Idilli család még idillibb környezetben. Szerető szülők, tündéri gyermekek. Minden adott egy boldog élethez, ám hamarosan beköszönt a pokol. Álmaik háza a rémálmok otthonává változik. Tárgyak változtatják a helyüket, furcsa dolgok történnek és az egész középpontjában a kis Carol Anne áll.

1982-ben Tobe Hooper rendezte ezt az azóta már klasszikussá vált gyöngyszemet, ami rendre szerepel a legjobb horrorfilmeket felvonultató listákon és nem feltétlen amiatt, hogy időközben egy furcsa kultusz is kialakult a film körül. Dominique Dunne nem sokkal a forgatást követően gyilkosság áldozata lett, valamint Heather O'Rourke is tragikusan korán, 12 éves korában elhunyt a második rész bemutatását követően nem sokkal. Sőt tovább folytatódtak a halálesetek. Elhunyt a papot játszó színész, Lulien Beck, majd 1987-ben pedig meghalt a szintén a második részben szereplő Taylort alakító Will Simpson. 2009-ben pedig Lou Perryman-t verte agyon a saját birtokán egy bűnöző. Ezek miatt az esetek miatt végül mindenki azt kezdte el terjeszteni, hogy a Poltergeist egy elátkozott projekt. Nos, ezt nem tudjuk, de azt igen, hogy fényesen csillogó rémületes csillag a horror egén.

Az ördögűző és a The Amityville Horror nyomdokaiban járva készült el a film és nem is okozott csalódást. A családba beúszó rettenet témaköréhez egy újabb aspektust adtak hozzá. Ezekben a filmekben az a közös, hogy az emberek legféltettebb, legszeretettebb közösségét robbantja szét úgy, hogy közben egy társadalmi szatírát is kapunk. Az idilli kertvárosi élet kerül a középpontba, a boldog felszín alatt megbúvó mocskot hozzák felszínre és bemutatják nekünk ezekben a filmekben, mennyire törékeny a család, a gyerekek és a pillanatnyi öröm. Ezt veszik össztűz alá és nem tudunk szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy sehol sem vagyunk biztonságban és az a közösség, ami a legfontosabb nekünk, ahonnan a biztonságot reméljük, az sem segíthet rajtunk. Igazán üdítő, hogy akkoriban nem féltek kendőzetlenül hozzányúlni ezekhez a témákhoz és a kopogó szellem toposzát nem csak az olcsó rémisztgetésre használták, mint ahogyan azt tapasztaljuk napjainkban.

A Poltergeist zseniális megoldásokat használ, külön kiemelendő az, hogy a kis Carol Anne a zúgó tévéből hallja a hangokat, a tévé előtt ülve tűnik el a semmiben. Ennek most lehet egy olyan magyarázata, miszerint a mértéktelen, kontroll nélküli televíziózás, milyen agymosoda a gyerekekre nézve. Ám meg is fordíthatjuk a dolgot és gondolhatunk arra is, hogy mennyire félünk az ismeretlentől, a technika vívmányaitól. Bár Tobe Hoopert ismerve valószínű, hogy ő azért inkább az első magyarázat felé hajlik.

A film szépen építkezik. Okosan adagolják benne a feszültséget, hogy aztán a Carol Anne eltűnése után eluralkodjon a sötét kétségbeesés a filmen. Természetesen megjelenik a paranormális jelenségeket kutató csoport, de még ők sem válnak nevetségessé vagy feleslegessé. Sőt a film egyik legjobb jelenete is hozzájuk köthető. Hooper a film első felében meglepően visszafogott, de aztán elengedi a gyeplőt és igazán gyomorforgató jeleneket prezentál elénk, amit öröm volt nézni.

A család nagyon szimpatikus, a színészek jól hozzák a karaktereiket és a jellemeket is szépen kidolgozták. A környezet nagyon hiteles, a család reakciója szintén. A film a maga idejében ráadásul üttörőnek számított a speciális effektusok használata terén. Kifejezetten új, addig nem látott dolgokat valósítottak meg a Poltergeist alkotói. Ironikus módon ez az erőssége lett az idővel a gyengéje. Sajnos ez a film is abba a táborba tartozik, ami felett kicsit eljárt az idő és egyes megoldásai ma már inkább megmosolyogtatóak, mint rémisztőek. Mostani szemmel nézve feltűnnek a technikai hiányosságok és a kezdetlegesség.

Szerencsére azonban a mondanivaló, a színészi játék és film felépítése kárpótol minket és a látványbeli megbicsaklások ellenére is azt tudom mondani, hogy a Poltergeist egy újranézhető klasszikus. Először is azért, mert Spielberg gyerekkori félelmeit írta bele a forgatókönyvbe és ezek tényleg olyan félelmek, amik átérezhetőek, sőt szerintem valamennyiünknek okoztak hasonló dolgok rémálmokat gyerekkorunkban. Másodsorban pedig azért, mert látszik, hogy Hooper és Spielberg nagyon érdeklődtek ebben az időben a kertváros témaköre iránt és nem csak eszközként használták ezt fel, hanem volt is mondanivalójuk a témával kapcsolatban, amit szépen építettek bele a filmjükbe. Nem véletlen, hogy a Freeling család lett az áldozat (ugye az apa a környék legsikeresebb ingatlanügynöke) és az sem véletlen, hogy miért itt történnek ezek a dolgok. Erőteljes társadalomkritika hatja át a filmet, amit okosan építettek bele a cselekménybe. Ha látványban nem is, de mondanivalóját és cselekményét tekintve tényleg egy időtálló klasszikus.

Pontszámom: 8/10.

IMDb | mafab