Egy édesanya hosszú időn át tartó betegeskedés után meghal. Három gyermeket és egy férjet hagy hátra. A gyászt, a fájdalmat hamar felváltja rettegés érzése, miután az anya pár nappal halála után visszatér otthonába. Ám a legfélelmetesebb az, hogy nem egyedül érkezik: néhány rejtélyes és cseppet sem barátságos alak is betoppan vele.

Indonézia nyolc éve, A rajtaütés című akciómozival tette fel magát a filmművészet térképére. A tavalyelőtti, a szélesebb közönség előtt csak 2018-ban bemutatkozó Satan’s Slaves-szel az akciózsáner után, a horrorfilmek világában is alaposan odatették magukat. Joko Anwar alkotása ugyan nem nevezhető mestermunkának, de elég hamar a néző bőre alá kúszik, és jó pár amerikai zsánertársát felülmúlja.

A film már a kiindulásnál jó pontokat szerez, hiszen a kísértetházas horrorfilmek bevett formuláival szemben itt nem egy többszáz éves random szellem/démon kopogtatja a falakat valami poros, koszos, szintén elég régi kastélyban, hanem egy család egyik tagja tér vissza az otthonába, a szeretteihez. Ennek a megoldásnak köszönhetően a horror sokkal emberközelibb, átélhetőbb élménnyé formálódik.

Az is kifejezetten örömteli, hogy nem kell századjára végignézni ugyanazt a procedúrát, nincsenek szenteltvizes fröcskölések feszülettel, hiszen egy muszlim országban járunk, aminek kulturális hagyományai – legalábbis a nyugati ember számára – egyedivé, különlegessé varázsolják a filmet (persze már volt szerencsénk iszlám horrorfilmhez, lásd az iráni származású Babak Anvari Under the Shadow című mesterművét).

A Satan’s Slaves azonban nemcsak az előbb felsoroltak miatt erős darab. Anwar nagyon hamar fullasztó atmoszférát teremt a tragikus családi sztorija köré, és ugyan a nagy nyomasztás közepette be-becsusszan egy-egy jump scare, ezek egyáltalán nem sülnek el rosszul, sőt, még nagyobb verejtékezésre készítetik a nézőt, hála a kiváló operatőri munkának és a páratlan időzítésnek. A jól működő, kiválóan elhelyzett fordulatok pedig sikeresen borzolják tovább a kedélyeket.

Így válik az indonéz horror egy kiszámíthatatlan, hidegrázós horror-hullámvasúttá, ami ugyan messze nem hibátlan (a családi dráma szellősebben van megírva, mint mondjuk a nagyon hasonló alapokkal rendelkező Örökségben, a színészek alakítások pedig néha elcsúsznak), de  – ellentétben számos túlhájpolt nyugati produkcióval – sikerül székbe szögeznie, konstans terrorja pedig még a játékidő lejárta után is érezteti hatását.

7. 5/10

IMDb | mafab