Ritkán van szerencsém igazán egyedi filmélményekhez, amikhez foghatót még sosem láttam azelőtt. Persze, ha találkozunk is egy ilyen alkotással, a befogadása még így is kétesélyes. Lehet, hogy egy számomra érthetetlen, vagy egyenesen taszító filmmel találom szembe magam, aminek többé a közelébe sem akarok menni, és a rá pocsékolt időt is visszasírom utána. Ám ott van a másik lehetőség, - és szerencsére nálam ez a gyakoribb - hogy a kérdéses mű valóban meg tud ragadni, és olyan élménnyel gazdagít, amit más filmtől nem kaptam még meg korábban. Ez lehet akár kellemes, akár nyomasztó, akár hátborzongató, de mindenképpen egy eleven és mély hatást képes kiváltani. Lehet, hogy nem tudom elsőre befogadni, és idővel majd újra elő kell vennem, amikor késztetést érzek rá, de lehet, hogy már azonnal belopja magát a szívembe. A 2017-es észt film, a November megadta nekem ezt az élményt, és szinte azonnal az egyik legnagyobb kedvencemmé vált. A film műfaji megjelölésénél szerepel a dráma, a fantasy, és a horror is. És valóban, nehéz is lenne bármelyikre egyedileg lekorlátozni, mert ez a film mindegyik egyszerre, és egyben még több is ezeknél. Azt már elöljáróban leszögezhetjük, hogy egy nagyon is furcsa és különös filmről beszélünk (az ilyesfajta darabokért különösen odavagyok), de ez persze önmagában nem is lenne feltétlen elég egy jó filmhez, szóval a tisztán látás érdekében ássunk is kicsit jobban a dolgok mélyére. Van hova leásni, azt megígérhetem.

Történetünk a 18.-19. századi Észtországban játszódik, egy kis vidéki falucskában, aminek mindennapjaiban még élénken, és szervesen léteznek a régi népi hiedelmek tradíciói és teremtményei. A környéken ősi szellemek, gonosz lelkek, és vérfarkasok tanyáznak, a faluban pedig fel alá járkálnak a helyiek által létrehozott, kerti szerszámokból és egyéb maradványokból felépülő rabszolgalények, az úgynevezett krattok. A falucska lakóinak viszont most a legnagyobb megpróbáltatásokat maga a zord tél jelenti, aminek túléléséhez minden eszközt meg is ragadnak. A hétköznapi praktikákon és ügyeskedéseken túl a mágia eszközeivel sem restek élni. Minden eszköz megengedett, még a lopás is. A lakosok lopnak egymástól, a német földesúrtól, a templomtól, vajákos asszonyok segítségét kérik, de még az ördöggel is hajlandóak üzletelni, a bátrabbak pedig még őt is sikeresen átverik. Ám még ebben a zord közegben is van lehetősége kicsíráznia a szerelem csodálatos érzésének a fiatal és reményteli lelkekben, persze az már más kérdés, hogy ezek beteljesülése hogyan megy végbe, már ha végbe mehet egyáltalán. A fiatal Liina (Rea Lest) reménytelenül szerelmes az ifjú Hansba (Jörgen Liik), aki viszont a német báró lányába (Jette Loona Hermanis) szeret bele. Ahogy a falu többi ügyes bajos dolgában, Liina ebben az ügyben is a mágiához fordul segítségért.

A film Andrus Kivirähk Ördöngös ​idők (Rehepapp ehk november) című regénye alapján készült, ami egy paródia, és egyben tökéletesen megragadta az észt néplélek lényegét, és mindezt hibátlanul vegyítette a fekete humorral, a klasszikus romantika, és a régi népmesék világával. Ezen a területen a film maximálisan hű maradt a regény szellemiségéhez. Alapos betekintést kapunk a 18.-19. századi észt népek mindennapjaiba, és egyben a hitvilágukba, mert a komor és mocskos falusi hétköznapokkal szervesen vegyülnek a népi folklór különféle elemei. Magával az észt mondavilággal nem vagyok teljesen tisztában, de így is annyi közös vonást fedeztem fel a többi kelet-európai kultúra motívumaival, köztük részben a miénkkel is, hogy szinte már otthonosan tudtam érezni magamat ebben a furcsa világban. Itt Mindenszentek napján az eltávozott szeretteink valóban visszatérnek egy éjszakára hozzánk látogatóba, az ördög valóban megjelenik a keresztutaknál, ha szólítják őt, és az életre kelt krattok is mind hétköznapi jelenségek. Ezek alapján már joggal aggathatnák a Novemberre a mágikus-realizmus jelzőt, és a film bőségesen eleget tesz ennek alátámasztására. A történet az alapanyaghoz és a környezethez mérten kellően komor és zord tud lenni néha, de még is erősen átszövi az ízléses fekete-humor, ami egy pillanatra sem érződik túlzónak, vagy oda nem illőnek. Ezek a különféle hangulati elemek tökéletes elegyet képeznek, ám a könyvhöz képest itt még is kevesebb szerep jut a humornak, sokkal több a misztikumnak, és a karakterek közti drámának, elsősorban a fiatalok közti szerelmi háromszögnek. A szereplők szinte egytől egyig jól átélhetőek és kedvelhetőek, pedig a többség egyáltalán nem egy jótét lélek, hanem szinte mindenkinek megvan a maga simlis vagy aljas oldala. Ám a játékidő alatt még is olyan bensőséges viszonyt tudunk kialakítani velük, hogy jóformán egyiküket sem tudjuk utálni. Többféle emberi sors elevenedik meg előttünk, de a fő hangsúlyt így is Liina reménytelennek tűnő szerelme, és annak viszonzásáért való küzdelme adja. Ezzel párhuzamosan Hans oldalát is megismerjük, és az ő viszonzatlan érzései a bárókisasszony iránt is teljesen átérezhetőek és megérthetőek. Hármójuk közül egyedül a bárókisasszony az, akit annyira nem ismerünk meg, de itt ő inkább egy eszményképet, vagy még inkább ábrándképet testesít meg. Ez a szerelmi történet pedig egyszerre gyönyörű, és szívfacsaróan fájdalmas is. A színészek egytől egyig remekül helyt állnak, még a legutolsó mellékszereplők is. Némelyiküknél már tényleg elhisszük, hogy valódi falusi embereket látunk, nem pedig színészeket. Külön érdekesség, hogy a német báró szerepében Dieter Laser-t láthatjuk, aki a többségnek talán Az emberi százlábú filmekből lehet ismerős. A színésznek ez volt élete utolsó szerepe, ám a végeredménnyel egyáltalán nem volt megelégedve. Elmondása szerint a rendező elárulta az eredeti koncepciót, amiben anno megállapodtak. Nos, én ugye nem látom át, hogy milyen lehetett az eredeti koncepció, viszont Laser véleményét nem kisebbítve, a végeredmény így is egy fantasztikus és magával ragadó mű lett.

