Ma már a legtöbb játékos ismeri a Frictional Games nevét. Nekik köszönhetjük azt a libabőrt és rettegést, amit az Amnesia és a SOMA nyújtott nekünk az elmúlt években. Ám kevesen tudják, hogy mindaz nem lenne, ha 2007-ben nem rukkoltak volna elő minden idők egyik leghangulatosabb horrorjátékával.

Penumbra: Overture

Philip anyja temetésén kap egy levelet, amit a 30 éve halottnak hitt apja küldött neki. A levél egy széfben található naplóhoz vezeti, amelyben feljegyzéseket talál egy elhagyatott észak-grönlandi bányáról. Philip útnak is indul, hogy feltárja apja titokzatos múltját, de arra nincs felkészülve, hogy ez lehet élete utolsó utazása.

A játék legerősebb aspektusa az atmoszféra megteremtése. A sötét bánya elhagyott irodáiban feljegyzéseket találunk a bánya múltjáról és a kutatásokról, és hamar kiderül, hogy egy véletlen felfedezés miatt rengetegen meghaltak és titokzatos módon eltűntek. A szűk, poros járatokban és kivilágítatlan tárnákban morgásokat, folyamatos kaparászást hallunk, ami minden percben azt sugallja, hogy nem vagyunk egyedül. Ezt az is bizonyítja, hogy a rádiónkon keresztül egy titokzatos hang beszél hozzánk, aki figyeli minden mozdulatunkat…

A Penumbra egy forradalmi csavarral dobja fel az irányítást. Egy szimpla ajtónyitás is új színt visz a játékba, mert nem csak egy szimpla gombnyomással érjük el ezt, hanem az egeret vezérelve nyomva tartjuk a bal gombot, és az egeret húzva-tolva tudjuk ki-be hajtani az ajtót. Így kell átnéznünk minden fiókot, minden szekrényt, így kell az ajtóvezérlő karokat meghúzni vagy csapokat nyitni és zárni. Ez főleg akkor érdekes, amikor menekülünk és minden tizedmásodpercet ki kell használnunk; ha hibázunk, meghalunk.

A lopakodás sem működik egyszerűen. Ha hallunk és látunk egy démont, akkor először is el kell tennünk minden fényforrásunkat, és el kell bújnunk a sötétben. Akkor vagyunk teljesen láthatatlanok, ha a képernyő széle kékké válik. Ám ha a biztonságos fedezék mögül kukucskálva túl sokáig bámuljuk a közelünkben ólálkodó szörnyet, akkor szívverésünk és lélegzetünk felgyorsul, pánikba esünk, és felfedjük magunkat. Ekkor ha vakmerőek vagyunk, megpróbálhatjuk megvédeni magunkat kalapáccsal, csákánnyal és egyéb eszközökkel, de nem lesz egyszerű dolgunk, mert ez az irányítás achillesze. Az adott eszközzel úgy támadhatunk, ha az egér gombját nyomva tartjuk, és balról jobbra vagy jobbról balra húzzuk az egeret, suhintva az adott eszközzel. Ez ugyan autentikussá teszi az akciót, de nagyon lassú és körülményes. Ha ilyen problémába ütközünk, akkor egy idézet lebegjen a szemünk előtt: „Szégyen a futás, de hasznos!”

A játék során rengeteg tárgyat találhatunk, amiket különböző logikai és fizikai feladványok megoldásában tudunk használni. Ezek kifejezetten jól kidolgozott, ötletes és kreatív feladatok, amik megmozgatják az agysejtjeinket. Van például egy feladvány, amiben egy lezárt kapu számkombinációját a rádiónkon keresztül hallott ritmikus jelkód alapján kell kitalálnunk, aminek a megfejtését egy elrejtett jegyzetből kell kisilabizálnunk.

A Penumbra: Overture egy nagyon hangulatos és jól kidolgozott túlélőhorror, ami nem kevésszer fog minket meglepni és megborzongatni. Külön érdekesség, hogy a játék teljesen magyar nyelven is elérhető: mind a feliratok, mind a szinkron magyar, sőt a játékelemi feliratokat is lefordították. Általában nem szeretem a magyar fordításokat, de itt meglepődtem, hogy mennyire jó munkát végeztek, igazán élvezetes a szöveg.

Ezek után kíváncsi voltam a második részre, és örömmel mondhatom, hogy a folytatás minden szinten jobb, mint az előd.

7/10

Penumbra: Black Plague

A Black Plague ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött. Philip egy elhagyatott intézmény egyik szobájában ébred. Később kiderül, hogy az intézmény személyzete a bányában feltárt ősi sírhely leleteivel kísérletezett, ami során elszabadult egy fertőzés. A vírus hamar elterjedt, ami által az emberek nem csupán halottak lettek, hanem eldeformálódott szörnyekké váltak.

A kísérleti laborok és az elhagyott folyosók furcsa módon sokkal jobb környezetet adnak, mint a bánya az első epizódban. A csempéken vérrel írt figyelmeztetéseket olvashatunk, a szobákat az elhagyott számítógépek monitorainak fénye világítja meg, a hangosbemondó pedig az általános biztonsági közleményeket ismétli. Ki kell derítenünk, hogy honnan ered a fertőzés, miközben tovább keressük a választ apánk eltűnésére. Segítségünkre lesz egy Amabel nevű nő, aki terminálokon keresztül lát el kísérleti feljegyzésekkel, és videós beszélgetések által terel minket a jó irányba. Ám egy idő után abban sem bízhatunk, amit látunk és hallunk, mert a bányában mi is megfertőződtünk, ami miatt az elménkben egy belső hang folyamatosan játszadozik az érzékeinkkel: múltbeli víziókat, flashbackeket vetít elénk és gyakran lesz úrrá rajtunk a déja vu érzése…

