Az emberiség és az öntudatra ébredt gépek konfliktusát több alkotás is feldolgozta már az elmúlt évek során. Azonban ha igazi klasszikusra gondolunk a témában, akkor szinte biztos, hogy feldereng előttünk egy alak, az emberi csontvázat másoló, szinte elpusztíthatatlan szörnyeteg, élő szövettel a hideg fémvázon, a kétségek nélküli gyilkos, a Terminátor. James Cameron 1984-ben készült filmje – amelynek ihletőjéül a rendező egyik rémálma szolgált – fontos alapköveket rakott le az ember és gép harcával kapcsolatban, amiket a későbbiekben készült művek is előszeretettel alkalmaztak, mint például a hasonló témát a fókuszába állító Mátrix /1999/. Mindkét film alapvetően abból indul ki, hogy a gépek az emberiséget vagy azok egy-egy csoportját ellenségként kezelik. John Connor, a lázadók vezére minden lehetséges eszközzel harcol a gépisten, Skynet ellen és mivel mindezt eredményesen is teszi a gép a múltban akarja anyját majd gyermekként magát John-t megsemmisíteni. A Mátrix gépei energiát nyernek belőlünk és egy olyan mesterséges valóságba helyezik el az emberiséget, ahol – még ha csak virtuálisan is – tovább élhetik megszokott életüket. Neo, a főhős ebben az esetben már egyfajta megváltó, képességei túlmutatnak a mesterséges világ gépek által létrehozott szabályain. A gépek uralmának megdöntésével azonban az ébredő emberiségnek szembe kell majd néznie a valóság igazi természetével és a világ kiábrándító helyzetével. A harc mindig elkerülhetetlen, és már nem magasztos eszmék indítják el a globális háborút, hanem az emberiség puszta túlélési ösztöne. Létezhet-e azonban más forgatókönyv vagy szükséges-e a harc, még akkor is, ha az ellenségképet magunknak teremtjük, egyfajta pótlékként a háborúhoz és így egyfajta életcélhoz juttatva magunkat? Ezzel foglalkozik a széria aktuális epizódja.

A kezdő képsorokon a film főhősnője, Emily Zabriskie (Juno Temple – Gyilkos Joe, Szarvak) épp az Autofac, gyár felé tart, amikor a rádióból nyugtalanító hírek érkeznek a nagyhatalmak esetleges fegyveres konfliktusáról. A rádióadás hírtelen szakad még és a nő észre is vesz egy atomrakétát, ami pillanatokkal később a közeli várost teszi a földdel egyenlővé. Ez azonban csak álom egy vélt vagy valaha valóságos élet lenyomata csupán. A háború azonban valóság volt. Az emberiség saját magát pusztította el. A posztapokaliptikus világ kulisszái közt az életben maradt emberek csoportokban élnek a múlt maradékából és abból, amit a természet adni képes nekik. Az életben maradásukhoz szükséges anyagok beszerzése azonban nem korlátozódik csupán az említett két csatornára. A gyáróriások átvészelték a háborút és – bár környezetszennyezésük visszafordíthatatlan károkat okoz – termelésük folytatódik. Gépek, drónok és a megmaradt túlélők elől lezárt értékes területek jellemzik ezt a világot. Egy csoport – amelynek tagja Emily is – az egyik ilyen közeli gyár megsemmisítésére készül, ezért egy elfogott drón segítségével felveszik a kapcsolatot a gyárral, ami egy androidot, Alice-t (Janelle Monáe – Holdfény, A számolás jog) küldi el tárgyalni, a túlélők kolóniájába. A követet azonban egy átprogramozás reményében megtámadják, hogy segítségével bejussanak a gyárba, ami sikerül is nekik, azonban az, amit a gyár legmélyén találnak nem csak őket, de a nézőket is meglepi…

A film alapjául szolgáló novellát Dick 1954-ben írta. A Közterm című írással ellentétben az epizód témája más, nekem kifejezetten tetszett, amire végül kifutott a történet. Megmutatja nekünk azt, hogy a valóság, amit érzünk, amiben születünk, élünk és meghalunk, miattunk válik azzá. Legyen bármilyen szörnyű is a világról és jelenünkről megszerzett tudásunk, választhatunk. Választhatunk úgy, hogy úgy élünk és azt teszünk, amit szeretnénk, amiben hiszünk. A vágyunk pedig, hogy egy olyan világnak legyünk részesei, ami ha nem is tökéletes, de élhető alternatívát jelent még az igazságot is képes felülírni…

8/10