A hétköznapi falusi élet drámája és a karakterek érzelmekkel teli sorsa már elvinné a hátán a filmet, de ehhez még hozzáadódik az a varázslatosan szürreális és elborult mítoszvilág, ami gyökeresen ragadja ki a történetet a hétköznapi realitás talajából, és teszi át finoman egy sokkal mélyebb és misztikusabb területre. A mitikus, mesebeli lények, és halottak megjelenését már említettem, de a külsőségeken túl a film még hangulati és szellemi szinten is tökéletesen átadja nekünk ezt a világot. Ez köszönhető a technikai megoldásoknak, elsősorban az operatőri munkának. A November fekete-fehér képi világgal rendelkezik, és egy újabb ékes példáját láthatjuk itt annak, hogy igen is van létjogosultsága napjaink filmgyártásában a fekete-fehér fényképezésnek. Mert, hogy ez a film közel sem lett volna ennyire hatásos színesben, az biztos. Ez a képi világ egy igazán túlvilági hangulatot tud kölcsönözni a vidéki környezetnek, és a mocskos tanyákat, kunyhókat, sűrű erdőségeket, de még a báró középkori stílust megidéző udvarháza is egy jóval sötétebb és baljósabb köntösben tűnik fel. Nagyon jól játszik a film az árnyékokkal és a sötétség mélységeivel. Szinte már a klasszikus német expresszionizmus korszakát is sikerül megidézni néhol. Ez a képi világ pedig következetesen meg is ágyaz a szürreálisabb és elvontabb, meseszerű látványelemeknek, amik így tökéletes természetességgel simulnak egybe a vidéki helyszínekbe. Nagyon sok szimbólummal is dolgozik a film, amiknek egy része azonnal egyértelműnek tűnik, mások viszont jóval több elmélkedést és utánajárást igényelnek. Némelyikükre a választ a régi népi mondákban és hiedelmekben találjuk meg, illetve azokban a népmesékben, amik generációkon át terjedtek szájról szájra az emberek között. És ez a kapcsolat is nagyon fontos a történetben. A régi szokások és hagyományok jelenléte, ami szöges ellentétben áll a hódító németekkel és a terjeszkedő kereszténységgel, a falucska lakói viszont még is hűen őrzik ezeknek emlékeit, és továbbra is fenntartják a szakrális kapcsolatot ezzel a világgal és annak teremtményeivel. Ezzel is felhívva a figyelmet arra, hogy a folyamatosan változó világban, és az újonnan behozott eszmék mellett nagyon is fontos megőrizni a régi értékeket, hiszen ezek nyújtanak valódi identitást egy népnek. Ezek egyvelegéből egy olyan történet születik meg, ami tényleg inkább olyan, mint egy sötét népmese, annak minden jól ismert elemével és mondanivalójával. A népi folklór és a Grimm testvérek meséinek világa elegyedik itt, a lehető leghatásosabb és legátérezhetőbb módon. Ehhez tökéletes aláfestésként szolgál még a film zenéje, ami a maga ambientes hangzásával igazán túlvilági hangulatot képes teremteni.

Ez az egyedi és furcsa stílusvilág persze nem teszi könnyűvé a befogadást, és nyugodtan ki is jelenthetjük, hogy a November nem való mindenkinek. Számomra nem vitás, hogy ez a film egy zseniális mestermű, de az is tény, hogy nagyon távol áll a kommerszebb daraboktól. Van, aki képes befogadni az ilyen jellegű alkotásokat, van, aki nem, és ez így is van rendjén. Én viszont azt mondom, hogy mindenkinek érdemes tennie vele egy próbát, hiszen vitán felül egy egyedi és semmihez sem fogható filmélménnyel lehetnek gazdagabbak. Aki meg alapjáraton fogékony az ilyen témákra, az könnyen lehet, hogy az egyik új kedvencére találhat rá benne.

IMDb | mafab