Velünk sokszor fordul elő, hogy azért kell megnéznünk egy filmet, mert muszáj. Elvégre úgy tudunk megfelelő képet alkotni az éves termésről, ha nagyon utánamegyünk a felhozatalnak. Az én látókörömbe így került be a Pet Sematary: Bloodlines.

A sztori szerint 1969-ben járunk. Jud Crandall és szépséges barátnője, Norma épp arra készülnek, hogy új életet kezdenek, méghozzá Ludlow-n kívül. Már úton vannak, amikor először egy madár csapodik a szélvédőjükbe, majd megpillantják Jud régi barátjának kutyáját a főúton. Úgy döntenek, hogy hazakísérik az állatot a Baterman birtokra, ezzel pedig megpecsételődik a sorsuk. Jud olyan dolgokra jön rá városával és saját családjával kapcsolatban, melyek örökre megváltoztatják az életét.

Imádom King mester műveit és az Állattemető kifejezetten burtális élményt okozott tinikoromban. Mint ahogyan az 1989-es adaptáció is, Zeldával az élen. Az 1992-es második résznek már nem igazán volt hatása, csúnyán meg is bukott. Így érkeztünk el 2019-be. Na azt a remake-t kifejezetten utáltam. Felesleges volt, hatásvadász és értelmetlen a puszta léte is. De - sajnos - jó számokat produkált, így nyilván ütni akarták a vasat, amíg meleg. Ám nem egy folytatást, hanem egy előzményt készítettek. Ez egy kicsit meglepett, de a jó értelemben. Végre nem másolás volt, hanem valami újító szándékot véltem felfedezni.

Nem köntörfalaztak sokat, egyből belecsaptunk a lecsóba, hiszen a készítők is jól tudták, hogy a nézők úgyis tudják már, miről van szó, tehát, minek húzzák az időt, nem? Szerintem ez okos döntés volt. Elvégre Jud és Norma ismert a rajongóknak, tehát annyira nem kell már megszerettetni őket. Pontosabban a köztük lévő szerelmet kell bemutatni és esetleg egy magyarázatot adni arra, hogy aztán Jud, miért nem vitte el szeretett társát a temetőbe? Ezen a téren felemásan teljesített a film. A magyarázat megvolt, csak éppen a szerelmesek közötti kapcsolat árnyalása, mélyítése már nem sikerült.

Nyilván be kellett hozni a képbe pár új karaktert is, hiszen mindig kell a vérengzés. E téren nem teljesített rosszul a film. Voltak kellemesen borzongató pillanatai. Ráadásul Jud és Norma kapcsolatával ellentétben, a testvér Donna és Manny közötti viszony ábrázolása már egész szerethetőre sikerült. Sajnos azonban, a karakterábrázolás terén ezzel ki is fújt minden kreativitás. Például itt van Jud, Manny és Timmy hármasa, akik elvileg régen nagyon jó barátok voltak, de azt nem tudjuk, hogy mi történt végül közöttük. Különösen fontos lett volna ez Timmy-re nézve. Az időszak megválasztása is tök jó volt, hiszen 1969-et írunk, dúl a vietnami háború, Amerika forrong, van ebben a szálban potenciál bőven (pl. ott van a sorsolások figyelése, hogy kit fognak behívni stb.), de ezzel se kezdtek semmit. Aztán végül körvonalazódik Ludlow titka, ami megint nagyon jó gondolat volt, csak aztán ezzel se kezdtek semmit. Henry Thomas, David Duchovny és Pam Grier tehetsége meg olyan kihasználatlanul maradt, hogy felmerült bennem a kérdés: mit követtek el, hogy szerepet vállaltak ebben a filmben?

Összességében rengeteg nagyon jó ötlet és irány volt a Vérvonalakban. Az eleje erősre sikerült és kb harminc percig sikerült is tartani a színvonalat, csak aztán itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy komolyan foglalkozzanak a behozott cselekményszálakkal. Ez viszont nem történt meg. Így a kezdeti kellemes meglepettség érzését hamarosan átvette az "én megmondtam, hogy nem kell ez nekünk" bosszantó felismerése. Pedig ott volt ebben a lehetőség, hogy valami újat kihozzanak belőle és tényleg átadják azt, hogy az emberek, milyen kétségbeesettek tudnak lenni a halál miatt, mennyire elkeserednek/megkeserednek, ha elveszítik szerettüket és milyen lépéseket hajlandók megtenni azért, hogy visszakapják halottjukat. Még akkor is, ha tudják, hogy mivel jár ez. Ez a film azonban súlytalan maradt. Nagyszerűen be tudták volna ezt mutatni mélységeiben, mint ahogyan azt is, hogy Jud, miért marad, de aztán az egész elveszik az érdektelenség homályában.

IMDb