(Available in English: click here!)
**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
6. fejezet: ****Összefolyt valóság
**
A következő három napban nem aludtam. A koordinálatlanul rám zúduló ingerek nem hagytak egy perc nyugtot sem, és a démon sem könnyítette meg a helyzetemet.
Ami azt illeti, ő konkrétan nem csinált semmit.
Nem védett meg attól, amit mindennap láttam, hallottam, éreztem. A suttogások a semmiből, a fenyegető és könyörgő szavak, a szomorúság és stressz ragacsos, pókhálós energiái, a harag pattogása, az arcok, melyek eltorzultak, ha rájuk néztem, mind egy menet volt a valóság hullámvasútján egy elátkozott kastélyban.
Nem volt ember, akinek ne láttam volna a valódi arcát. Nem volt állat, akinek ne éreztem volna az ösztöneit. Minden őszinte intuíció ott hagyta a lenyomatát a levegőben, a földön és a vízben. Tisztátalan szándékok, sértett önérzetek, romba dőlt méltóságok, önző érdekek, torzult személyiségek.
Három nap alatt mindent kiismertem, és egyet sem akartam látni többé. Többre tartottam Rel természetes csúfságát, mint az emberek hamis arcait. Ő olyan volt, amilyen. Se több, se kevesebb.
Mindössze ketten voltak eddig, akiknek az igazi arcát nem láttam: a démon és a saját tükörképem.
Szívesebben gubbasztottam a házamban, minthogy kimenjek az utcára az emberek közé. Nehéz volt úgy tenni, mintha normális lennék. Meg sem kérdeztem a démont, hogy ez már mindig így lesz-e. Egyértelmű volt.
Rel viselkedése egyszerű volt. Azt tette, amit mondtam, noha borzalmas volt az állandó bámulása, nem mertem utasítani egy kicsit több önállóságra, attól félve, hogy kicsúszik az irányításom alól.
Kelletlenül hajoltam ismét a kinyomtatott munkaszerződés fölé, azon gondolkodva, el tudom-e vállalni egyáltalán. Tudok-e koncentrálni a munkára, ha közben folyton hallom a suttogásokat, látom az elsuhanó sötét árnyakat, mi több: mi lesz, ha a paranormális jelenségek megszaporodnak körülöttem? Már a kórházban is voltak fizikai nyomai, a zebrán megölt férfiről nem is beszélve. Mivel magyarázom ki azt, amit mások nem látnak? Vagy a saját tetteimet? Az is furcsa volt, hogy eddig nem kopogtatott a rendőrség, hiszen az autó ajtaján ott kellett lennie az ujjlenyomatomnak, vagy esetleg egy hajszálnak. A Rel okozta sérülés is még mindig látható volt, ezért nem voltam biztos benne, hogy Rel maga ne lett volna.
Ennek ellenére a hírekben sem volt benne, hogy valami brutálisan megölt egy felnőtt férfit a saját kocsijában.
Újra és újra átolvastam az ajánlatot, de nem tudott megfoganni bennem a döntés, noha ezzel az erővel éhen is halhattam. Lehet, szimplán nem kéne annyit gondolkodnom.
Mikor a kávém megkavarta magát a bögrémben, ingerülten vettem ki belőle a forgó kanalat, és lecsaptam az asztalra. Mint valami boszorkánytanyán, egyes dolgok maguktól mozdultak meg. Ez a ház is beírhatná magát a kísértetházak közé a jövőben.
Rel mellettem ült és továbbra is rám meredt. Azzal nyugtattam magam, hogy olyan, mint egy kutya. Egy iszonyat torz és ronda kutya. Ha átprogramozom magam, hogy így gondoljak rá, talán meg tudom majd szokni, és hogy ezt elérjem, még kényszerítettem is magam, hogy az iszonyodás ellenére többször érjek hozzá. Most is, egy kezemben a papírok, másikkal meg rá sem nézve a fejét simogattam meg. Nem zavarta, hogy majdnem a szemeihez értem, noha rajtam a hideg futkározott tőle, meg a feszülő, egyébként egyre érdesebb bőrétől. A három szempár ellenére még a harmadik napon sem tudtam hozzáérni az ívben sorakozó gerinctüskékhez a hátán, vagy a hat groteszk lábához. Legalább a rothadás szaga teljesen elmúlt.
- El kéne vállalnom, igaz? - kérdeztem, mintha csak tudna válaszolni. - Azt sem tudom, téged kell-e etetni.
