Mikor készült igazán jó, vérbeli gótikus horror? Most nem a gótikus tónusúra, stílusúra gondolok, ahol csak fel-fel villannak a műfajra emlékeztető jegyek, hanem autentikus kosztümös, viktoriánus korabeli kísértethistória, vagy éppen gore? Illetve mikor készült jó adaptáció gótikus alapműből? Sokan próbálkoztak már a megvalósítással, szemtanúi lehetünk, ahogy az Universal a lábát törli saját szörnyeibe, de szerencsénkre a Penny Dreadful elérte, amit másnak nem sikerült, ráadásul kisképernyőn.

Az első évadban végig követhetjük hogyan kovácsolódik össze a monster squad. Dr. Victor Frankenstein (Harry Treadaway), Dorian Gray (Reeve Carney), Ethan Chandler, alias a Farkasember (Josh Hartnett) és Vanessa Ives (Eva Green). Céljuk az volt, hogy felkutassák egy sötét úr vámpír csatlósai által elrabolt Mina Murray-t, megbékítve ezzel apja Malcolm (Timothy Dalton) sokat szenvedett lelkét. A veszélyes és hátborzongató nyomozás közben megismerhettük Vanessa sötét múltját, megtudhattuk, hogy képessége révén kapcsolatba tud lépni lelkekkel, gonosz erőkkel, viszont ereje olyan hatalmas, hogy ezért a sötétség áhítozik is rá, hogy gyermekévé fogadja. Voltak hibái és alulhasznált karakterei az évadnak, de sajátos és stílusos volt, ahol bizonyos részek mozifilm szintűek voltak és bebizonyították, hogy egy jó epizód elkészítéséhez nem szükséges a cliffhanger. Valami viszont hiányzott az egész cselekményből, hogy kiváló lehessen, a második évad pedig meg is válaszolta, hogy mi kell a tökéletes sikerhez: az erős, rémisztő és karizmatikus gonosz.

Nem sokkal a finálé eseményei után vesszük fel a fonalat. Mina megkapta a keserédes véget, ahogyan a vámpír csatlósok is visszakozni tűntek, anélkül, hogy urukkal megismerkedhettünk volna. Vanessa és Malcolm zabolátlan lelkle viszont nem nyugodhat meg, a leszámolás nem mosta el a bűntudatukat, viszont közelebb hozta egymáshoz őket, ahogyan a kis csapatot is.

A fő cselekményszál meg annyira megdöbbentett és annyira jól sikerült, hogy valóban bizonyította, hogy a horror nem az igazi, ha az antagonista nem ikonikus. Lehet a karizmája a rejtélyességében, a kegyetlenségében, a szépségében és a módszereiben, de a lényeg, hogy legyen komplex, legyen motivációja (bár van, hogy motiváció nélkül rémisztőbb) és legyen sötétebb, mint az éjszaka. Ki másra, ha nem Báthory Erzsébetre illene a leírás? Ő a tökéletes választás egy női főgonosznak egy gótikus horrorba és a Penny Dreadfulban végre megértették, hogy ő nem attól lesz ijesztő, hogy macának néz ki. Rendben, nem konkrétan Báthory Erzsébetet emelték be, de egy az egyben a csejtei vérgrófnő ihlette Evelyn Poole (Helen McCroy) karakterét.

A szereplővel már az első évadban is találkozhattunk Madame Kali néven, aki jósnőnek adta ki magát. Remek lépés volt, hogy egy teljesen mellék, epizódszereplőt tettek meg a második évadra főgonosznak egy olyan csavarral, hogy az asszony több száz éves éjjeljáró boszorkány. Persze neki is vannak csatlósai, saját lányai, akik közül a kedvence, Hecate (Sarah Greene) a legerősebb és legnagyobb vetélytárs a boszorkánykaptárban. Céljuk, hogy a nappaljáró boszorkányt, Vanessát átcsábítsák a sötét oldalra, mert uruk minden gonosz anyjának újjászületését látja benne. A csapatnak ezúttal tényleg egy rendkívül aljas veszéllyel kell felvennie a harcot.

