(Available in English: click here!)

**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
5. fejezet: ****Az első lépés
**

Oldwood irodája a város központjában volt, egy század eleji, háromemeletes épület, a legfelső szintjén üveg előtetővel és a homlokzaton, a kapu kovácsoltvas rácsán, az erkély- valamint lépcsőkorlátokon annyi virágdísszel, amennyit csak az egyszerű anyag elbírt. Ami leginkább kiemelte a többi közül: azok a hatalmas, színes ólomüveg ablakok a főlépcsőház fordulóiban. A kétszárnyú ajtó is faragott kő keretben ült, antik címerét nem ismertem, de a kapualj keretébe foglalt névtáblák már inkább idézték a huszonegyedik századot.

Patinás.

Úgy emlékszem, otthon hagytalak a szörnyeddel együtt - gondoltam cinizmussal fedve a csapdába esettségem feletti kétségbeesést.

A TE szörnyeddel. Minket összeköt a szerződésünk. Nem fog egy ajtó elválasztani.

Hezitáltam megnyomni a csengőt. Nem akartam magammal vinni egy ilyen beszélgetésre. Nem akartam magammal vinni sehova. Egyedül akartam lenni egy normális órára, és normális emberrel kapcsolatot teremteni.

Hol van Rel? - kérdeztem szándékosan kényszerítve magam, hogy nevén nevezzem a kutya méretű valamit, mely az otthonomban született.

Ott, ahol akarod.

Végre valami kompromisszumkész. - Megnyomtam a csengőt. - Figyelj, ha a nyomozó őrültnek néz, engem bezárnak veled egy pszichiátriára, és ha ott is folytatod, tíz év alatt belehalok. Megéri?

Nem tudom. Megéri?

Az éri meg, ha hagysz eljátszani a normálist, munkát vállalni, dolgozni, mert valamiből élnem kell, és kétlem, hogy megelégszel egy idegronccsal. - A Für Elise hosszan csengett, mire válasz érkezett a kaputelefonból.

- Oldwood.

• Everlast.
• …Jöjjön be. Harmadik, aztán balra az első. - Nem tűnt kifejezetten boldognak a tervezett időponthoz képest korai láthatásomtól.

Az egész házban mállott a vakolat, dohos volt a lépcsőház, és méltatlanul porosodott a kacskaringós kovácsoltvas korlát is a lépcső mentén. A démon elhallgatott a fejemben, és szerencsére a jelenléte is csak éppen érezhető maradt az agyam hátsó zugában.

Helyes.

A harmadik emelet bal oldali folyosóján lévő első ajtón, melyen ott állt Oldwood nyomozó névtáblája, a tizenhármas számot viselte. Bekopogtam, és az invitáló válaszra rögtön benyitottam, majd becsuktam magam mögött, mielőtt körbenéztem volna.

A stúdiólakás mindössze két szobából állt: amelybe benyitottam és még egy jobbra. A körülbelül hatméteres belmagasságot pedig kitöltötték a falak mentén elrendezett könyvespolcok, dugig könyvekkel, előttük középen pedig termetes íróasztal, mely inkább kopott volt, mintsem állapotát jól megőrzött antik darab, tele szanaszét szórt papírokkal. Az ablak elfüggönyözve, a sötét színeket pedig nem tudta ellensúlyozni a lámpa sárga fénye.

A nyomozó pedig felállt az asztaltól, elém sétált, kezet fogott velem, és hellyel kínált az asztal előtt álló két fotel egyikére mutatva. A jobb oldali kicsit ferdén állt, enyhén az ajtó felé fordulva, ezért azt választottam.

- Nem gondoltam, hogy még ma megjelenik nálam, elnézést kérek a rendetlenségért.

• Szeretnék hamarabb túl lenni rajta, én kérek elnézést a váratlan betoppanásért.

