Aki ismer engem, az tudja, hogy filmek tekintetében, főleg a horrorban, odavagyok a különleges, szokatlan darabokért, amik a megszokott sablonokon túl képesek valami újat és eddig sosem tapasztalt élményt nyújtani. A mainstream, nagyközönségnek szánt produkciók között persze kevés olyat lehet találni, ami ezt maximálisan képes teljesíteni, ezért az ínyenceknek, akik nem érik be a bazári ijesztgetésekkel, és a szórakoztató, de egyszerű hentelésekkel, hanem valami többre, mélyebbre, és bizarrabra vágynak, azoknak érdemes keresgélni kicsit a kevésbé ismert, underground, és független filmes vonalon. Az ilyen mélybúvárkodásoknak általában mindig meglesz a maguk eredménye, és olyan semmihez sem fogható különlegességekre bukkanhatunk, mint mai alanyunk. Sok évvel ezelőtt hallottam először a Pontypool-ról, de sokáig nem vitt rá a lélek a megtekintésére. Első ránézésre, és a szinopszis alapján egy jól megszokott zombis horrornak gondolnánk, de aki rászánja magát a megtekintésre, az hamar rájön, hogy nem is állhatnánk messzebb az igazságtól. Aki egy sztenderd zombifilmre számít, hát az inkább bele se kezdjen a filmbe, mert hatalmas csalódás érheti. Ellenben, aki egy érdekes, elgondolkodtató, de egyben agyat szétcincáló, elvont, mélyfilozófiai rémálomra vágyik, hát az kösse be magát, és tartson velünk erre az őrült menetre, amire a zombifilm jelző helyett talán sokkal helyénvalóbb lehet egy jóval találóbb megjelölés: bölcsész horror.

Történetünk főhőse Grant Mazzy (Stephen McHattie), aki egy kanadai kisváros, Pontypool rádióállomásának veterán reggeli műsorvezetője. Egy különösen fagyos és rideg reggelen, szokásosan a munkahelyére igyekszik, ám ez a nap merőben másabb, és borzalmasabb lesz, mint az eddigiek. A rádióállomáson két kolléganője, Laurel-Ann (Georgina Reilly) és Sydney (Lisa Houle) társaságában vágna bele a napi műsorba, ám rövidesen egyre furcsább és aggasztóbb hírek érkeznek be, amik rendesen felbolygatják a kisváros életét. A kezdeti hírek hatalmas, erőszakosan viselkedő embertömegekről számolnak be, akik több brutális, emberáldozatokkal járó támadásokat követnek el, és mindeközben több különféle, értelmetlennek tűnő szavakat, vagy mondatokat, és cselekvéseket ismételgetnek. Grant és kollégái igyekeznek a lehető leghitelesebben tudósítani a kinti eseményekről, mialatt a kormány és a katonaság teljes karantén alá helyezi az egész várost, így bár nem érintkeznek közvetlenül az eseményekkel, azok még is egyre nyomasztóbb és elkeserítőbb hatást gyakorolnak rájuk is. Főleg, amikor a kint tomboló káosz szép lassan kezd beférkőzni hozzájuk is a rádióállomás falain belül.

Tipikusnak tűnő alapsztori egy közel sem tipikus megvalósításban. A Pontypool erősen elkülönül a műfaj megszokott hagyományaitól, több szempontból is. Az elején már kezdhetnénk azzal is, hogy a zombik megjelenítése alapjáraton elüt a megszokottól, főleg, hogy itt nem is valódi zombikról beszélünk, hanem sokkal inkább csak fertőzöttekről. Ezért a zombi horror megjelölés már önmagában kérdéses lehet, ám ezek a bizonyos fertőzöttek – és itt jön a másik sarkalatos pont – egyáltalán nem töltenek be annyira központi szerepet, mint a hasonszőrű alkotások élőhalottjai. Emellett a film nem dolgozik látványos vérengzésekkel (azért akad egy kevés), sem akcióval vagy változatos helyszínekkel, helyette inkább a jóval visszafogottabb, de egyben jóval hatásosabb kamara horror zsánerét lovagolja meg. A cselekmény végig egy helyszínen, a rádióállomáson játszódik, kevés szereplővel, és a fő hangsúly sokkal inkább a karakterek közti dinamikára, személyes konfliktusokra, és a párbeszédekre terelődik. A horror műfajában, és azon belül a zombifilmek esetében is többször tapasztalhattuk, hogy az elzárt, klausztrofób környezet tökéletes táptalajt tud nyújtani a horror élményhez, és ez itt sincs másként. Sőt, talán sikerült a lehető legtöbbet kihozni ebből a receptből.

