Az utóbbi időben elég kevés igazán kiemelkedő európai horror jutott el a nagyközönséghez, ami már csak azért is sajnálatos, mert az évtizedek során Európa mindig is kiváló alternatívaként szolgált az amerikai terméssel szemben. Idén azonban szinte a semmiből érkezett a Finn rendezőnő Hanna Bergholm első filmje, A keltetés, ami korábban a Sundance filmfesztivált is megjárta. A film egy igazán egyedi és groteszk élménnyel kecsegtetett, ami nem kevés mögöttes tartalmat is ígért emellé. Első ránézésre minden adott volt, hogy ha egy klasszikus nem is, de egy emlékezetes kultuszmű szülessen, ami újfent reprezentálni tudja az európai horror műfaját is. Nos, a groteszktséget és az elvontságot bőven megkaptuk. Az más kérdés, hogy ez mennyire volt elég.

A tizenkét éves Tinja (Siiri Solailanna) egy fiatal tornász növendék, aki egy boldog és kiegyensúlyozott családban él. Legalábbis anyja (Sophia Heikkilä) ezt a képet szeretné kifelé mutatni családjáról. A nő egy igazi mami-blogger, aki folyamatosan tökéletes és mézesmázos videókban mutatja be családját és saját magát a blogján, szemléltetve, hogy milyen csodálatos élete van, lányát pedig a végtelenségig nyúzza, hogy tökéletes tornász legyen, ha akarja, ha nem. Tinja egy nap az erdőben talál egy tojást, amit részben talán annak eredeti gazdájának elpusztításából érzett bűntudatból, de úgy dönt, hogy hazaviszi, és gondoskodik róla. Ám az már akkor egyértelművé válik, hogy itt valami nincs rendben, amikor először maga a tojás kezd egyre nagyobbra növekedni. Majd végül ki is kel belőle valami, ami fenekestül felforgatja Tinja életét, és egyre szörnyűbb következményeket is hoz magával.

A film már szinte az első percektől nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem egy szokványos értelemben vett horrorfilmről van szó. Itt nincs szó felelőtlen tinikről, vagy erőltetett ijesztgetésekről és fantáziátlan rémekről, hanem egy diszfunkcionális család defektes működésébe kapunk kendőzetlen betekintést, amihez a horror csak kiegészítésként, és a nyilvánvaló problémák felnagyításaként szolgál. Ezen a ponton akár még az Örökség is eszünkbe juthat párhuzamként, ám a két filmet összehasonlítva, a Keltetés jóval kevésbé erőteljes és hatásos, és nem is annyira felkavaró. Az alapunk tehát egy igen erős drámai felütés, ezért kezdetben érdemes megvizsgálni, hogy ez a szál hogyan funkcionál. Talán kijelenthetjük, hogy a történet középpontjában egy matriarchális család áll. Ez több szempontból is igaz. Egyrészt egyértelműen az anya a legdominánsabb családtag, és mindenki más az ő akaratának van alárendelve. A lányát abszolút a saját képére akarja formálni, és ez ügyben nem tűr semmiféle hibát vagy ellenvetést. Férje a sztereotíp papucs férj tökéletes megtestesítője, és ehhez mérten a végletekig alá van rendelve felesége akaratának. Az egész családi dinamikát, a tökéletes kép fenntartását az anya vágyálmai mozgatják. Az ő ábrándos blogbejegyzései és videói indokolják ennek az álságos magatartásnak a meglétét, és, hogy mindenki alávesse magát az ő vágyainak. Ez a férj, és a kisebbik fiúgyermek esetében meg is történik, ők ezért is lesznek kevésbé érdekes szereplők. Tinja esetében azonban kicsit más a helyzet. Ő is a kezdettől fogva anyja csapdájában vergődik, ám az ő szemei előtt kezd szétfoszlani ez az idilli kép, és egyre inkább meglátja ennek a családi dinamikának az igazi toxikusságát. Ezért is lesz ő a történet valódi főszereplője, az ő szemszögéből követjük végig az eseményeket. És amikor megkezdődik nála ez a meghasonlás és megkérdőjelezés, akkor lép be az életébe az erdőben talált tojás, és az abból kikelő lény.