A boszorkányok megvalósításánál több dolgot is kiemelnék. Először is a külsejűk, mivel alakváltóak, rendkívül ijesztőre és explicitre sikerültek, emellett pedig gyilkosságaik olyan vérfürdőt mutatnak be, ami teljesen szokatlan egy sorozatnál, TV-ben. Másodszor hozzájuk tartozik az évad legzseniálisabb része, ami egy flashback epizód, ahol megismerhetjük Vanessa múltjának eddig homály fedte részét, mikor egy nappaljáró boszorkány (Patti Lupone – fel sem ismertem a maszknak és a rendkívüli játékának köszönhetően) felfedezi magában az ősi erőt és először néz szembe az éjjeljárókkal. A rész minden tekintetben túlszárnyalja a horror-sorozatok felhozatalát. Az operatőri munka gyönyörű és különleges, a forgatókönyv szívbemarkoló és rémisztő, a színészi teljesítmény pedig kifogástalan.

Amikor fél percben több a gótika, mint egy Guillermo Del Toro filmben.

A nagyon erős fő szál mellett kapunk egy mellékcselekményt is, ahol végre a halhatatlanok teljesedhetnek ki, akiknek a karakterei az első évadban még nem igazán jutottak térhez. Frankenstein szörnye társra vágyik, aki hasonlít rá és megérti számkivetettségét, ahogyan Vanessa is. Sikerül munkát találnia egy panoptikumban, de az emberekben folyamatosan csalódnia kell. Megzsarolja hát teremtőjét, hogy alkosson számára tökéletes társat, a hulla alapját pedig nem más, mint a prostituált, Brona (Billie Piper) szolgáltatja. A második évadban tehát életre kel Frankenstein menyasszonya is, aki olyan szintű karakterfejlődésen megy át, hogy igazi gótikus hősnővé válik, csak épp nem a legpozitívabb oldalon.

Megjelenése szerelmi háromszöget szül közte, Victor és Dorian Gray között, akinek múltjáról, misztikumáról végre lerántja a leplet a sorozat. Dorian Gray az egyik legrémisztőbb alak a gótikus irodalomban, mégis alig dolgozták fel a történetét kielégítően. A Penny Dreadful ebben is helytáll. Dorian megszállottja a szépségnek, a fiatalságnak, a gyötrelemnek, fájdalomnak, sikknek, extrém szexualitásnak. Mindig kutatja a különlegeset, a megkapót, a szokatlant, de megvan a maga titka is. Lelkét elcserélte, hogy egy róla készült festmény öregedjen helyette, cserébe egyre romlottabbá, sötétebbé és gonoszabbá váló halhatatlan lelke fizikai formát ölt a festett alakban. Ő is társra vágyik, aki elfogadja mocskos életét és kellő izgalommal tölti fel. Eleinte úgy tűnt Vanessa lesz a kiválasztott, majd az egzotikus és kellően izgalmas transzvesztita prostituált, Angelique, de rá kell jönnie, hogy halhatatlan gonoszhoz, halhatatlan sötétség párosul, ezért tökéletes párja Lily, Frankenstein menyasszonya lesz. A két szörnyeteg célja nem kevesebb, mint véresen megbosszulni az őket ért sérelmeket, majd a vérfürdőn tort ülni és átvenni az irányítást a világ felett. A negyedik, boszorkányos flashback epizódon kívül Dorianékhoz tartoznak a leggyönyörűbb és legijesztőbb szekvenciák is, egyszerre sikkesek és vérfagyasztóak, amilyennek lenniük kell és amilyenek az Universal Szörnyuniverzumában sohasem lesznek.

Összességében a Penny Dreadful második évada kerek egésszé nőtte ki magát, atmoszférájával azonnal beszippantott és nem eresztett, ezzel egyik kedvenc sorozatommá léptetve elő magát.

10/10