(Available in English: click here!)

**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
3. fejezet: ****Most már kezdhetjük
**

- Stabilizálódott.

• A francba is. - Egy mély, megkönnyebbült sóhaj.

Vakít a fény… Fáj, ahogy szúrja a szemem. Vidd innen, nem akarom.

- Pupillareakciók rendben.

• Mi volt ez, doktor úr?
• Poszttraumatikus… flashback okozta pánikroham.
• Ajtó… - pihegtem csak a maszk alatt.
• Igen, az ajtóval később számolunk - felelte, a homlokomra téve kezét. Meleg volt, még a gumikesztyűn keresztül is. - Bárki is zárta be, nem marad büntetlenül. Ha egy perccel később jutunk be, akár szívroham is elvihette volna. - Már nem hozzám beszélt, hanem az asszisztensekhez.

Még mindig úgy gondolod, hogy jobban jártál velem, mint egy angyallal?

Még mindig… Hallgass!

Hallgattass el! Kipp-kopp, ki kopog?

Rém unalmasak a vicceid.

Kérsz még egyet az előző csokorból?

Elfáradtam rettegni. Majd szólok, ha lehet benne örömöd.

Éreztem, ahogy egy hullám játszik a bőröm alatt, langyos csiklandozással nyakamtól a lábujjaimig. Bizsergő utóérzettel.

- Ah! - Az ápoló sikkantását hangos csörömpölés követte.

• Lesz szíves nem eltörni még egy üveg fertőtlenítőt! - ripakodott rá a főorvos. A fertőtlenítő szaga pedig belengte az egész szobát. - Nyissanak ablakot!

Próbáltam felülni, de az ágyam támlája zúgó hanggal emelkedni kezdett velem együtt. A nővér, aki eltörte az üveget, serényen próbálta összetakarítani a romokat, de fél szemmel újra meg újra rám nézett.

*Látja, hogy valami nem stimmel velem.
*

Vannak tisztán látók. Noha még csak gyermek a szakmában. - Láttam ahogy a szem nélküli szörnyek árnyéka megjelenik a nő mögött tekeregve, sarka mögött már tintafeketére változott és sűrűsödött a fertőtlenítő pocsolyája.

Én vagyok a pozesszió tárgya. Hagyd békén!

Még nem vagy az alanya. Még nem…

Összeszorított fogakkal vettem erőt, hogy leforduljak az ágyról, magammal rántva az infúziós állványt, csöveket, a fene sem tudja, miket. Mindenki félreugrott, ahol épp volt, majd egyszerre négyen siettek visszarakni az ágyra. Az árnylények pedig a sötét tócsával együtt szétfoszlottak, ahogy a potenciális áldozat elugrott a helyéről.

Szép mentés.

Én vagyok a szerződő fél. Ha valakivel szórakozni akarsz, az kizárólag én lehetek.

Szeretem a keringőt. A sírig tudnám táncolni.

Hahhah, légy úri démon, és csak azzal táncolj, akit bálba hívtál!

Úgy látszik, tehetségem van a démoni stand-up comedyhez, mert az ezutáni szakmai egyeztetés a fejem felett már nem jutott el az agyamig. A szőr állt a karomon a nevetéstől, ami végigrezonált a testemen. Méghogy nem vagyok a pozesszió alanya. Már azt sem értem, miért kételkedtem egy órával ezelőtt a létezésében. Ennél aligha van valóságosabb.

Érzem a rettegés szagát a bőrödön. Érzem a szívveréseden.

Semmi olyat nem érzel, amit az EKG meg a puszta szaglás ne tudna megállapítani, de azért érezd magad megtapsolva.

Hazudj magadnak nyugodtan! De már rettegsz tőlem.

Maradjon ez egyes szám első személyben! És emlékeztetlek: én vagyok a szerződő fél. Én tudom a legjobban, mennyire passzol a te sötétséged az enyémhez.

Hmm…

- EKG-kép stabil. Légzésfunkciók rendben. Vegyünk vért, tartsuk infúzión, és kapjon nyugtatót. Ha a következő huszonnégy órában tünetmentes - fordult hozzám a főorvos a maszkja alatt dörmögve de egyenesen a szemembe nézve -, hazaengedjük, otthoni lábadozásra. Egy pszichológust feltétlenül látogasson meg! - Mutatóujjával megfenyegetett, mintha ezt alapfeltételnek állította volna fel.

