Murdock ezúttal egy olasz klasszikust hozott el nektek. Köszönjük ezt az írást is!

A horror rajongóinak szerintem felesleges külön bemutatni Dario Argentot, akit méltán emlegetnek a műfaj egyik legnagyobb ikonjaként, még ha a 90-es évek óta érezhetően sokat veszített hajdani stílusából és erejéből. Legismertebb és legjobb filmjeit a 70-es és 80-as években készítette, amik közül az 1985-ös Phenomena a mester egyik személyes kedvence is.

Egy svájci városban rejtélyes gyilkos szedi áldozatait: hónapok óta tűnnek el fiatal lányok, majd kerülnek elő megcsonkított maradványaik. Ezzel a helyzettel szemben még a rendőrség is tehetetlennek bizonyul, akik egy környékbeli entomológustól, John McGregor professzortól (Donald Pleasence) kérnek szakmai segítséget, akit személyes okok is fűznek az esethez. Ebbe a környezetbe érkezik meg a híres amerikai filmszínész fiatal lánya, Jennifer (Jennifer Connely). Neves családi háttere ellenére sajnos nem tud beilleszkedni a szigorú leányintézetbe, ami főként alvajárásainak és különleges képességének köszönhető. Ez a képesség pedig nem más, mint hogy Jennifer telepátia és érzelemátvitel segítségével képes kommunikálni a rovarokkal. Rövidesen barátságot köt McGregor professzorral és csimpánz asszisztensével, majd néhány szörnyű esemény után úgy döntenek, hogy közös erővel, és Jennifer képességével megpróbálnak a gyilkos nyomára lelni. Ám ahogy Jennifer minél jobban beleássa magát az ügybe, egyre borzasztóbb dolgokra derül fény.

A film megítélésén nem sokat segített, hogy külföldön egy elég erősen vágott verzió került forgalmazásba, Creepers címen, és sokan (részben talán emiatt) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Szerencsére az idő a film és Argento javára dolgozott, és a rajongók is szép lassan megkedvelték a Phenomenát. Bár gyakran vádolják azzal, hogy ez csak egy laza ujjgyakorlat Argento részéről, és ezen kívül semmi különleges nincs benne, azért ez nem teljesen van így. A rendező szokásos stíluselemei és a történetvezetési módja természetesen itt is megvan, sőt, kicsit olyan, mintha a film ezeknek az olvasztótégelyeként szolgálna. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egész művet átjárja a legerősebb, legismertebb Argento esszencia, de még így is érezhetően egy nagyon személyes filmről van szó. Alapjaiban véve a Suspiria mesevilágába kalauzol el minket ismét: adott a fiatal naiva főszereplő, aki egy varázslatos, ugyanakkor sötét és veszélyes vidékre téved, és a sok szörnyűség után fel kell vennie a harcot a szörnyeteggel. A történet és a cselekmény néhai egyszerűsége is ennek a tündérmesei sémának tudható be. Mert minden véres jelenete ellenére ez egy igazi, klasszikus tündérmese, egyben egy felnövés történet. Argento érezhetően szeret elkalandozni ezekben a mesés fantázia világokban, amik még talán fiatalkori olvasmányélményeire is visszavezethetőek, de kijelenthetjük, hogy a saját belső lelki világát teljesen átültette a vászonra. Szabadon játszik a nem lineáris történetvezetési módszerekkel és az álommotívumokkal, amik minden logikai hiba ellenére beszippantják a nézőt, és nem is akarják elereszteni. Ezt a hatást tovább erősíti a gyönyörű képi világ és a zene. Argento a filmet egyik kedvenc országában, Svájcban forgatta, és maximálisan élt is a környezet adta lehetőségekkel. Meseszép tájakat tár elénk a mesteri fényképezés, amikben ismét kiütközik Argento művészi hajlama. Mintha csak mozgó festményeket látnánk. A zenét ismét a Goblin együttes szolgáltatja, ami az életmű egy újabb emlékezetes darabja lett. Egyszerre tud kellemesen andalító, és vészjóslóan kegyetlen is lenni. Viszont itt jön elő egyben a film egyik hibája is. A Goblin remek dallamai mellet Argento itt használ először heavy-metal betéteket is. És bármennyire is jó, és szeretjük önmagában az Iron Maident, vagy a Motörheadet, az adott jelenetekbe egyáltalán nem passzolnak, egyenesen kivetnek minket az eseményekből, szétzúzva az amúgy feszült hangulatot.