- Természetesen minden, ami létezik, táplálkozik valamiből. - A semmiből egyszer csak ott állt a konyhapult mellett. - És ez a Berehs nem olyan, mint a többi.
- Mitől más?
- Tőled. Ez a példány a szokottól eltérően mindkét idézési, megjelenési metódust elegyítve jött létre. Látható az egyszerű halandó számára, de éppoly metafizikai is lehet, hogy vakon menjenek el mellette. - Szálegyenesen állt, fekete ingben és nadrágban, már-már egyszerű emberi eleganciával. Ettől volt ő igazán félelmetes. Nem láttam még az igazi arcát, de körüllengte egy ősi, sötét és nyers hatalom. A tény, hogy az igazi arcát ilyen széppé és befogadhatóvá tudta tenni, ilyen egyszerűen meg tudott téveszteni ahhoz képest, amire képes, amilyen valójában volt. Nincs rá kifejezés, mennyire rémisztő volt, mennyire kiszámíthatatlan.
Én pedig, meglepő módon, roppant magányos, az elmúlt három napban nem beszélt, nem öltött testet, nem mutatkozott. Magamra hagyott három napig Rellel meg a hangokkal, látvánnyal és természetfeletti jelenségekkel.
- Hol voltál?
- Végig itt voltam - Egy pislogásom alatt mögöttem termett, hűvös kezeivel befogta a szemeimet, és a fülembe suttogta a választ. - Hányszor emlékeztesselek, hogy tőlem nem szabadulsz soha?
- Nem kell emlékeztetni. Felfogtam - engedelmesen válaszoltam, mielőtt még elölről kezdte volna felkészítésemet.
- Milyen kár. - Agyamból kizártam nevetésének sötét rezgését, hogy ne remegjek, mint az újszülött csikó. Mély levegőt vett, ahogy a hajamba szagolt. Valahogy biztos voltam benne, hogy a rettegés illatát szívja be, nem a samponomét.
- Elvállalom - paskoltam meg még mindig vakon a szörnyeteg fejét, aki legnagyobb meglepetésemre felmordult és hatalmas fogai közé kapta az egész csuklómat. Egy hosszú pillanatra bepánikoltam, hogy leharapja a kezem, de semmi ilyesmi nem történt. A borotva éles fogak karcolták a bőröm, ám a rettenetes állkapocs kalodájában megéreztem a kérést: vért. A háromnapos seb még mindig fájt, nem kevésbé a mozdulat, amivel a szélét hozzányomtam az egyik foghoz. Amint a meleg vér kibuggyant, megéreztem a karomat körbetekerő hosszú nyelvet.
Rel hörgésétől elöntött valami… anyai elégedettség. A hűvös kéz elengedte befogott szemem, de nem kerestem a gazdáját, csak bámultam a hat, immár vörös íriszbe, és letéve a papírt az asztalra, másik kezemmel simogattam a fejét. Ültében az ölembe helyezte két mellső lábát, és csak bámultunk egymásra. Mire végeztünk, hátán a tüskék élesebbek, nagyobbak lettek, és már átszakították a bőrt, a farka végéig elkísérték a csigolyák újabb kinövéseiként, a lókoponyára feszülő bőr még érdesebb lett, élénkebb szürkés-vörös színt vett fel, és már nyoma se volt a kezdeti váladékozásnak. Még az állkapcsa is nőtt közben.
Túl messzire kerültem attól, amit embernek neveznek.
Alig várom, hogy lássam a nyomozó megrökönyödését.
Nem rángatunk bele senkit.
Ha még mindig azt hiszed, hogy nem leszel hatással a halandókra, meghagyom neked a meglepetés élményét. De azért nézz ki az ablakon!
Nem kérésnek, parancsnak engedelmeskedett a testem. A konyhaablakhoz sétáltam, és olyan közel nyomtam az arcom az üveghez, amennyire aztán végképp nem akartam, és a látottaktól nem engedett szabadulni.
Egy megnyúzott férfi ütötte az ablakomat üvöltve és teljesen magán kívüli idegállapotban. Betörte az üveget, és kivágott nyelvtől tátongó szájjal, artikulálatlanul ordítva nyúlt utánam az üvegcserepeken keresztül. Mögötte először az utca pont olyan volt, mint mindig, aztán a házak lángolni kezdtek egy mindent kíméletlenül felégető forró szélviharban, ahol csak a sötétség szülöttei jártak, vadásztak zabolátlanul. Tetemek égtek lángok nélkül a földön, kicsavart pozíciókban, miközben recsegve ropogva falták őket.