Oldwood összefogott egy halom papírt, beborította a fiókjába, majd egy másikból diktafont vett elő, és megkezdődött a kérdezz-felelek. Nagyjából ugyanazok hangzottak el, mint a kórházban, csak részletesebb mesét kért, én pedig jó kislányként igyekeztem felelni minden kérdésre, mintha én is azt akarnám, hogy elkapják az elkövetőt, vagy legalábbis lezárhassák azok halálával az ügyet. Mikor végeztünk, alá kellett írnom egy dokumentumot arról, hogy ami a hangfelvételen elhangzott, a legjobb emlékeim szerint a valóságnak megfelel, majd leállította a felvételt.

- Mihez szándékozik kezdeni most?

• Munkát keresek és megpróbálom újrakezdeni - feleltem sóhajtva. Kimerült voltam, ez bizonyára látszott is rajtam, és éppenséggel jó inkognitó volt. - Valamiből ki kell fizetnem a szüleim temetését, és élnem se árt, ha már megmenekültem. Megpróbálom megbecsülni, hogy életben maradtam.
• Ez igazán dicséretes, de nem kellene pihennie és meglátogatnia egy pszichológust?
• Azt is fizetni kell valamiből - megráztam a fejem.
• Szeretnék minél több olyan dolgot csinálni ami… Normális. Ami leköti a figyelmem.
• Mint a nem létező macskája?

Egy pillanatig csak meredtem rá, de ő zavartalanul folytatta.

- A helyszíneléskor mindent rögzítettek, lefotóztak. Az Everlast család házában semmilyen házi kedvencre utaló nyom nem volt. Se egy egér, vagy csótány, szóval szeretném, ha megpróbálna nem kárt tenni magában, különben kénytelen leszek orvosi felügyelet alá rendelni.

• Nem áll szándékomban kárt tenni magamban, nyomozó. Épp az imént mondtam, hogy munkát akarok vállalni és túlélni ép ésszel a történteket - néztem vissza sértett-komolyan a mélybarna szemekbe. Ő hosszan analizálta az arcom, keresve az állítás gyenge pontját, majd fogta a papírokat a diktafonnal együtt és egy nagy borítékba téve lezárta.
• Remélem, hogy hihetek magának.
• Tudják már, mi ölte meg a tetteseket? - kérdeztem, csak hogy tereljem a témát.
• Még tart a nyomozás.

Mégis milyen nyomot követnek?

- Értem. Nem mintha azonosítani tudnám azt a valamit - sóhajtottam. Végtére is minek kéne neveznem, vagy hogyan magyarázom ki a lábatlan lényeket, amik a sötétből öltenek testet? Szinte éreztem őket a nyakam körül tekeregni már a gondolatuktól is. - Ha nincs más, amiben segíthetek, most hazamennék rendbe tenni az életem. Ami maradt belőle. - Felálltam, hogy kezet fogjak, megköszönjem a fogadást és távozzak. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam a kínos kérdésektől, noha hazamenni sem volt kedvem az újszülött túlvilági rémálomhoz.

• Ami azt illeti… - állt fel ő is az asztaltól -, szükségem lenne egy asszisztensre, amint látja. - Egyik kezével körbeintett az asztalon, míg a másikkal kínosan vakarta meg tarkóját - Nem igazán vagyok oda az adminisztrációért. Természetesen nem sürgetem, nem is kötelező, és a saját ügyét el is zárom ön elől, de fontolja meg. Kézenfekvő ajánlat, úgy gondolom.

Visszaültem az asztalhoz.

- Egy jól rendezett irattár, naprakészen; az időbeosztásom felügyelete, telefonkezelés. Tudja, nem vagyok mindig az irodában… Kapcsolatot tartani a különböző felügyeleti szervekkel is kész rémálom, ha helyszínelek.