A Pontypool mindent tud, amit egy jó kamara horrornak tudnia kell, és ezt is mind mesteri szinten. Elsősorban ejtsünk pár szót a karakterekről. Egy ilyen történetben általában minden a karaktereken áll vagy bukik, hiszen egy kamara horror esetében nem lehet olyan esztelenül mészárolni őket, főleg, ha alapjáraton kevés szereplővel dolgozik a cselekmény. Időt kell szánni arra, hogy megismerjük őket, és szimpatikussá válhassanak, így megalapozottá válik az idegtépő feszültség, amíg az ő sorsukért aggódunk, továbbá elég érdekesnek is kell lenniük ahhoz, hogy érdekeljen a sorsuk, és végig kövessük miattuk a filmet. A Pontypool ezt a kritériumot maximálisan teljesíti. A cselekmény főbb részében négy szereplővel foglalkozik igazán, és ezt a négy karaktert kellően sikerül is bemutatnia nekünk. Egyáltalán nem sablonfigurákról van szó, hanem valódi jellemmel rendelkező személyekről, akikért tényleg tudunk izgulni. Külön meg kell említeni a főszereplőt, Grant Mazzy-t játszó Stephen McHattie-ot, aki egyszerűen fantasztikus figura, és rendesen el is lopja a show-t a többiek elől. Laza, vicces, de közel sem tökéletes, nagyon is emberi figura, akivel tényleg őszintén tudunk szimpatizálni. A jó karakterekhez szerencsére nagyon jól megírt szövegkönyv is társul. A film egy regényadaptáció, konkrétan az eredeti könyv írója, Tony Burgess írta a forgatókönyvet is, és ez meg is látszik a kész műn. A párbeszédek értelmesek és tartalmasak, jól átgondoltak, és végig természetesnek hatnak. A cselekmény nagyját igazából a szereplők közti verbális kommunikációk teszik ki, ami így néha tényleg olyan, mintha egy színdarabot néznénk, de ezek a részek egy pillanatra sem válnak unalmassá.

Mivel a film nem a vérengzésre, és a folyamatos ijesztgetésre helyezi a hangsúlyt, és inkább foglalkozik az emberi karakterekkel, mint a fertőzöttekkel, így egy teljesen más hatásmechanizmussal kellett dolgoznia. Ez pedig a legősibb félelemforrás megragadása lett, nevezetesen az ismeretlentől való félelem. Ősi igazság már az, hogy az az igazán félelmetes és rettegést keltő, amit nem ismerünk, és amit egyáltalán nem tudunk megérteni. Ennek ábrázolása már alaptéziséből fakadóan is nagyon nehéz, akár filmen, akár könyvben, vagy bármilyen más médiumban, de a Pontypool sikeresre vizsgázik ennek megvalósításában. Ennek egyik fontos tartópillére az információhiány, illetve a szükséges információk késleltetése és lassú adagolása. Erre kiváló lehetőséget biztosít szereplőink helyzete, akik végig a rádióállomáson vannak elzárva, a külvilág borzalmaival nem érintkeznek közvetlenül, csak a hírekből, és a betelefonálók elbeszélései alapján értesülnek mindenről, és próbálnak képet alkotni a dolgokról, velünk nézőkkel együtt. Mivel a konkrét borzalmakból sokáig nem kapunk semmi kézzelfoghatót, így csak arra a kevés infó morzsára, illetve az érintettek elbeszéléseire kell hagyatkoznunk. És itt lép be a képbe a saját fantáziánk, ami ezerszer borzasztóbb dolgokat tud megteremteni, mint bármi más, amit látványosan elénk tesznek. Az ilyen bizonytalan és kilátástalannak tűnő helyzetekben pedig az embert akaratlanul is elragadja a paranoia, az értelmetlen rettegés, és saját elméjének sötét kreálmányai, ami a film szereplőit is hatalmába keríti, és ez rövidesen átragad ránk, nézőkre is. Az olyan jelenetek, mint amikor egy félhalott gyerek fájdalmas nyöszörgését hallgathatjuk a telefonon keresztül, vagy, ahogy egy zokogó férfi próbálja leírni nekünk, hogyan nézte végig, ahogy a fertőzöttek tomboló tömege szétmarcangolt két embert, ezek mind iszonyatosan hátborzongató és idegtépő pillanatok, amik közben garantáltan feláll a szőr az ember hátán.