- A e hibá! - üvöltötte a férfi a blúzomba kapaszkodva, kínjában minden erejével azon, hogy keresztüljusson az ablakon. Sikoltva próbáltam kitépni ruhámat a markából, mígnem az üvöltésére odacsődültek a földről száműzött lények: egy arctalan, humanoid torzszülött a torkába mélyesztett karmokkal húzta hátra, lábát egy idegen Berehs tépte, mígnem mögöttük megjelent valami más.
A forró vörös szélviharon keresztül közeledett: csupán inakból és csontokból álló, szürkére aszott teste négy méter magas volt, hosszú lábai hátrahajlóak, mint egy madárnak, de medencéje emberi. Kézcsontjai karmokban végződtek, bordái pókhálósak, hosszú nyaka csupán csigolyák íves oszlopa, lyukas szárnyai szétfeszültek a hátán, ahogy három döndüléssel megrohamozta, egyik markába fogta a férfit, másikba az őt tépő két szörnyeteget, és irdatlan állkapcsai közé tömve recsegve rágni kezdte mindhármat egyszerre. Fekete és vörös vér ömlött a száraz, égő földre, miközben maradványaik lassan eltűntek a fogak között. Úgy zabálta fel őket, mint más az érett, lédús barackot. A hosszú fej szemgödreiben ülő óriási fekete gömbök a narancsvörös szélvihar fényét sem verték vissza. Minden fényt elnyelt… És ez a valami, a lakmározása közepette engem bámult, bár minden kifordult a szájából, hiszen nem volt hova lenyelni semmit.
Egyik véres kezével az ablak felé nyúlt, épp mikor sikerült kitépnem magam a saját démonom ereje alól, és az iszonytól hátra rúgva magam átestem a saját szörnyemen, a fejem pedig nagyot koppant az asztal szélében.
Mire szédelegve felnéztem, az ablakom be volt törve, de a délutáni őszi eső még mindig lógatta a lábát, a levegő megtelt hideg, nehéz párával. A blúzomból hiányzott egy darab, és még mindig éreztem a forró levegőt, ahogy égeti az arcom.
- Mi a franc volt ez?!
Élő kép arról, milyen hatással lehetsz a világodra. Gyönyörű, nem igaz?
A Rel hátából kiálló tüskék voltak az elsők, amikbe bele tudtam kapaszkodni, hogy legalább felüljek. Már nem zavart egy cseppet sem.
- Mi közöm nekem a világhoz? Azt hiszed, elszabadítom a poklot? Előbb halok meg!
Biztos? Hiszen egész könnyedén ölsz. - Ahogy ledörzsöltem a könnyeim, nulláról ordított az arcomba ugyanaz a megnyúzott, de most már meg is égett és félig megevett férfi a konyhám padlójáról.
- Nem az én hibám! - sikoltottam vissza az üres szemüregekbe, a vérző torokba, elrúgva magam a konyhapadlóról, minél messzebb az altest nélküli jelenségtől. - Tűnj el! - Rel hátába kapaszkodtam a szekrénynek és farkának dőlve, hogy oltalmat találjak körém tekeredő teste mögött, még arcom is a nyakába fúrva, csak hogy ne lássam.
Mit gondolsz, mit érzett az az ember a kocsiban? Meddig tépték a fogak, meddig hadakozott a megfoghatatlan sötétséggel mire az megette? Ki küldte oda, ahol most van? Kinek a hibája? Ki akart minden áron életben maradni?
**
**
A túloldalról visszhangzó halálsikolyok elkeveredtek a sajátoméval, mígnem a látomások hiába tűntek el, megégett bőrrel, tépett blúzzal zokogtam a szörnyeteg nyakába.
Mit gondolsz, van jogod megbánni, vagy sajnálni magad?
Rel nyelve felnyalta a könnyeim, és a bőröm égési sérüléseit is meggyógyította. A három napos kialvatlanság, az elpattant idegek és ez az utolsó jelenés minden lelkierőmet összetörte.
Mire volt ez jó?
Ha azt hiszed, nem leszel hatással a világra, nagyon tévedsz. Mit gondolsz, miért egy Berehshez bújsz vigaszért? Miért kerekedtél felül az árnylényeken?
Mit gondolsz, MI vagy te?
Fogalmam sincs, mi vagyok. Nem akarom tudni. Talán lenni se akarok.
Ez is meg fog változni. Ezt megígérem.