• Ön nem magánnyomozó - ráncoltam a szemöldököm.
• Praktizálok úgy is. Hivatalosan nem dolgozom két oldalról ugyanazon az ügyön.
• Ez törvényes?
• Bejelentett fix munka, nem mondhatom, hogy csupán heti ötször nyolc óra, ez az ütemtervemtől is függ. Papírmunka. Ha maga megspórolja nekem a nyomozás ezen részére fordított energiát, és a kész munkát elém teszi, én is frissebb fejjel tudom végezni a magamét.

Elvettem egy lapot az asztal sarkán álló jegyzettömbről, felírtam rá az e-mail címemet, és a keze alá toltam az asztalon.

- Küldje el a részletes ajánlatát, és három napon belül válaszolok. Ennyi gondolkodási időt kérek - feleltem, ismét felállva az asztaltól, de nem várva a nyomozóra. Kezet nyújtottam, elköszöntem és távoztam.

A munka jól hangzik, épp csak problémás a munkaadó. Kétlem, hogy pont tettesként okos lenne neki dolgoznom.

A szerencse ritka adomány egy átkozottnak.

Fogjam meg a melót, vagy keressek egy biztonságosabbat? A legrosszabb, ami történhet, hogy bezárat egy diliházba. Vagy meghal.

Nem vállalok felelősséget a döntéseidért.

Pedig igazán tehetnél valamit ezért a rémséges közös jövőért - gondoltam cinikusan, előre sejtve, milyen megtorlásban részesülök pimaszságomért.

Mire kiértem a nyomozó irodájából, már besötétedett. Az utcákon kopogó léptek egy-egy normális életet juttattak eszembe: családjaikhoz hazasiető dolgos emberek hétköznapjai. Emlékszem, hogy az ilyen őszi késő délutánokon anyám értem jött a suliba, megfogta a kezem, rám mosolygott és hazavitt; spagettit főztünk, leckét írtunk.

A melegséggel eltöltő emlékek, a lámpafényben siető emberek zaja mellett pedig mellékesen tiportam oldalra, a saját árnyékomból sziszegve előcsusszanó árnylényre, mely a macskakövön roppanva és utolsót nyüszítve avanzsált vissza fekete tócsává.

Nekem már nincs több kellemes élményben részem. Nekem ezek maradtak. Szép kis élet. - Sértetten fújtatva indultam haza, saját koppanó lépteimmel csatlakozva a többiekéhez.

Szegény…

Mindjárt megsajnálom.

Így hálálod meg azt, ami segített túlélni?

Meg ami majdnem kinyírta a nővért, a taxisofőrt…

Borzalmas, mennyi részleten akadsz fenn.

A borzalmas az lesz, ha Rel szétverte a lakást, vagy még rosszabb: kiszökött.

Túl aggodalmas vagy.

Mondj egyetlen okot, amiért nyugodtnak kéne lennem, amióta felébredtem a kórházban! Egyet!

A nyomozó életben van.

Lekötelezel - horkantam magamban. - Mire volt jó egyáltalán, hogy Relt létrehoztad?

Nem én hoztam létre. Ő a tiéd.

Azt akarod mondani, hogy az a valami az én művem?! - Megálltam egy zebránál, magam is meglepődve, milyen megszokottá vált ilyen rövid idő alatt, hogy egy démonnal beszélgetek a fejemben, és ahhoz képest, amit pár órával ezelőtt otthon tapasztaltam, a normális világ körülöttem mennyire sokat könnyített a helyzet befogadásán. Talán már csak dac dolgozik bennem.

Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam, hogy átkeljek a zebrán, épp mikor egy autó csikorgó kerekekkel fékezett le mellettem.

- Előre nézz, te szerencsétlen! - Indulatosan belerúgtam a városi terepjáró dögrácsába, ami hangosan döndült és behorpadt. Nem csak én, de még a kétajtós szekrény is meglepődött rajtam a volán mögött, aki rögvest kiszállt, és ordibálni kezdett velem a kárról, amit azonnal térítsek meg.

