szakítson. A démon saját ereje kitöltött, körbevett, belém ivódott, felemésztett, lemásolt, sokszorosított, mintha ezer meg egy én olvadt volna fel kénsavban és alkottunk egy egészet.

- A szerződés érvényes - a hangunk egy, a látásunk egy, a gondolataink, az erőnk, a testünk… egy. - Mi vagyunk a Fájdalom, egy a tizenháromból, és egy a tizenháromhoz. Az alkuk által begyűjtött több ezer lélek, a suttogó fenyegetés. - Démon és Szerződő voltunk, a sötétség és a fény. Nem ilyen manifesztációra számítottunk, végül mégis egyenlő felekként, egészet alkotva, csodáltuk magunkat: egy kaput az új világ felé. - Már nem tehetsz semmit. - Kezeink között ragyogott a sötétség, mely körbenyalta a testünket, melybe beleroppantunk, és szeretve magunkhoz öleltük, mielőtt mint egy másvilági bestiát, vagy talán éppen azt, rászabadítottuk a hamis őrzőkre. - Csak igazság.

Az egész utca romokban hevert az elszabadított erőtől, de a házakban nem esett kár, és még a szomszéd kutyájának halálra rémült nyüszítését is hallani lehetett.

Itt volt az ideje új pályára lépni. A folyamat halad, az üteme gyorsul, a ritmus pedig pezsdítő.

Vörös és fekete. Vörös és fekete felhők, elveszett a Nap, futni kell. Minden koppanás utolsó, gyűrűn utazó hírnök jön a démonok földjére tanítani.

- Ideje illő rezidenciát emelni a fogadására.

Végszó

- Nin! Kávé. - Tucker, társtulajdonosom a „38” Ügyvédi és Magánnyomozó Irodában, kopogás nélkül betolta az ajtót. - Feketén, tisztán.

• Egészen megmelengeted a lelkem - bazsalyogtam, leemelve lábaimat a rusztikus mahagóni íróasztalomról, és visszabújtam a tűsarkúmba, csak annyira, hogy az asztalt megkerülve társam mellett az intarziás bútor lakkozott lapjára üljek.
• Ne hízelegj, látom, ha hazudsz. - Vörös lencséjű napszemüvege fölött pillantott rám saját tekintetemmel, cinkosan kacsintva. - Nem gondoltad meg?
• Melyiket?
• Mindet.
• Vállaljuk.
• Melyiket? - Forgatta szemeit, kissé unva a játékot, és csakis azért válaszoltam végül egyenesen, mert kedveltem.
• Mindet.

Tucker egy hosszú pillanatig döbbenten nézett rám, a felismerések csak úgy szikráztak a lencse mögötti narancsvörös szempárban.

- CIA, FBI, Interpol? Mindet - állapította meg, majd nagyot húzott a kávéjából, amit érthetetlen módon agyoncukrozott, és szinte túlcsordult a tejtől. Lesimítottam a szoknyám redőit, és megigazítottam blúzom gallérját elégedettségemben. - Öt év kemény munka után megnyerjük az összes nagyágyú belső ellenőrzését, és te beborítod a rendszert?

• Ki más fedné fel a korrupciót, az eltűnéseket, a töménytelen hazugságot? Azokkal az adatokkal már nincs messze a nagyhatalom, és akkor vége.
• Az emberek egymásnak esnek, a tömegmanipuláció megbukik, a háborúkat nem írják, hanem megvívják…
• … ahogy annak lennie kell, és a Föld felébred a rémálomból - fejeztem be helyette. - Eljött az idő.
• Látom a valóságot, és mégis azt mondom, ekkora tételben játszani lehetetlen.
  - „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.” Muhammad Ali - idéztem.
• „Az ösztön a tiszta, mert az a saját belső véleményed” Bridget Jade - idézte ő egy tudálékos fintorral.
• Az ösztönöd pedig ismét félelem. De ne aggódj! Élvezem a társaságod, és öt év alatt mennyi rosszat tettem veled? - Megsimogattam mellkasát a frissen tisztíttatott sötétkék öltönyt.
• Azért akadt.
• Tudod, hogy vagyok ezzel. - Vállat vonva visszavonultam a bőrkárpitos, magas háttámlás székembe, és elégedetten körbefordultam vele. - Mindenki megkapja, amit érdemel - Intésemre a mögöttem lévő függöny szétvált, és az egész város a pirkadat fényében fürödve tárult elénk. - Ideje vezetőséget váltani. - Belekortyoltam a még mindig gőzölgő kávémba, élvezve az illatot, az aromát, akárha már a számban érezném az összes megalomán senkiházi leleplezésének pillanatát, a mocskos igazság hidegverejtékben és lehullott fejekben gazdag káoszát, miközben nem is sejtik, hogy a végzetüket bérelték fel.

Rel, háromméteres testével, életre és halálra egyaránt éhes türelmetlenséggel körbejárta az asztalt, hogy hatalmas fejét az ölembe téve találja meg türelmét. - „Vörös és fekete felhők, elveszett a nap.” - Társam az asztal túloldaláról pedig egy huszárvágással lezárta a beszélgetést:

- „A szelekció megkezdődött.”

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)