Philip K. Dick az egyik legnagyobb sci-fi író, aki alapjaiban reformálta meg ezt a műfajt. Sajnos életében nem kapott nagy publicitást, könyveit a halála után, 1982-től kezdték el igazán kiadni, köszönhetően annak is, hogy felfedezte magának a filmipar. A most taglalt könyve A végső igazság címet viseli, amit 1964-ben írt, nálunk pedig idén került kiadásra az Agave Kiadó jóvoltából.

A történet szerint az emberek a föld alatt élnek úgynevezett tartályokban, mivel a felszínen háború zajlik. A lent lakóknak az a dolguk, hogy különböző eszközöket, robotokat és miegymásokat gyártsanak, hogy ezzel is támogassák a harcosokat. Ez így megy már tizenöt éve. Különböző adásokat sugároznak a földalatti szerencsétleneknek, hogy tájékoztassák őket a harcok állásáról, a Védelmező pedig igyekszik tartani bennük a lelket. Igen ám, de korántsem úgy van, ahogyan azt a lentiek gondolják. Ugyanis a háború már régen véget ért, Kelet és Nyugat békét kötött, ám a fentieknek nem érdeke, hogy ez kiderüljön. A világot parcellákra osztották és a kiváltságosok élik jómódban mindennapjaikat, munkájuk pedig az, hogy fenntartsák ezt a rendszert. Ám ez nem is olyan egyszerű, hiszen, ahol emberek vannak, ott örök békétlenség van. Ráadásul egy nap az egyik tartály vezetője arra kényszerül, hogy felmenjen a felszínre. A világ pedig kezd kifordulni önmagából, illetve talán kezd visszafordulni önmagába.

Philip K. Dick nagyon egyedi látásmóddal és világképpel bírt. Hihetetlenül pontosan ábrázolta a hatalom természetét. Persze mindezt robotok, meg mindenféle kütyü közé álmodta meg, talán azért, hogy kicsit függetlenítsük magunkat az olvasottaktól. Valójában azonban nagyon precíz és az emberiség velejéig ható leírást adott arról, hogyan harcolunk egymással, mi a hatalom, milyen változást okoz az emberekben, milyen az emberi természet stb.

A végső igazság egy olyan világot mutat be, ahol az embereket a tévé által tartják teljes sötétségben. Mindenki bízik azokban, akik fent vannak, sajnálja őket, hogy harcolnak, hogy ki vannak téve a sugárzásnak, a különböző betegségeknek. Ők odalent nemcsak napfény nélkül élnek, hanem hatalmas szegénységben is, monoton munkát végeznek, mégis a fentieket sajnálják. Mindeközben pedig bíznak egy vezetőben, aki a Védelmező, aki mindig rendíthetetlenül hajtogatja, hogy minden csapás ellenére kitartanak, nem adják fel, hamarosan itt a béke. Ők pedig mindent benyalnak, miközben a szívük mélyén tudják, hogy valami nagyon nincsen rendben.

A fentiek pedig a nagy luxusban, a parcellák felosztásában teljes veszélyérzet nélkül élik mindennapjaikat. Igyekeznek fenntartani a kialakult világot, ragaszkodnak a jólétükhöz, a levegőhöz, a térhez. A térhez, ami már alig volt a háború előtt, hiszen a Föld túlnépesedett. Persze közben mennek a hatalmi harcok, valami sokkal veszélyesebb húzódik meg a megszokott világ alatt és senki sem az, akinek mutatja magát. Mert olyan nincsen, hogy a hatalomért folyó küzdelem megáll. Az mindig mozgásban van, maximum csendespihenő lép fel az érte folyó harcok között.

A Dick által felvázolt világ persze idegen nekünk, ismeretlen tárgyak, szavak vannak benne, de a természete nagyon is ismerős. Mint ahogyan megszokhattuk, nagyon súlyos kérdéseket feszeget az író, tényleg elgondolkodtat minket, rávesz arra, hogy magunkba nézzünk és a világunk mögé. Ugyanakkor elringat minket abba a tudatba, hogy ez a jövő, nem pedig a jelen. De biztos ez? A könyvnek éppen ezért nincsen se eleje, se vége. Egyből belevág a lényegbe és a lényegnél hagyja abba. Szereplőkre, helyszínekre nem igazán emlékszünk belőle, de az érzésre, hogy ezt nagyon is ismerjük, a kiszolgáltatottságra és a reménytelenség mélyén meghúzódó remény érzetére, viszont annál inkább ráismerünk és ettől válik a könyv olyan érdekessé, izgalmassá és félelmetessé.

Pontszámom: 8/10.