A horror elemek és a sötét karakterdrámák mellett azonban a filmnek elég erőteljes mondanivalója van, nem kevés filozófiai töltettel. A média és a tömegtájékoztatás szerepköre is erős görbetükröt kap, nem beszélve mindezek felelősségéről, és ezek ábrázolása már jóformán szatirikusnak is nevezhető. Ám az igazi mélyfilozófiai és bölcsész vonal akkor kerül elő igazán, amikor a sztori szép lassan kezdi felfejteni, hogy mitől terjed a fertőzés, és pontosan mi is ez, és hogyan is működik. És ezért is jár egy hatalmas pirospont a filmnek, mert ennél a pontnál egy olyan kreatív és ötletes, sosem látott ötlettel rukkoltak elő a készítők, amit máshol még biztosan nem láthattunk, és talán lehet nem is tetszik ez jó pár nézőnek, de pont ez emeli egy új szintre mind a zombi témát, mind pedig magát a horrort. A fertőzés ugyanis itt nem vérrel, cseppfertőzéssel, levegőben, vagy bármilyen más biológiai úton terjed. A fertőzés forrása a kimondott szavakban keresendő. És alapjáraton még csak nem is a konkrét szavakban, hanem azok megértésében, amikor tudatossá válnak az emberi elmében. Elsőre talán banálisnak tűnhet, hogy egy ilyen alap dolgot tesznek meg veszélyforrásnak, de ha jobban belegondolunk, nagyon is van ennek értelme, és sokkal több dolgot rejt ez magában, mint elsőre gondolnánk. A szavaknak hatalmas erejük van, ez a megállapítás manapság már közhellyé is vált. A szavak segítségével alkotunk képet és fogalmat a körülöttünk lévő valóságról. Így kategorizáljuk életünk megannyi különböző pontját és helyezzük el magunkat a mindenség rendjében. A történelem során rengeteg ember változtatta meg a világ eseményeit, vagy vitt végre hatalmas tetteket, pusztán csak a szavak erejével, amik hatalmas tömegeket is képesek voltak irányítani és feltüzelni. A megfelelő szavak segítségével könnyen átformálhatjuk mások valóságfelfogását, irányíthatjuk így őket, és idézhetünk elő megannyi történést. Maga a média és a tömegkommunikáció is a szavak erejéből létezik és alakítja így a környezete valóságát. Televízió, rádió, telefon, internet, nyomtatott sajtó, irodalom, és még sorolhatnánk. Szavak árasztanak el mindenhonnan, és mi is szavakat szórunk szét a világban, alakítgatva ezzel a megértés folyamatán keresztül a valóság szövetét. Ez elsősorban az egyik lényeges kulcsa számunkra a környezetünkkel és a világgal való kapcsolatunknak, ám ez is könnyen válhat ingataggá. Ha bizonyos szavak úgy alakítják értelmünket és felfogóképességünket, hogy az megmérgezze saját magunkról, és saját valóságunkról alkotott képünket, az egy olyan mély és felfoghatatlan pokolba vezethet, amit még talán fel sem tudunk fogni, és lehet jobb is ez így. Sajnos saját szegényes filozófiai és nyelvészeti tudásom túl kevés ahhoz, hogy jobban belemenjek ebbe a témába, ám ezen a vonalon újra visszajutunk az ismeretlentől és a felfoghatatlantól való, őrülettel és paranoiával vegyes félelemhez. Ez adja a Pontypool igazi gyökerét és iszonyatát, ami egy felejthetetlen mesterművé teszi.

A Pontypool nem egy egyszerű és szokványos horrorfilm, és nem is való mindenkinek, ezt kár is tagadni. Sajátos témája és egyéni hatásmechanizmusai miatt mindig is csak egy bizonyos nézőközönség számára lesz maximálisan befogadható, de épp emiatt is érdemes adnia neki mindenkinek egy esélyt. Lesz olyan, akinek csak egy értelmetlen, lassú és unalmas film lesz ez, amivel nem is tud mit kezdeni, de lesznek sokan olyanok is, akiket egyből képes lesz megszólítani, és akik el tudnak merülni az intellektus és a mélyfilozófia eme sötét és borzasztó világában. Csak aztán nehogy túl mélyre merüljünk a szavak és az értelem eme sötét útvesztőjében, mert a végén már azt sem fogjuk tudni, hogy hol vagyunk és mi történt a valósággal, amit eddig ismertünk. Létezett e valaha, volt e valami értelme? Volt e értelme ennek a filmnek és ennek a kritikának? Egyáltalán van bárminek is akármi értelme? Nos, azt hiszem ez lényegében csak rajtunk múlik.

IMDb | mafab