Ismét egy szuper vendégcikk érkezett! Murdock egy sci-fis beütésű produkciót ismertet. Nagyon köszönjük az írást!

Még ifjú horrorrajongóként ismerkedtem meg a Phantasm-szériával, ami már akkor nagy kedvencemmé vált. Alapjáraton vonzanak a szürrealista, kreatív és fantáziadús, valóságtól elrugaszkodó történetek, és ezekben a filmekben maximálisan meg is vannak ezek az elemek, amik alaposan megragadták zsenge ifjú elmémet. Még ha hazánkban jóformán ismeretlenek is ezek a filmek, külföldön hatalmas kultstátusznak örvendenek. és a széria főgonosza, a Magas Ember méltán vonult be a leghíresebb horrorikonok közé. Bár jó ideje nem foglalkoztam a sorozattal, és nagy rajongásomat sem tudtam rendesen megindokolni, a hamarosan érkező ötödik és egyben befejező rész, valamint az első rész felújított változatának megjelenése jó alkalmat szolgáltatnak rá, hogy újra elővegyem a szériát. Most már kicsit érettebb fejjel néztem újra a Phantasm-tetralógiát, és megpróbáltam ehhez mérten értékelni, hogy tényleg annyira jó filmek-e, és mekkora jelentőségük van a műfajon belül.

Történetünk egy temetőben enyelgő párral indít, majd az aktus végén a nő váratlanul megkéseli a férfit. Ezután ugrunk az áldozat temetésére. Itt megismerjük főszereplőinket, Mike-ot (Michael Baldwin) és a bátyját, Jodyt (Bill Thornbury), valamint barátjukat, a jégkrémárus Reggie-t (Reggie Bannister). Szüleik halála óta Mike folyamatosan retteg attól, hogy egyszer Jody is elhagyja őt, és ez a frusztráció csak növekszik benne. Megtudjuk, hogy a meggyilkolt barátjuk esetét mindenki öngyilkosságnak hiszi, de csak ezután kezdődnek az igazán különös dolgok. A temetés után Mike még ott marad kicsit szemlélni az eseményeket, majd szemtanúja lesz, hogy a rossz külsejű, vén temetkezési vállalkozó ahelyett, hogy betemetné a sírt, fél kézzel visszateszi a koporsót a halottas kocsiba, és visszaviszi a ravatalozóba. Plusz emellett még néhány alacsony, csuhás alakot is lát a sírok között rohangálni. A srác érthetően megrémül, ezért megpróbálja elmagyarázni a dolgot Jodynak, aki természetesen nem hisz neki, és csak azt gondolja, hogy öccse így akar több figyelmet kiharcolni. Mike azonban további különös esetek eredményeképp úgy dönt, maga néz körül a temetkezési vállalatnál, ahol aztán a szeme láttára végez a gondnokkal egy repülő ezüstgömb. Majd ismét találkozik a zord temetkezési vállalkozóval, a rejtélyes Magas Emberrel (Angus Scrimm), és nagy nehezen, de sikerül megszereznie az egyik ujját bizonyítéknak. Így már meg tudja győzni Jodyt és Reggie-t, hogy együtt nyomozzanak tovább. És amire végül rábukkannak, azt a legvadabb álmaikban sem képzelték volna el.

Még ha Don Coscarelli nem is vált olyan ikonikus rendezővé, mint társai, egyedi ötleteivel többször bizonyította, hogy van helye a műfajban, elég csak a Bubba Ho-Tepre vagy a John Dies at the Endre gondolnunk. Ezen filmjei olyan kreativitásról és egyedi fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, amivel kevés filmkészítő rendelkezik, még ha nem is rendez olyan gyakran. Ez nem volt másképp itt sem. Teljesen kezdő filmesként, két tinidráma után hozta össze a Phantasmöt, magára vállalva a rendezői, forgatókönyvírói, fényképezési és produceri munkálatokat. Ennek megfelelően egy kis költségvetésű, független produkcióval állunk szemben, amin viszont eléggé meglátszanak ezek a tényezők. Az effektek természetesen nem a legjobbak, néha talán kicsit megmosolyogtatóak is, de ezek felett szemet tudunk hunyni a kor és a film anyagi helyzete miatt. Magán a filmen viszont sokat fogott az idő, és ez inkább annak tudható be, hogy Coscarelli itt még tényleg eléggé kezdő volt. Kreatív ötleteit már itt is megcsillogtatja, és egy remek hangulatot sikerül teremtenie, amihez kiváló zene is társul. Komolyan, a Phantasm főtémája az egyik legjobb, de mindenképp az egyik legikonikusabb horrorfilmes zene, amit valaha hallottam. A fő probléma inkább a forgatókönyvben keresendő. Pár helyen nincsenek rendesen átgondolva a cselekmény szálai és az események, ezek egy része súlytalannak is érződik emiatt. Vannak olyan szálak, amiket csak lógva hagynak a levegőben, mint például a jósnő a film elején, vagy teljesen elbagatellizálnak egyes részeket, és ezeknek megoldását az egyik szereplő letudja pár mondatban. A párbeszédek egyszerűek, mint a bot, és itt még a szereplők sem sikerültek igazán emlékezetesre. Bár erre a közepes színészi játék is rásegít egyeseknél. Ezek az elemek egy kis amatőr hangulatot adnak az egésznek, és ez kicsit rá is nyomja bélyegét az összképre. De mégsem tudok teljesen veszett ügyként beszélni a Phantasm első felvonásáról.

