(Available in English: click here!)

**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
4. fejezet: ****Újszülött szörnyeteg
**

A homlokcsók olyan volt, mint amikor egy horrorfilm legdurvább jelenetében kikapcsolnak egy régi tévét. Még visszahangzik a képek és hangok sorozata, noha maga a kép elsötétül, hátrahagyva egy utolsó fénypontot a közepén, és végül az is eltűnik.

Megmondtam, hogy nincs a szerződésünkben semmi tiszta, csak igazság - hallottam a sötét semmiben. Nem tudom, hogy a fejemben, vagy azon kívül. A pokoli suttogás szüntelenül kísértett, és társasága volt a hangjának.

Mi az igazság?

Az egyetlen igazság a létezés.

Akkor mi ez az űr?

A félelem hiánya. Az erő, ami kirekesztette. Mindaz, amit tőlem kértél, felváltja azt, amit nekem adtál. Egyetlen dolog választ el a beteljesítéstől: a nevem.

Két kéz engedte el betakart szemem, de amit láttam, nem az volt, amit megszoktam. A nappaliban álltunk, ahol a falakat vörös és fekete érhálózat borította be, lüktetve kapva az élet után. Láttam a sarokban az életéért menekülő pókot, ahogy a vörös csáp lemállik a falról, és utánakap, megragadja, bekebelezi, felemészti. Az életerő pedig végigvibrált a rendszeren, a plafonon, és a sarokban egy gubót növesztve nyálkásan mocorogni kezd. Valami kikelni készül.

Mi ez a szörnyűség?

A gonoszság lenyomata. Itt haltak meg a szüleid. Félelemben, agresszióban és fájdalomban. Ezt teremtette valójában az események sorozata. Akárhogy takaríthatod a lakást, nincs az a vegyület, ami a mételyt kisöpri.

A gubó kikelni készült, de láthatóan küzdelmes és fájdalmas világrajövetel elébe nézett, bármi is fejlődött benne.

- Kivéve engem? - Épp csak a fejem fordítottam kicsit oldalra, de nem bírtam elszakítani a tekintetem a borzalmas jelenségtől. - Ez valódi, mint a… Azok a…

Pontosan. És ha nem segítesz neki, meg fog fulladni.

- Ki akarna segíteni ennek a borzalomnak?! - Megpördültem, de bár ne tettem volna. Körülöttem fekete nyálkával borítva minden, a levegőben a rothadás édes és a vér fémes szaga keveredett, az árnylények pedig a bokám körül tekeregtek, a lábfejemen siklottak visongva, mint valami természetfeletti kezdetleges, anyagi formát alig öltő xenomorphok. Mozdulatlanná dermedtem a hangjuktól, közeledésüktől. Eddig még egyszer sem értek kartávolságon belül.

Az emeletről pedig velőtrázó sikoly pattogott le a falakról, amit anyám hörgő hangjai követtek, ahogy négykézláb vonszolta le magát a lépcsőn. Nem volt mivel beszélnie, a gégéje kiállt a torkából, vérrel mázolva a már rég tiszta faburkolatot.

A tekintetében iszonyat és rettegés csillogott, de értelemnek már nem volt nyoma.

- Ez nem az anyám.

Nem.

- Én sem vagyok már ÉN.

Nem.

- Mi vagyok?

Mostantól nem vagy ember, csak halandó.

Borzadva néztem a felém mászó entitást. El akartam futni, de a lábamon felsikló dögöktől mozdulni sem mertem.

- Ha nevet adok neked, abbahagyod?

Nem tudom abbahagyni, amit nem én csinálok.

- Akkor mi a francot tegyek, hogy ez megszűnjön?! - nyüszítettem, ahogy az árnylény belesziszegett a fülembe, és a nyála a vállamra csorgott.

Fogadd el, és be! Adj nekem nevet, hogy uralhasd, amit kértél! A szerződés akkor teljes, ha rajta a pecsét.

- Mi a pecsét?

Véreddel vésd nevem a lelkedbe!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz!

Anyám jelenése pedig lassan mászott felém a padlón, a fekete koszban, és felém nyúlt. A tekintete jobban rémisztett, mint maga a jelenség: értelem szikrája nélküli nyers szenvedés. Homlokomon égett a démon csókja, annyira, hogy szívem szerint letéptem volna saját bőrömet. Remegve, hideg verítékben néztem a démon vörös, szenvtelen szemébe.

- Miért nincs neved?

Halandók nem tudják kiejteni. A pecsét része a megnevezésem. Adj nekem nevet!

Ott állt velem szemben, és nem csinált semmit, csak nézett, ahogy anyám a lábamba kapaszkodik, a fogak a fülem karcolják, és a gubó egyre kétségbeesettebben és agresszívabban küzd. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mit tegyek! Nyögések, kiáltások, hörgések, sziszegések, és egy suttogó hang kántálása a fejemben, a lüktető erek a falakon, az émelyítő szagok. Nem bírom!
A karomon mászó csupa fog rémet a feje tövénél megragadva hajítottam neki a falakat beszövő érrendszernek, ami azonnal elkapta, és felfalta a visítva küzdő dögöt. Az életen túli erő pedig fekete szikrákkal terjedt szét a lakásban. Kirántottam a lábam anyám görcsös ujjai közül, és a vállamon ülő szörny fejével a kezemben rohantam a gubóhoz. Üvöltve vágtam ki a benne lévő nyálkás valamit az árnylény saját éles fogaival, és undorodva ugrottam félre az útból.

A csengőre pedig rátenyereltek.

A démon sehol. Anyám sehol. Csak a lények és én és az a valami, ami kiküzdötte magát a burokból. Jól tettem? Nem tudom, mi ez! Fogalmam sincs, mi ez!