Én csak bólintottam. Jó is lesz majd, ha hazamehetek. Egyedül nem teszek ki senkit ennek a belső sötétségnek.

Az orvosok és nővérek elhagyták a szobát, és én legközelebb arra ébredtem, hogy ugyanaz a nővér ébresztget.

- Miss Everlast.

Már nem volt rajtam lélegeztető, és le sem kötöttek az ágyra.

- Hogy érzi magát?

Miután felültem és végre magamtól is megmozgathattam a tagjaimat, megállapítottam, hogy annál is jobban vagyok, mint gondoltam. Hazaengednek.

A saját lábamon távoztam a kórházból. Nem jött értem senki, nem várt rám senki a bejáratnál. Csak kitöltöttem a papírokat, kértem egy váltás ruhát az egyik nővértől, és papucsban, fehér kórházi nadrágban és pólóban kiléptem az ajtón. Korán reggel alig voltak az utcákon, ezért indultam most, amikor kevesen látnak. Ha lát valaki egyáltalán. Nem volt nálam egyetlen iratom sem, sem pénzem.

A kórház előtt sorakozó taxik egyikéhez sétáltam, bekopogtam az ablakon, mire a fickó lehúzta és bizalmatlanul végigmért.

- Megtenné, hogy hazavisz, ha otthon tudom csak felvenni a pénzt és kifizetni?

• Persze, majd pont egy beteget fogok csak úgy elfurikázni? Legalább az iratait magával lopta?
• Azok is otthon vannak.
• Megbocsásson de ilyesmit nem tehetek meg.
• Akkor megteszi a lábam - sóhajtottam, és faképnél hagyva elindultam a parkolóban. Nem vagyok annyira jól, de ha máshogy nem, majd hazasétálok. Csak nem akartam órákig gyalogolni ebben a valóban gyanús öltözékben. Elvégre nem mindennap visznek kórházba egy teljesen pucér nőt, akinek egy látogatója sincs, és egy darab ruhát nem hoztak neki. Mondjuk legalább a barátai. Kénytelen leszek gyalogolni. Már készítettem fel magam a szégyenre, a gyanakvó pillantásokra és az utcai nagymenők megjegyzéseire.

- Szálljon be! - kiáltott utánam a taxis, ahogy mellém gurult. - Mégsem gyalogolhat haza ilyen öltözetben. Ajánlom, hogy legalább otthon meglegyen mindene.

• Meglesz. - Megadtam a címet, és a hátsó ülésen helyet foglaltam.

Szerencsés vagy. Az emberek nem szánják egymás sorsát.
Nem minden ember egyforma.
Nem mindnek van saját démona - mosolygott az elmémben.
Sokra megyek veled.
Azt kérted, adjak erőt és legyek melletted. Itt vagyok.
Kinéztem az ablakon a város hajnali fényeibe. Bántották a szememet. - Jót mulattál volna, ha így kell végigmennem az utcákon, igaz?
Démon vagyok, vagy legalábbis amit ti emberek annak neveztek. Nem a komornyikod.
Démon létedre válogatós lelkekben, ráadásul csak akkor kedves, ha épp a halálomon vagyok. Gyakrabban kéne haldokolnom?

Éreztem a bőröm alatt a torkomat szorító ujjakat, a tüdőmből kipréselt levegőt. Se ki, se be. Ahogy a torkomhoz kaptam, a marok, mely beterítette a gigámat, tapintható volt, és a fuldoklástól levetettem magam a hátsó ülésen, mielőtt még jóindulatú sofőröm felfedezi, hogy valami nagyon nem stimmel velem.

Nem ölhetsz meg.
De tarthatlak élet és halál között, míg magadtól bevégzed - kuncogott tovább a fejemben, míg én vergődtem.

Borzalmasan unalmas életet adtál akkor nekem.

Amint a gondolat eljutott hozzá, a levegő úgy tört a tüdőmbe, mintha sok bar nyomással tolták volna, a torkomat szorító ujjak pedig elengedtek. Undorodva és pánikban kapartam a nyakam, hogy megszabaduljak a bőr alatt érzett kéz érzetétől, és sírva fakadtam.

