Napjainkban Stephen King tagadhatatlanul egy újabb reneszánszát kezdi élni. Ez többek között a két évvel ezelőtti AZ hatalmas sikerének is köszönhető, aminek a nyomán újabb King adaptációkat kezdtek készíteni. A Netflix égisze alatt készült Gerald’s Game és az 1922 is elég szépen teljesítettek, és ha bár a Setét Torony messze nem örvendett ekkora népszerűségnek, ennyi is elég volt ahhoz, hogy a mester művei ismét visszatérjenek a köztudatba. Az idén érkező AZ 2. része mellett számtalan jövőbeli projekt is tervezés alatt áll, és bár mind tudjuk, hogy a stúdiók részéről mi indokolja ezt, az viszont kérdéses, hogy ezek az adaptációk rendelkezhetnek e érdemi tartalommal, és hogy tényleg hozzáértő, lelkiismeretes kezek alatt készülnek e. A Netflixes produkcióknál ez a probléma fel sem merült, ám a nagyobb stúdiós, közönségfilmes horrorok esetében már mások a viszonyítási alapok. Ugyanezek a kételyek és félelmek merültek fel bennem a King hullám újabb darabja, a Kedvencek temetője esetében is.

Dr. Louis Creed (Jason Clarke) feleségével (Amy Seimetz) és két gyerekükkel Maine-be költöznek, hogy maguk mögött hagyják a nyüzsgő nagyvárosi élet problémáit. Új otthonukra azonban két helyi jelenség is rossz fényt vet. Az egyik az a tájat kettészelő országút, amin éjjel-nappal robognak végig a hatalmas olajszállító kamionok, amik számtalan környékbeli kisállat életét is kioltották. Ebből következik pedig a másik dolog, ami már generációk óta a város saját kis különlegessége. Egy temető a házi kedvenceknek, amit a gyászoló gyerekek hoztak létre a közeli erdőben, és a mai napig temetik ide az elhullott kisállatokat. Creed-ék barátságot kötnek szembelakó szomszédjukkal, az öreg Jud-al (John Lithgow), aki sok érdekes történettel tud szolgálni a környék múltjáról, és hamar belopja magát a lányuk szívébe. Ám a család élete hamarosan egy rémálommá kezd válni. Az első trauma akkor következik be, amikor Louis a munkahelyén egy balesetet szenvedett fiatal diák életét próbálja megmenteni, aki halálakor sejtelmesen figyelmezteti valamire a férfit. Nem sokkal később pedig Jud és Louis rátalálnak a kis Ellie elpusztult macskájára, Church-re. Louis nem meri közölni a rossz hírt lányával, ezért megpróbálja titokban tartani a dolgot, és eltemetni a macskát. Ám Jud egy sokkal sötétebb helyre viszi barátját, és Church maradványait, egészen az állattemetőn túlra.

A film első képkockái már egy roppant nyomasztó és feszültséggel teli, igazi lélekre ható horror ígéretével kecsegtetnek. És még ha ez maximálisan nem is teljesül, azt azért örömmel konstatálhatjuk, hogy ez a kép tökéletesen lefedi a film egészét. Minél jobban halad előre a játékidő, annál jobban oszlatja szét minden előítéletünket, és, hogy ha a vége felé akad is valami félelmünk, hogy valamivel még is elszúrhatják, a stáblistára már ezt a képzetet is sikerül szétzúznia a filmnek. Mert az új Kedvencek temetője nagyon is hű marad az alapanyaghoz, és szerencsére nem szippantották be a manapság uralkodó filmes trendek. Néhány felesleges jump scare így is akad, de messze nem annyi, hogy alátegyen a remek hangulatnak. Kevin Kölsch és Dennis Widmyer maximális tisztelettel nyúltak King regényéhez, nem félve más megközelítésből is bemutatni a jól ismert történetet, és kibővíteni azt. Ám tudjuk, hogy az ilyen ambíciók önmagukban nem mindig sülnek el a legjobban, de jelen esetünkben a készítők tényleg érdemi ötletekkel tudtak előállni, és hozzáértően bántak a filmmel.