Ami megmenti a filmet, az a hangulat, az egyedi ötletek és a mögöttes tartalom. Bármennyire is amatőr módon van kezelve néhol, de Coscarelli egy remek ötlettel állt elő nekünk. A Hellraiserhez hasonlóan itt is egy családi dráma keveredik egy borzalmas mitológiával, bár az említett dráma nem olyan erőteljes, mint a Hellraiser esetében. Itt most egy testvérkonfliktusról van szó, és valamilyen szinten egy felnövéstörténetről is. Az eseményeket Mike szemén keresztül látjuk, így teljesen megismerjük motivációit és egész jellemét is. Szüleik halála már évekkel ezelőtt erős lelki traumát okozott neki, és azóta retteg tőle, hogy utolsó családtagját, Jodyt is elveszíti, és teljesen egyedül marad. Itt még akár a Magas Emberről, a törpékről és az ezüstgömbökről előadott történeteit egyfajta pánikreakcióként is lehetne kezelni, hogy így hívja fel magára a figyelmet. Persze erről szó sincs. A film elég nagy teret szentel a gyermekkori szorongásoknak, és olyan témáknak is, mint a kisvárosból való menekülés és a felnőtt élet, köztük a szexualitás megismerése serdülőkorban. Mike pont abban a korban van, amikor elkezdenek lecsapódni rá a kegyetlen valóság hatásai, és neki helyt kell állnia ezekben. A Magas Emberrel való küzdelme is egyfajta felnőtté válás.

Persze a családi dráma és felnövéstörténet mellett Coscarelli más húrokat is megpendít. Ez pedig a valóság és az álom kapcsolata. Coscarelli már Wes Craven 1984-es Rémálom az Elm utcában-ját megelőzve játszadozik ezekkel a határokkal (igaz, még nem annyira kiforrottan), a végére teljes bizonytalanságban tartva minket, hogy pontosan mi lehetett valóság, és mi volt csak a képzelet műve. Ezekben a motívumokban jön elő igazán a rendező zsenije, amikor az elménkkel játszadozhat, és szabadjára engedheti őrült ötleteit. A film első fele még jobbára egy logikus, átlagos történetként folyik, de amikor fény derül a nagy titokra,

{spoiler}nevezetesen arra, hogy a Magas Ember valójában valamiféle transzdimenzionális lény, aki temetőket kifosztva saját világába viszi át a halottakat, hogy aztán törpe élőhalott rabszolgaként használja őket,{/spoiler}

onnantól kezdve felborul az addigi valóságról alkotott képünk, és már semmiben sem lehetünk biztosak. Már ez az alapötlet is hihetetlenül egyedi, és Coscarelli rendesen ki is használja, igaz, itt még csak felvezetésként, és csak a későbbi részekben bontja ki igazán. A színészeit viszont jóformán a saját ismeretségi köréből szedte össze a rendező, és meg is látszik a többségen, hogy nem igazán rendelkeznek színészi tapasztalattal. A kis Mike-ot játszó Michael Baldwin néha még kicsit idegesítőnek is mondható. Többségüknek a Phantasm-szérián kívül nem is sikerült bekerülnie a filmes szakmába, kivéve a Reggie-t megformáló Reggie Bannistert és az ikonikus Magas Embert életre keltő Angus Scrimmet. A teljes szériában is talán az ő kettőjük játéka a legkiemelkedőbb. Bár Bannister még nem volt igazán kiforrott, de Angus Scrimm már itt brillírozik a Magas Ember szerepében. Megjelenése igazán fenyegető és rideg, és még azt a kevés szövegét is sikerül igazán emlékezetessé tennie. Akárcsak sok más híres horrorikon esetében, Scrimm nevével is teljesen összeolvadt a Magas Ember karaktere, és már örökké így fogunk emlékezni a színészre.

Összességében a Phantasm egy remek ötlettel és koncepcióval megáldott film, aminek sajnos erősen kárára válnak az amatőr megoldások és a kidolgozatlanság. Egyáltalán nem egy rossz film, a műfaj rajongóinak bátran tudom ajánlani, de ne várjanak megváltást tőle. Ha nem készülnek el a folytatások, lehet, hogy önmagában ez a film nem vívott volna ki akkora kultstátuszt, és ki tudja, hányan emlékeznének így rá. De szerencsére nem így lett, és a Phantasm egy teljes franchise-zá bővült, aminek folytatásában már Coscarelli is több tapasztalattal rendelkezett, és tovább bővíthette és tökéletesíthette saját kis mitológiáját. Az első rész így is egy remek alapul szolgál, és önállóan tekintve is jól szórakozhatunk rajta, ha a helyén kezeljük.

Értékelés: 6/10

IMDb | mafab

[Az IMDb-vel vigyázzatok, a stáblista alatti hosszabb ismertető leírja a spoilergomb mögötti részt. - Ralome]