Egy hosszú láb vergődött a nyálas hártyából, majd még egy, és még egy, mígnem a szörnyeteg a karom után kapott, belém harapott.

A fájdalomtól és félelemtől üvöltve próbáltam lefeszíteni, de csak annál jobban kapaszkodott, marta a karomat.

Dörömböltek az ajtón.

- Miss Everlast!

Be fogja törni, akárki is az!

TAKARODJ! - szorítottam össze a fogam, ahogy a másik kezemmel megragadtam ennek az akárminek a grabancát, és minden erőmmel lefejtettem magamról, majd a sarokba hajítottam, és futottam az ajtó felé.

Gyorsan résnyire nyitottam az ajtót és felnéztem a nyomozóra.

- Mr. Oldwood!

• Minden rendben? Kiabálást hallottam.
• Nehéz főzni… főleg egy neveletlen macskával - lihegtem, megtörölve a homlokom.
• Jól megharapta - jegyezte meg, és ez sajnos nekem is csak akkor tűnt fel, amikor a lenéztem a vértől csöpögő jobb alkaromra.
• Öööö… Eléggé. Ha nem bánja, el is látnám.
• Ha nem bánja, be is mennék.

Egy hosszú pillanatig csak néztünk egymásra, majd hatalmasat ugrottam, mikor mögöttem megszólalt a démon.

- Ki az?

• Társasága van? - kezét rögtön a vesetok felé csúsztatta, de közben az arcomat fürkészte.
• Igen - tekintetemmel jeleztem, hogy semmi szükség a fegyverre - Vigasztalódnék…
• Fáradjon be holnap az irodámba. Szeretném én elkísérni a rendőrségre. - A fegyvere helyett a zsebébe nyúlt, átadta a névjegyét és biccentett. - Pihenjen. - Azzal sarkon fordult. Megvártam, míg elhajt egy régi, barna, háromajtós Impalával, csak aztán csuktam be az ajtót.

Lassan néztem csak jobbra, ahol a falon már ott kapaszkodott az újszülött szörnyeteg, az azt behálózó egyik érre tapadva és szívva belőle a vért.

Anyám rémképe végleg eltűnt, csak a nyomai maradtak a lépcsőn és a parkettán. Óvatosan hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem a kanapé karfájába, és hanyatt estem. A szörny lemászott az érről, és lassan felém közeledett.

- El akarom tüntetni ezeket.

Jobb, ha hozzájuk szoksz. A részeid, csak úgy, mint én.

• De nem akarom folyton látni őket!
  Ezt választottad.

A hat lábon, groteszk lábujjakon támaszkodó lénynek hat sárga szeme volt, két oszlopban, gerince kiállt a hátából, bordái láthatóak voltak a vékony szürkésvörös bőr alatt, hasa beesett, farka ostorként járt jobbra-balra, nyelvét kidugta lókoponyára emlékeztető fejéből, száját szabálytalan fogsor zárta le.

Hiába hátráltam előle a másik karfára, könnyeden felugrott a háttámlára, és egészen közel bámult az arcomba.
Valamiért mégis úgy éreztem, nem fog bántani, de megérinteni sem mertem. A karomból csöpögő vért szimatolta, ami a kanapé kárpitját koszolta össze, orrlyuka kitágult, és fejét beledörgölte.

A szürreális helyzetben elnémulva meredtem a lényre. Hiszen épp én mondtam, hogy az ő ereje akkor az enyém… Ez a valami… Hozzám tartozik?

Belőled és az áldozatok gyötrelmeiből született. Belőled él.

­­- Rel - neveztem meg a bestiát, és kinyújtottam felé vérző jobb karomat, az pedig felemelte a fejét a kárpitról, érdes nyelve végigszántotta saját harapásának nyomát, és beledőlt az ölembe.

Borzalmas látvány volt. Levert a víz, hogy valami ilyen bestiálisan túlvilági szörnyeteg az otthonomban kikelt, és most az ölemben hever. Egy részem értette a kapcsolatot, míg a másik iszonyodva próbált menekülni előle.

Ezzel el is kezdtük. - Ismét anyagi formát öltve a semmiből jelent meg megint. - Ha beszélni tudna ez a gyermek, anyának szólítana.

- Ez egy szörnyeteg.

• Nem jobban, mint az, amiből születik. És táplálkozni fog. Növekedni.

Néztem a hatszemű, groteszk teremtmény fejét, lábait, és az jutott eszembe, hogy ez által a valami által fog lassan felemésztődni az, ami vagyok. Mihez kezdjek most?

Oldwood nyomozó.

- Elmegyek. - Ahogy kimondtam, Rel lemászott az ölemből, hogy fel tudjak állni.

- Máris? Csak most kezdtük - mosolygott önelégülten.

- Lehet, hogy ez neked szórakoztató, de nekem túl kell élnem. Ha nem így lenne, nem állnál le időről időre. Ha többet akarsz, nem mész ennél messzebb. - Amint ezt megállapítottam, sietve megmostam a karom, bekötöttem, kabátot ragadtam és kinyitottam az ajtót. - Még nekem is kell egy kis mentális béke és felépülés ebből a terrorhullámvasútból. - Becsaptam az ajtót, megszaporáztam a lépteimet és könnyekben törtem ki, amint elhagytam az első sarkot. Ki kellett sírnom. Össze kell szednem magam és megtartani a józan eszem. Józan ész.

- Jól van, kisasszony?
Felálltam és a férfi hangjával ellentétes irányba szaladtam. Nem tudnék még valakit megmenteni ilyen rongyos elmeállapotban. Még akkor se, ha óriási szükségem lett volna emberi empátiára.

Oldwood. Megnéztem a névjegykártyát a címért. Ő jó lesz kapcsolatot építeni az átlagossággal

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)