A játékmenet nem sokat változott. Az irányítás hasonló, annyi változással, hogy immár nem tudjuk egykönnyen megvédeni magunkat, mert kivették a játékból a közelharci fegyvereket. Maga a mechanika nem működött jól az első játékban, és rendkívül megnöveli a kiszolgáltatottság érzését, hogy maximum csak tereptárgyakkal tudjuk megdobálni üldözőinket... ám azzal csak időt nyerünk, nem pedig döglött szörnyeket. A feladványok továbbra is nagyon kreatívak: van, hogy egy számítógépterminálon három különböző biztonsági kártyát kell beprogramoznunk a továbbjutáshoz, gondosan figyelve, hogy melyik kártyára milyen programok írhatóak, de van olyan is, amikor egy pénzérmét az egér körkörös mozgatásával kell beszorítani egy satuba, majd az érmével a szellőzőnyílás csavarjait kell kicsavarni.

Ám a játékban nem csak félni és izgulni fogunk, hanem érdekes módon nevetni is, ugyanis a fejünkben hallható hangnak elég morbid és beteg humorérzéke van. Csak egy példát említve: egy ponton egy levágott kezet kell használnunk ahhoz, hogy egy ujjlenyomat-leolvasót aktiváljunk, erre megszólal a hang, hogy: „Emberi testrészekkel a hátizsákodban rohangálsz, és még én vagyok a rosszfiú?” Nagyon megdobják a sötét hangulatot ezek a beszólások, és ezek néha félre is vezetnek egy-egy helyzetben. Még érdekesebb a játék vége. Nyugalom, nem lövök le semmi poént, de van egy nagy csavar a fináléban, ami nagyon durván meta, és abszolút megváltoztatja az egész játék értelmezését.

A Black Plague, ahogy korábban is írtam, minden szempontból jobb, mint az előzmény. Sokkal félelmetesebb, hangulatosabb, kreatívabb és komolyabb, talán az egyetlen gond technikai téren érzékelhető. Egyszer beakadtam a falba, illetve egyszer átestem a padlón a semmibe, valamint van, hogy a szinkronhangok összecsúsznak. De ezeken kívül a Black Plague az egyik legjobb horrorjáték, amivel valaha találkoztam.

9/10

Penumbra: Requiem

A játék elején az előző részben említett sírban találjuk magunkat. Nem tiszta, hogy miként jutottunk oda, de minél hamarabb ki kell jutnunk onnan. Egy korábban elveszett tudós, Eloff Carpenter feljegyzései segítenek majd a tájékozódásban; ő volt az egyetlen ember, aki előttünk bennragadt a sírhelyben. Az alapötlet nem lenne rossz, de hamar rájövünk, hogy ez a játék nem az, amire számítottunk.

A Requiem kukázza a korábban bevált receptet, és immár nem horrorjáték, sokkal inkább egy misztikus puzzle-platformer… a rosszabbik fajtából.

A játék során különböző feladványokat kell majd megoldanunk: dobozokat ide-oda tologatni, kapcsolókat húzogatni, kulcsokat keresgélni, ajtókat nyitogatni, majd a pálya végén vár egy portál, ami átvisz egy másik helyszínre. Ismerős? Nem véletlen. 2007-ben a Valve Portalja pont ilyen volt, sőt jobb. A készítők erősen kifogyhattak az ötletekből, mert ez nem más, mint egy olcsó utánzat. Ugyan a feladványok ötletesek és érdekesek, de sosem tudjuk lerázni magunkról az érzést, hogy ezzel már találkoztunk, sokkal jobb kivitelezésben.

Hatalmas csalódás ért, amikor végigjátszottam a játékot. Nem ijedtem meg, nem féltem, nem volt egyetlen ellenség sem, sőt az elemlámpából sem fogyott ki az elem. Az egyetlen pozitív a játékban az elvont életfilozófiai eszmefuttatása. Elgondolkodtató és pár dologban felnyitja az ember szemét, főleg ha a töltőképernyőkön olvasható idézeteket tekintjük. Ezen kívül felfedeztem egy Donkey Kong-utalást, amikor egy fémszerkezeten lefelé guruló hordókat kellett átugrálni. Azt viszont nem tudom, hogy szándékos utalás volt-e, vagy csak én akartam valami szórakoztatót keresni a játékban… A befejezés nyújt majd egy kis ötletes csavart, ami körbeöleli a trilógiát, de ez az apróság nem menti meg a játékot.

A Requiem egy totálisan középszerű játék LENNE, ha nem lenne fájdalmasan egyértelmű a kreativitás hiánya. A két előzmény után egyértelmű csalódás, és teljesen érthetetlen, hogy a Black Plague nagyszerű történetét és hangulatát miként tudták ennyire romba dönteni. Furcsa módon a magyar szinkron is valahogy gyengébb lett, mint korábban. A sorok felmondásából erősen érződik az unalom és az egyhangú érdektelenség… Párszor a rossz hangsúly miatt az az érzésem támadt, hogy a színészek nem is tudták, hogy mihez adják a hangjukat. Ha érdekel a trilógia befejezése, akkor tegyél vele egy próbát, más esetben kerüld el jó messzire!

4/10

A Penumbra kétharmad részben egy nagyszerű sorozat, ami nagy löketet adott a Frictional Gamesnek, hogy jobbnál jobb horrorokat tegyen le az asztalra a jövőben. A készítők által kigondolt történet a trilógiával lezárult, de készült az Amnesiához két rajongói mod. A Penumbra: Necrologue és a Twilight of the Archaic továbbviszik Philip történetét, és végre ismét vérbeli horrort ígérnek a játékosoknak, elűzve a rossz szájízt, amit a Requiem hagyott.