A konyhapadlón tértem magamhoz, egyedül, fázva, arra hogy csöng a telefonom. Valahol. Minden tagom fájt, és reszkettem a betört ablakon zúduló eső hidegétől.
Rel csattogott be hozzám, szájában a telefonommal. Úgy paskoltam meg hatalmas érdes fejét, mintha tényleg csak egy kutya lenne. Ez sincs rendben. Semmi sincs rendben.
- Everlast.
- Itt pedig Oldwood. Letelt a három nap, és nem jelzett vissza. Szeretném tudni a válaszát.
- Elnézést, nyomozó, kicsit… sok mindennel küzdöttem meg az elmúlt három napban. - Inkább bedobtam az őszintét, mégha nem is fedte le teljesen a valóságot. Vagy épp túlságosan is. - Vállalom a munkát.
- Nagyszerű! - Szinte kicsattant az eddig érces hangja. - Hétfőn aláírt szerződéssel várom az első napján, nyomozóasszisztens. - Azzal rám is tette a telefont. Tudnám, miért is örül ennek ennyire!
Felkeltem a földről, és befóliáztam a betört ablakot, azon gondolkodva, hogy ennek miért lett több maradandó nyoma, mint az eddigieknek. Az anyám jelensége nem hagyott feltakarítandó vércsíkot. Az erek a falon kiszáradtak és elporladtak.
Ahogy söprögetni kezdtem az üvegszilánkokat, újra és újra felvillantak a szörnyen megkínzott férfi rémképei, és az a hatalmas… nem is tudom, micsoda, ami megrágta a szörnyekkel együtt.
Amennyire fáztam, másra sem vágytam, mint hogy kimoshassam a hideget a testemből és a látomásokat a fejemből, ezért bezárkóztam a fürdőbe, és a kádban ülve folyattam magamra a forró vizet. Reméltem, hogy lesz egy perc nyugtom.
Tévedtem.
Amint a víz ellazított, a csapból sűrű meleg vér kezdett el folyni. Első riadalmamra azonnal kiugrottam a kádból, csúszkálva az összekoszolt fehér csempén.
- A kurva életbe! A rohadt, kurva, életbe! - kiabáltam felállva a WC lehajtott fedelére, miközben Rel az ajtót kaparta és a démon kivételesen kintről, hallhatóan fizikai formában nevetett. - Vérfürdő? MOST KOMOLYAN?! Nem volt még elég?
Az ajtó lassan tágra nyílt, fekete karmos keze a sötét folyosóról támasztotta meg az ajtófélfát, majd halottsápadt arca jelent meg mosolyogva, vörös írisszel, pontra szűkült pupillákkal, de a szeme fehérje fekete volt. A kéz pedig hiába fogta az ajtófélfát, az arc a semmiben lebegve fejjel lefelé fordult, és csikorgó hangon kuncogva felelt.
Soha. Nem. Elég.
**
**
Ekkor riadtam fel a saját ágyamban az ébresztőóra okozta hangzavarra.
Fogalmam sincs, mikor álmodok, mikor van látomásom, és mikor vagyok a valóságban. Be fogok dilizni… Vagy már be is diliztem.
Félve mentem a fürdőbe, de egy csepp vér nem volt sehol. A mobilom lent, a konyhában találtam az asztalon, ahova akkor tettem, amikor Rel behozta. Legalább tudhattam, az, hogy igent mondtam Oldwoodnak, valós volt.
Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megfordulva, a konyhaajtóban a hatlábú Berehs nézett vissza rám.
- A francba - sóhajtottam. Legalább tőle már nem féltem, de a betört ablakot nagy ívben kerültem el, és intettem neki, hogy közelebb jöhet. A hat láb tökéletes szinkronban mozgott, ahogy a lény elém lépdelt és megállt. A csípője, a nyaka, a farka mozgása először ejtett ámulatba. Stabil volt, és biztos voltam benne, hogy ruganyos, hogy nagyot tud ugrani, hogy hatalmas erő van minden porcikájában. A gondolat azonban, hogy nála nagyobb, félelmetesebb és kíméletlenebb lények is léteznek, mint a látomásbéli négyméteres szörnyeteg, elborzasztott.
Onnantól kezdve nem volt a világon semmi, ami megvédhetett volna, és holnaptól pedig kénytelen leszek kimenni az utcára, felvenni a munkát, és ezek tudatában megpróbálni élni.
Rel csontos fejét simogatva tudatosult bennem, hogy bármi is történik ezután, mindenre hatással leszek. Hogy az, ami lettem, a sötétség kapuja, és át fognak gázolni rajtam.
(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)