• Kivel számolsz el, ha elütsz, és a bíró előtt állsz? - kérdeztem vissza egyenest az első ránézésre maffiózónak tetsző szemébe meredve.
• Azt mondtam térítsd meg a káromat, te ribanc! - üvöltötte teli torokból. A lámpa is közben visszaváltott, az autók és az emberek pedig figyelmüket az útjuknak szentelve tudomást sem vettek a jelenetről, amit rendezett. - Azt hiszed, megijedek egy pár vörös kontaktlencsétől?

Az utolsó mondatát már fel se fogtam, fél kezem a mellkasának támasztva visszatoltam a volán mögé a kocsiba. Valami mélységes, méltatlan sértettség lett úrrá rajtam, amivel ellentmondást nem tűrve hajoltam előre a kövérre puffadt arcba. - Máris megfizetem a kárt - a szám beszélt, de az agyam már tele volt, és a kezem az autó sötétjéből markolta ki a sziszegő árnylényt, amit az ölébe ejtettem, majd rácsuktam az ajtót, és otthagytam a zebránál. Még intettem a dudáló másik autónak elnézést kérve, hogy akkor vágok át előtte, amikor rég semmi keresnivalóm az úttesten.

Nem kellett visszapillantanom a terepjáróra, hogy tudjam, mi folyik benne: az egész gépjármű ringani kezdett a benne zajló dulakodástól. De ez már nem az én problémám - gondoltam még akkor is, amikor a vér telispriccelte a szélvédőt és az ablakokat, egészen addig, amíg haza nem értem, kinyitottam az ajtót és bezártam magam mögött, hogy farkasszemet nézzek Rellel.

MI A FRANCOT MŰVELTEM?!

A francba!

Megöltem egy embert!

Csak mert ellenségesen viselkedett!

Közben párhuzamos gondolatok válaszoltak az agóniámra: megütött volna. Igazságtalan volt. Tisztátalan…

Minden aspektusból megkérdőjeleztem a tettem. Hogy voltam képes magamtól előhívni egy ilyen árnylényt? Hogy voltam képes visszafordítani egy ekkora embert? Hogy mertem szembeszállni vele? Miért tettem? Miért érzem még mindig helyesnek?

Rel csak bámult rám hat sárga szemével, feszülten a hat lábán, és hirtelen nem tudtam, hogy meg fog támadni, vagy azt várja, mikor engedem közelebb magamhoz. Nem voltak olvasható mimikái, csak rémisztően neutrális, rémisztően mozdulatlan volt.

Háttal az ajtónak támaszkodva lecsúsztam a földre, és felhúzott térdeimet átkarolva bámultam vissza rá.

- Megöltem egy embert - vallottam be hangosan, noha a lény nem reagált, és nem is mertem szem elől téveszteni. - Semmilyen szinten nem vagyok normális. Nem vagyok ember. Nem is sajnálom, hogy meghalt. Az rémiszt, hogy nincs bűntudatom. Miért nincs?

Rel ekkor mozdult meg először. Szemhéj nélküli szemeiben összeszűkült minden pupilla, és meghörögte a derekam mögül előcsusszanó árnylényt, ami visszasziszegve keresett menedéket az árnyékomban.

Féltékeny - állapítottam meg, fogalmam sincs, honnan tudva, mire gondolt.

- Ő a te részed. Ahogy az árnyak is. A szerződés szerint osztozunk: életen, erőn, halálon. - Ismét felnőtt férfi alakjában testet öltve támaszkodott a konyha ajtófélfájának. - Együtt fogsz élni vele.