Hogy pontosan milyen szerepet is tölt be ez a lény a történetben, az már szinte a legelejétől kezdve nyilvánvaló. Ez a különös madárszabású szörnyeteg Tinja lefojtott frusztrációinak és haragjának a manifesztációja, ami ennek megfelelően erőszakosan is kezd el fellépni azokkal az emberekkel szemben, akik iránt Tinja valamiért haragot kezd el táplálni, csak ezt nem meri magától kifejezni. Ráadásul ez a teremtmény is szép lassacskán egyre egylényegűbbé kezd válni a lánnyal, csak, hogy még egyértelműbb legyen a párhuzam. Ezen a ponton látszik, hogy a rendezőnőnek nagyon is volt egy saját, átgondolt koncepciója, és ezt meg is akarta valósítani, ám ezt túl egyértelműen és kiszámíthatóan sikerült tálalni. Alapjáraton sosincs baj, ha egy alapötlet sablonos, vagy könnyen kiszámítható, ha azt sikerül érdekesen és egyedi módon megvalósítani. Hanna Bergholm témái, a diszfunkcionális családról, és egy toxikus szülő befolyásáról nagyon fontos témák, és alapjában véve jól is ábrázolja őket, éppen csak az egész megmarad az átlagos szinten. A tanulságot hamar megértjük, de nincs meg az a plusz katarzis, amitől igazán zsigerig hatoló, vagy húsbavágó lehetne az élmény. Amikor kifejezetten csak a családi környezetben vagyunk, azok a pillanatok kellően nyomasztóak és kellemetlenek, és itt jól is sikerül érzékeltetni a dolgok súlyát. Ami emellett még is sokat tud lendíteni a film maradandóságán, azok a groteszk elemek. Még ha az alaptémát kiszámíthatóan is sikerül bemutatni, azok a megoldások, amiket ennek érdekében néha alkalmaz, azok akár pozitív, akár negatív értelemben, de biztosan emlékezetessé teszik a látottakat. A legfőbb ilyen pont az maga a szörny, és annak fejlődése. Külön jó volt látni, hogy a teremtményt klasszikus bábos megoldással keltették életre, minimális CGI alkalmazásával, és ez már megadta neki azt az illúziót, mintha ténylegesen jelen lenne. Ennek a kreatúrának pusztán már a jelenléte is, és azokat a dolgok amiket tesz, és a Tinja-val való interakicói már önmagukban megadják a WTF élmény. Aztán ehhez az abszurditáshoz még sokban hozzájárul a többi szereplő, elsősorban az anya cselekedetei. Az egész olyan, mintha a hétköznapi közönyös világba lassacskán beszivárogna valami rémálomszerű, ami csak azt akarja érzékeltetni, hogy a nyugodt és békés kertváros díszletei mögött valójában nagyon nincs rendben semmi.

A színészek tekintetében a két női főszereplő az, akiket mindenképp ki kell emelni. A Tinja-t játszó Siiri Solalinna fantasztikus munkát végez. Kifejezetten tehetséges gyerekszínész, aki remekül helytállt a film főszereplőjeként, és jól tudta érzékeltetni karaktere frusztráltságát és kétségbeesett tehetetlenségét. Viszont aki a film igazi csúcspontja, az Sophia Heikkilä az anya szerepében. Maga a karakter egy borzalmas, visszataszító, utálnivaló és ijesztő nőszemély. Minden okunk megvan rá, hogy gyűlöljük ezt a karaktert, és tudjuk is rendesen gyűlölni, de Heikkilä olyan fantasztikusan játssza el ezt a szerepet, hogy arra szavak nincsenek. Igazi élettel tölti meg ezt a borzalmas nőszemélyt, akitől az utálat mellett néha talán még félni is lehet. Kicsit talán negatívum, még ha a narratívához nagyon jól hozzá is járul, hogy a két női főszereplőhöz képest, a két férfi családtag a végletekig a háttérbe van szorítva. A férj ténylegesen a komolyan vehetetlen és lenézendő papucs férj szerepét tölti be. Teljesen erőtlen és impotens figura, aki még azt is mosolyogva tűri, ha felesége szeretőt tart. A kisfiú pedig olyan szinten idegesítő, hogy őt legszívesebben minden egyes alkalommal pofán vágtam volna, valahányszor csak felbukkant, és az ő szerepe ennyiben ki is merül.

A film technikai szempontból teljesen rendben van, mind az operatőri munka, mind a vágás, de még a zene is hozza a tisztességes alap szintet. A keltetés legnagyobb baja tényleg inkább az, hogy az ígéretes alapkoncepción, és a zavarba ejtően abszurd pillanatokon kívül nem tud semmi olyat felmutatni, ami igazán maradandóvá tehetné. Egy korrekt és tisztességesen összerakott szürreális horror-dráma, aminek üzenete nagyon fontos, de ennek bemutatása túl egyértelmű és nem annyira súlyos, mint amilyen lehetne. A látottak után lehet fura lesz ezt így kijelenteni, de ide sokkal több merészségre lett volna szükség, és sokkal jobban bele kellett volna állni az elborult dolgokba, és az alaptéma még kendőzetlenebb boncolgatásába. Így A keltetés megmarad egy korrekt, de leginkább egyszernézős horrorfilmnek, ami lehet, hogy megtalálhatja a maga közönségét, de igazi maradandó kultuszfilm nem lesz belőle.

IMDb | mafab