Sok ilyenben lesz még részed…

- Minden rendben ott hátul?

• Persze! - lihegtem. - Csak egy kis pánikroham. Jól vagyok. - A recepción kapott kedélyjavító dobozából is remegve szórtam a tenyerembe pár tablettát, üresen dobva be a számba.
• Van víz az ülés alatt… - Látszott a szerencsétlenen, hogy nagyon reméli, megkapja a pénzét, és magamra hagyhat végre.
• Köszönöm - Rá is tapadtam a folyadékra, de közben a szemem sarkából láttam, hogy az árnyak az ablaküvegen suhannak, nevetnek, egy kéz a hajam piszkálja a kalaptartóról. Csak érjek haza. Csak érjek már haza!

Ahogy a taxi megállt a ház előtt, leszaggattam a helyszínelés kordonszalagjait, és a lakásban felkutattam a papírjaimat, a pénzt, amit anyám mindig a cukros üvegben rejtegetett, megmutattam a taxisnak, hogy lássa, én valóban itt lakom, kifizettem.

• Legyen szerencséje! - köszönt el, ahogy kihajtott a kicsiny házam felhajtójáról.
• Már eljátszottam - dünnyögtem, ahogy magamra csuktam az ajtót. A takarítás annyit jelentett a helyszínelőknek, hogy nem volt már mindenhol vér. Azért akadt még.

A szüleim vére még most is ott volt a falakon, barnás foltokban. Pöttyök itt, csíkok ott.

Az egész napomat takarítással töltöttem, átrendeztem a nappalit, a szobámat, és bezártam anyámék hálószobáját. A legrosszabb az volt, hogy nem éreztem semmit az ürességen kívül. Megdörzsöltem kellemetlenül kongó mellkasom. A bőröm a kezemben maradt valami fekete maszdékkal együtt.

- Mi a…

Lenéztem, a póló, amit a kórháztól kaptam, hirtelen elázott a fekete ragacsos folyadéktól. Rémülten téptem le magamról, csak hogy a fürdőbe rohanva azt lássam, hogy a szegycsontom kilátszik, a szélein pedig reped a mellkasom, mint a porcelánbaba, a szemeim elsötétülnek, és a fekete folyadék patakokban folyni kezd. A látványtól öklendezni kezdtem, de amit hánytam, az is fekete volt.

Miért csinálod ezt velem?!

Ideje a következő szintre emelni a kapcsolatot.

Két kéz ragadott halántékon, és erőszakosan felrántotta a fejemet, hogy szembenézzek saját tükörképemmel.

- Nevezz meg!

A tükörből visszapillantó vörös szemek kegyetlenül nevettek rám. Próbáltam elszakadni a saját arcomtól, de sem kezei, sem az aurája nem engedett mozdulni.

- Ha azt hiszed, a szerződésünk kimerül abban, hogy enyém lesz a lelked, amikor meghalsz, nagyon tévedsz - hagyott még egy adag fekete undormányt felöklendezni, de mielőtt újra felrántotta volna a fejem, már hallottam a sötétséget visítani, a temérdek kínlódó lélek kiáltását, melyben felismertem saját, velőt rázó hangomat is. - Ezzel a két kézzel fogom összeroppantani és bemocskolni a tisztaságod.

És az utolsó hang, amit kiadtam ebben a hangzavarban, egy emlék volt, arról a pillanatról, amikor a szerződés megköttetett:

„Élni akarok! Adj erőt!”

Üvöltve törtem össze a tükröt saját öklömmel, megragadtam a két kezet a halántékomon, és lefejtve az ujjakat megfordultam, hogy szembenézzek a démonnal.

- Az életem és a lelkem a tiéd - sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat -, de az erőd, az enyém!

A szürke homály eltűnt, az árnyak a fürdőben sikítva kavarogtak körülöttünk, mígnem az emberformát öltött szörnyeteg mélyen beszívta a levegőt, és a hegyes szemfogakon megcsillant a LED-lámpa fénye, mielőtt elégedetten homlokon csókolt.

- Most már kezdhetjük.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)