• Hiába keresek egy kis normálist az új életemben, igaz? - kérdeztem, de nem néztem fel rá.
• Most, hogy rájöttél, ideje használnod, amit kaptál.
• Miért nem mentettél meg egyszerűen a kocsi elől? Vagy intézted úgy, hogy elüssön? Akkor rögtön benyelhetted volna a lelkem - morogtam, még mindig Relt bámulva.
• Már akkor, amikor megmentettelek, elkezdtem a tisztaságodból táplálkozni. Minél több erőt birtokolsz tőlem, annál szennyezettebb lesz a lelked. Ha meghalsz egy balesetben, az nem tör meg, nincs mit befertőznöm, nincs min élősködnöm tovább. Csak addig van erre időm, amíg élsz. Beépítelek magamba. Lassan emésztelek fel, ahogy az erőmön osztozunk, úgy kapom meg mindened, hogy helyettesítem a saját energiáimmal. Érted már? Amit ti démonnak hívtok, az nem egészen ugyanaz, mint amit a szó jelent.
• Ezért ijesztő, hogy nincs bűntudatom?
• Nincs miért bűntudatod legyen. Megmondtam: az alkunkban nincs semmi tiszta, csak igazság.

Csendben ültem egy darabig, majd lassan körbenézve láttam, hogy a házam falán elszáradt az érrendszer, ami néhány órája még lüktetett a benne legyilkolt áldozatok vérétől és negatív energiáitól. A gubó teljesen eltűnt a sarokból.

Visszapillantottam Relre, aki hosszú hegyes nyelvével végignyalta lókoponyája éles fogait. Nagyobb volt, mint mikor itt hagytam. Termetes újfundlandi méretűre nőtt.

- Felszívtál mindent, amit találtál, mi? - kérdeztem nem túl elégedetten, hogy pár óra alatt ilyen nagyot nőtt. Ugyanakkor tetszett, hogy végre nem lüktetnek a falak, és megszűnt a rothadásszag is.

• Egy Berehs már csak ilyen - vonta meg vállát a démon, majd ellökve magát a konyhaajtóból, mintegy mellékesen megpaskolta Rel fejét, és másik kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen a padlóról.
• Berehs? - Kelletlenül elfogadtam a hideg kéz segítségét, és felálltam.
• Nagyon gyenge értelmi, ám annál jobb fizikai képességekkel rendelkező, nekromanciai lény. Nem érez félelmet, sem fájdalmat, könyörtelen és gyors.
• Hogy került ez ide?
• Egy Berehs-t vagy idéznek, vagy elátkozott vidéken születik. Jelen esetben…
• … az utóbbi - forgattam a szemeim.
• Inkább mindkettő. Ha ügyes vagy, még Duruph-á is fejlődhet.
• Akarom tudni, mi az? - Nem akartam, de sajnos ő a kérdésem költőiségét inkább a téma dobbantójának használta.
• Berehs a közdémonok legjobb katonája. A Duruph vadász. Roppant intelligens, ámbár ritka a fizikai síkon. - Mellékesen gesztikulált hozzá, mint a tanár, úgy magyarázott nekem: együgyű diákjának. És mivel tényleg nem akartam tudni, visszatereltem a szót korábbi problémámhoz.
• Az árnylény, amit az autóban hívtam elő, azt tette, amit akartam. Ezek szerint az erő megosztásával és növelésével közelebb kerülök önmagam elvesztéséhez? Ezért kínoztál?
• Meg kellett törni ahhoz, hogy be- és elfogadd. Első lépésnek ez volt a leggyorsabb.
• Undorító vagy!
• Köszönöm. - Egy elegáns lépéssel teátrálisan meghajolt, még egyszer megpaskolta Rel fejét, majd hátat fordított mindkettőnknek. - Rém-álmokat az új cicádhoz. Holnap folytatjuk.
• Semmi éjszakai riogatás? Csak úgy elmehetek aludni?

Még kacsintott is, ahogy hátranézett a lépcsőn, egy jelentőségteljes pillantást vetve a meredten engem bámuló bestiára.

- Ha tudsz.

Ha tudok… Megérintettem a lény orrát, melyen kitágultak az orrlyukak és a pupillái, mind a hat szemében megláttam saját tükörképeim. Tőled nem tudok majd aludni, vagy a gondolattól, hogy ezúttal nem végignéztem, hanem végrehajtottam egy gyilkosságot?

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)