A mester amúgy érezhetően próbált Amerika, és a nagyvilág felé nyitni ezzel a filmjével. Az egészet angol nyelven forgatta, és a főbb szerepekben olyanok tűnnek fel, mint az ekkor még a pályája elején álló Jennifer Connely, vagy Donald Pleasence. Connely már itt bizonyítja színészi tehetségét és rátermettségét. Profikhoz méltóan formázza meg karakterét, a jómódú diáklányt, aki mégis kitaszítottnak számít környezetében. Önfejű és egyben bájos; maga a megtestesült ártatlanság, akinek végig kell járnia a poklot, hogy felnőhessen a kegyetlen világhoz és helytálljon benne. Az ő fejlődését segíti McGregor professzor, akit Donald Pleasence játszik, a tőle megszokott profizmussal. Karaktere végig kedvelhető és helyzete is átérezhető. Ő amolyan apa figuraként, vagy legalább is egy segítő mentorként jelenik meg Jennifer mellett, akinek jelenléte elengedhetetlen, hogy a lány talpon tudjon maradni a kezdeti nehézségekben. A többi mellékszereplő is korrekt munkát végez, egy rossz szavunk sem lehet rájuk. Közülük is kiemelendő Argento korábbi élettársa és állandó színésznője, Daria Nicolodi, aki itt is megmutathatja nekünk egy másik arcát. Az ő játékuk egészíti ki ezt a remek kis mesét, ami a kegyetlen felszín alatt nagyon is releváns tartalommal rendelkezik.

Említettem korábban, hogy itt egy felnövés történetről is szó van, és ez a szó legarchetipikusabb, legősibb formájában értendő. Hiszen Jennifer nemcsak egy különc kitaszított a leányiskolában, de még híres apja is magára hagyta, hiszen ezért küldte Svájcba, mert számára teher volt a lány. Jennifernek pedig egy ilyen helyzetben kell szembenéznie egy kegyetlen gyilkossal, és a vele folytatott harcban lesz képes megerősödni és kiállni magáért, hogy a történet végén felnőtt, felelősségteljes személlyé váljon. Talán az ehhez vezető kamaszkori érését ábrázolja a rovarokkal kapcsolatos képességének megerősödése is. Ez az elhagyatottság nemcsak Jenniferre igaz, hanem általában az intézet összes diákjára, és szinte minden szereplőre. Valamennyiük életében jelen van a magány, ami mindenkit máshogy befolyásol, és vagy képesek megbirkózni vele, vagy végérvényesen elvesznek. Ennek a témának a kibontására teljesen passzol a tündérmesei analógia, aminek köszönhetően Argento a maga nyers, kissé elvont módján meg tudja ragadni a téma velejét. Ráadásul még a család intézményét is erősen pellengérre állítja, egyszersmind kritizálva negatív formáit. Jennifer eleve egy csonka családból való, amiből már az anya is régen megszökött a szeretőjével, apja pedig a munkájának él. Az iskola is az ezekből a családokból származó lányok gyűjtőhelyeként szolgál, akik hátrahagyott helyzetükben ki vannak szolgáltatva minden kegyetlenségnek. És anélkül, hogy bármilyen poént lelőnek, azt elárulhatom, hogy magánál a gyilkosnál is erősen érvényesül a családnak egy bizonyos torz képe, ami beteljesíti a filmnek ezt a narratíváját, egyfajta torz tükörképként bemutatva az ő helyzetét Jenniferrel szemben.

A Phenomena méltán tartozik Argento legjobb munkái, és a 80-as évek kiemelkedő horrorfilmjei közé. Bár a mester kedvelői már biztosan látták párszor, aki esetleg mégsem, az most pótolhatja ezt az elmaradást. A műfaj szerelmesei közül is nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek, aki a remek hangulat mellett fogékony a kicsit elvontabb, de mély analógiai tartalmakra, és a sötét, meseszerű stílusra.

Értékelés:  7/10

IMDb | mafab