Újabb részéhez érkezett az író műveiből készült széria. Az utóbbi két rész pedig sikeresen győzött meg arról, hogy – ha nem is a legjobb időzítéssel – de van még bőven potenciál a sorozatban. Szerencsére azt kell, mondjam ezúttal is egy kiváló részt készítettek az alkotók. A téma pedig mindenképp aktuálisnak mondható. Hiába az orwell-i jövőkép, a történet valódi jelentése időtlenül követi végig az emberiség történelmét.

2054 őszén járunk, két héttel a választások előtt, egy olyan gigaállamban, amely Mexikót, az Egyesült Államokat és Kanadát foglalja magába – név szerint: Mex-US-Can. Az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön, az otthonokban szinte folyamatosak a választási műsorok. Az igazán furcsa az, hogy – amint az a filmben is elhangzik – a „demokrácia” egyik óriási vívmányaként, a hatalmas ország ellenére is sikerült a jelöltek számát ötvenkét főről csupán egyre csökkenteni. Mindenhol ezt az egy Jelöltet (Vera Farmiga – Az árva, Démonok között) látjuk, az ő szava törvény, ő a védelmező, az egyetlen igaz „isten”, akit követni lehet és érdemes – sőt mind az a későbbiekben kiderül muszáj is. Az epizód főszereplője Philbert Noyce (Mel Rodriguez – Pánikszoba, Kertvárosi kommandó), gyári munkás – egy olyan gyárban, ahol összesen négy alkalmazott van, két munkatársa és mindhármuk főnöke. Philbert jó munkaerő, elvégzi a rá kiszabott feladatokat és éli a technika által kényelmessé varázsolt életét, felesége oldalán. Azt az életet, amit elvárnak tőle. Ez azonban megváltozik, amikor egy este a választási műsorban felfigyel a Jelölt egyik mondatára – Kill All Others, vagyis: Öld meg mindet. Zavarttá válik és saját igazában is kételkedni kezd, de később az említett szöveg már megjelenik a kivetítőkön és a plakátokon is – később már egy akasztott ember is lóg a plakát melletti póznáról. Philbert nem érti, mi történik és leginkább azt nem, hogy miért. Kik azok a „mások”, akiket meg kell ölni? Kétségeinek hangot is ad először a gyárban kollégái közt, majd később nagyobb nyilvánosság elé tárja gondolatait. A rendszer azonban nem engedheti ki a teljes kontrollt a kezéből és ezt Philbert számára is be akarja bizonyítani…

Brutálisan erős lett ez az epizód. A gyár ahol a főhős dolgozik hatalmas mégis minimális a létszám, hiszen szinte mindent gépek végeznek el, a munkájuk csupán apró, jelentéktelen mozzanat a rendszerben. A hatalmas nemzet utcái, a tömegközlekedési eszközök, minden kihaltak. Olyan sejtelmeket ültetve a néző fejébe, amik – ha nem is nyíltan kimondva – bizonyosságot is nyernek. Kik azok a mások? Miért érdemelnek halált? Ki volt az akasztott ember a póznán? Mivel érdemelte ezt ki? Olyan súlyos kérdések ezek, amikre Philbert-nek a társadalom teljes közönye mellett kell megtalálni a válaszokat. Sem a kollégái, de még a felesége sem érti felháborodását a környezetében történő szörnyűségek miatt, még orvoshoz is küldik, hogy tagja tud-e lenni ennek a „tökéletes” – bár nagyon kisszámú – társadalomnak. A válaszok, amikkel a főhős mellett a néző is szembesül pedig letaglózóak és felettébb elszomorító képet festenek rólunk, emberekről és arról, hogy mikre vagyunk képesek abban az esetben, ha a rendszer – jelentsen bármit is – felszabadít minket tetteink következménye alól, ha felelősség nélkül, valamilyen „felsőbb” hatalomnak engedelmeskedve levetkőzzük emberségünket és boldogan beállunk a nekünk kijelölt sorba. Mert működik az agymosás, amit sulykol a média, mert a szüleink, a tanáraink, a szomszédban lakó kedves emberek is azt mondják, hogy ez így helyes. Mert nem merünk ellenállni, és mert lehet, hogy nem is akarunk. Hiszen egy Jelölt van – akinek minden szavazat fontos… – egy igazság, egy út, egy tökéletes világ.

Philip K. Dick novellája – a The Hanging Stranger – 1953 decemberében jelent meg. A mű és az abból készült adaptáció is tökéletesen mutatja be azt, hogy vagyunk képesek eldobni emberségünk álarcát és tetteinket az azokat igazoló ideológia szolgálatába állítani. Elég csak az boszorkányüldözésre, a nácik tetteire vagy akár a keresztes háborúk tömeggyilkosságaira gondolnunk. Kik azok a mások? Mi vagyunk, mi mindannyian. Azok az emberek, akik mertek és akartak néha máshogy érezni, gondolkodni vagy hinni, mint azt, ami aktuális rendszer érdekeit szolgálta volna. Ennek lényegét ragadta meg George Orwell, Philip K. Dick vagy akár Franz Kafka és még sok hozzájuk hasonló alkotó. Egy olyan világban, ahol még van lehetőség a választásra, ahol ez még nem tét nélküli formalitás, hanem lehetőség és valamilyen szinten belső kényszer is. Nem volt ez mindig így és valószínűleg nem is lesz örökké ilyen. Többször eljött már a „nagy igazságok” és az „önjelölt védelmezők” ideje és még sokszor el is fog, addig pedig éljünk a lehetőségünkkel, a szabad akaratunkkal, azzal, hogy fontos kérdésekben dönthetünk, mert lesz idő, amikor ez már nem lesz valós alternatíva…

„Elhullt csatában a derék –

No halld meg, Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –

No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád

Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

A híres lakoma.”

Arany János: A walesi bárdok

9/10