Azt már a trailerek is felfedték sokaknak (már akik megnézték azokat), hogy az új film néhány lényeges ponton változtat a történeten. Ezek első ránézésre eléggé indokolatlannak és feleslegesnek tűnhetnek, de megnézve a végeredményt, azt kell mondanom, hogy ezek a változtatások teljesen helyénvalóak és értelmesek. A készítők alaposan áttanulmányozhatták mind a regényt, mind pedig a korábbi filmfeldolgozást. Tudták, hogy mi az, ami manapság működne és mi az, ami nem, és amit ezen az alapon lehetett, azt kicsit megvariáltak, de egyáltalán nem tértek el az alapsztoritól, annak ívétől, és a lényeg, hogy ezek a változtatások még hozzá is tudtak tenni a történethez. Lehetőséget nyújtottak egy másik oldalról bemutatni az eseményeket, és a fő tragédiát egy sokkal nyomasztóbb és lélekölőbb ábrázolásban láthatjuk. Így utólag azt tudom mondani, hogy ezek a változtatások egyáltalán nem okoztak problémát, sőt, szükségesek is voltak. Ezeken keresztül egy sokkal mélyebb rétegében merülünk el a történetnek, ami lényegesen közelebb áll King eredeti koncepciójához, és ahhoz a szellemiséghez, ami a könyvet is áthatotta. A nevezett művet persze nem tudja maximálisan visszaadni nekünk, és sok rajongónál még a korábbi film mércéjét sem ugorhatja meg, viszont tagadhatatlan, hogy az új film néhány elemében sokkal jobban teljesít elődjénél. Az egyik ilyen általam gyakran felhozott probléma, hogy az 1989-es verziót mindig is túl kapkodónak éreztem. Túl gyorsan történnek az események, alig van idő áthangolódni egyik jelenetből a másikba, és fontosabb momentumokat is túl gyorsan letudnak. Ez az a történet, aminek kell a picit hosszabb játékidő, és ezt a 2019-es verzió szerencsére megkapta. Itt mindenre jut idő, a karakterek kapcsolatát, érzelmi világát, és a környezetet tisztességesen sikerül kibontani és bemutatni. Itt ilyen téren minden egyben van. A másik problémám a hangulati ingadozás, és ehhez kapcsolódóan Pascow figurája volt. A 89-es filmnél sokszor a könnyedebb hangvételű részek kizökkenthetnek az egyébként remek horrorisztikus világból, jó példa erre Pascow későbbi felbukkanásai. Abban a verzióban az ő karaktere igazán félelmetes az első megjelenésénél, de a későbbi, kicsit komikusabb felbukkanásai lényegesen elveszik az élét ennek. Itt viszont ilyesmi nem történik. Annak ellenére, hogy Pascow alapjáraton egy segítő karakter, még is végig félelmetes és vészjósló tud maradni minden egyes megjelenésénél. És ez az egységesség igaz a film egészére is. A Kedvencek temetője mindig is egy olyan típusú történet volt, hogy minden, ami rossz megtörténhet, az meg is történik. Ezúttal pedig egy ehhez illő alaphangulatot is kapunk. Iszonyatosan nyomasztó és idegőrlő atmoszférája van a filmnek már az elejétől fogva, ami minden egyes percben azt érezteti velünk, hogy előbb utóbb valami rossz dolog fog történni. Ehhez remek alapot szolgáltat Christopher Young zenéje, ami önmagában nem annyira emlékezetes, de a film jeleneteiben abszolút eléri a kellő hatást.

Látszik, hogy az alkotók nagyon is lelkiismeretesen álltak hozzá a munkához, a magukévá tették King történetét és igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni belőle. A könyvből több olyan motívumot is beemelnek, amik a korábbi két filmben nem voltak jelen, más dolgokra pedig igen ügyesen tesznek utalásokat, amikre azok, akik olvasták a könyvet, egyből felkapják a fejüket. Ugyanakkor a 89-es elődjét is tiszteletben tartja, és arra is utalgat néhány helyen. Egyszóval tökéletesen sikerült megidézni King eredeti történetének szellemiségét, többnyire mellőzve a manapság hódító (pusztító) filmes trendeket. Ehhez pedig egy kiváló szereplőgárda is a szolgálatukra állt. Bár Jason Clarke nem nyújt igazán kimagasló alakítást, de teljesen korrekt, és hiteles tud lenni a főszereplő, Louis Creed szerepében. Mellette John Lithgow az, aki kifejezetten remekel Jud karakterében, de tőle már meg is szokhattuk a színvonalas színészi munkát. Látszik, hogy régi motoros már a szakmában, és itt sem okoz nekünk csalódást. Aki nagyon meglepett, az Amy Seimetz, aki fantasztikusan játszik a filmben. Karaktere végig átérezhető, és hiteles, annak minden egyes reakciójával együtt, még a legkritikusabb pillanatokban is. Továbbá nem szabad szó nélkül elmenni a kis Elliet játszó Jeté Laurence mellett sem, aki fiatal kora ellenére nagyon meggyőző és erős alakítást hoz. Nem lennék meglepve, ha ez után a film után lassacskán egyre több szerepet kapna.

Mindezek mellett a Kedvencek temetőjének egyik legerősebb ütőkártyája, az a témája, ami az egész cselekmény mozgatórugóját adja. Ez pedig a halál. A haláltól való félelem, annak kezelése és feldolgozása, vagy fel nem dolgozása. A halál és a temetkezés egy ősidők óta jelenlévő misztérium, ami a mai napig is tabutéma sokaknál. Nem mindenki bír szembenézni ezzel a témával, vagy egyszerűen csak a helyén kezelni. Félünk tőle, mert nem értjük, és csak azt vesszük észre benne, hogy mi mindent vesz el. King regénye ebből az alapból táplálkozott, és tökéletesen jelenítette meg a haláltól való minden egyes félelmünket. És ez az a pont, ahol egyértelművé válik, hogy a film sem egy egyszerű futószalagon gyártott produkció, mert ugyanolyan következetesen, mélyrehatóan és fájdalmasan foglalkozik a halállal, ahogy tette azt King is a könyvében. Itt nagyon is súlya van minden ezzel kapcsolatos gondolatnak és momentumnak, amik keserves súlyként nehezednek ránk a film alatt.

Egyszóval kellemes csalódásként ért ez a produkció, és örömmel mondhatom, hogy egy újabb tisztességes King adaptációt köszönthetünk a személyében. Mint horrorfilm, lehet, hogy nem kerül be a legeslegnagyobbak közé, de napjaink felhozatalának mindenképpen az egyik legjobb darabja. A King rajongóknak biztosan el fogja nyerni a tetszését, és az átlagközönségből is elnyerhet pár fogékonyabb nézőt. Utószóként pedig még csak annyit tudnék mondani, hogy ha az elkövetkezendő nagystúdiós King adaptációk is olyan hozzáállással és minőséggel készülnek majd el, mint ez a film, és az AZ, akkor az új Stephen King reneszánsz egy nagyszerű horrorfilmes korszakká válhat.

7/10

IMDb | mafab

A filmet április 4-től vetítik a magyar mozikban. Forgalmazza a UIP-Duna Film.