Úgy érzem, számtalan olyan művészfilm létezik, ami képes túlmutatni az öncélú megvalósítás ingoványán és jelentős értéket képes hordozni nézők generációi számára. Számtalan ilyen alkotás született, elég csak David Lynch ’80-as remekművére, Az elefántemberre gondolnunk, de folytathatjuk a sort Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij különös hangulatú 1979-ben bemutatott Sztalker című klasszikusával vagy a jó ízlés határait karmaival ízekre tépő, hírhedt Pasolini-filmmel, a Salò, avagy Szodoma 120 napjával vagy éppen Lars von Tier bármelyik filmjével, például a 2009-ben debütált, elementáris erejű Antikrisztuscímű dolgozatával. A felsorolt filmek közös vonása az, hogy – ha ugyan nagyon különböző módokon is, de – olyan értéket képviselnek, amiket a befogadó magával vihet a mozi megtekintése után is. Gondolatokat ébreszthetnek, beszélgetéseket indíthatnak, hivatkozási alappá válhatnak. Még annak ellenére is, hogy nem szólítanak meg nagy tömegeket és nézőközönségüktől maximális figyelmet, sőt olykor alázatot is megkövetelnek – még akkor is, amikor átlépik a befogadhatóság roppant vékonynak érződő határmezsgyéjét. A filmek történetének közel másfél évszázada alatt a művészfilmek menetelését azonban beárnyékolta egy, a futószalagon előállított ipari hulladékoknál is aggasztóbb produktum, ez pedig talán a „művészieskedő” jelzővel írható le leginkább. Ez utóbbi kategória mondanivalója és üzenete felszínes, megfogalmazása, prezentációja nem művészi, sokkal inkább marketing célból, mesterségesen előállított. Bár képvisel némi értéket, de annak fénye inkább csak illúzió, tűnő délibáb, amely nem marad több emlékképnél a szellemi elsorvadás fájdalmas pillanata előtti utolsó másodpercben. Jórgosz Lánthimosz, görög rendező hazánkban a közelmúltban bemutatott alkotása pedig eléri azt a bravúrt, amire senki nem készülhetett fel igazán. A fent említett két „kategóriát” egyszerre képes képviselni, a baj csak az, hogy gyakran időzik a rossz oldalon…
A viktoriánus – erősen steampunk vonásokat is magán viselő – Londonban a tehetséges, de magányos tudós, Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe), laboratóriumának mélyén extrém kísérleteket végez melyek egyik alanya egy öngyilkos nő, akit sikerül visszahoznia a halálból. A lányt, Bella-t (Emma Stone), folyamatosan tanulmányozza, tanítja és sajátjaként tekint rá, azonban idővel kénytelen szembe nézni teremtménye saját akaratával és, mikor eljön az idő, elengedi a lányt. Hogy tapasztalhasson, hogy szembesüljön a világgal, hogy igazán élhessen.
A rendező korábbi munkái okot adtak arra, hogy aktuális alkotását is jelentős érdeklődés előzze meg – hiszen elég csak a remek 2017-es The Killing of a Sacred Deer című filmre gondolnunk. Aztán eljött a vetítés napja, a fények elhalványultak és egy lány nővé érésének történetét követhették végig az érdeklődők a több mint két órás játékidő keretein belül. Ezzel nem is lenne baj, azzal viszont már igen, hogy a fejlődés központi eleme a szexualitáson keresztül megélt önmegvalósítás. A film jelentős részében úgy éreztem, hogy egy nagy költségvetésű, modernizált újraértelmezését nézem egy ’74-ben bemutatott, francia erotikus játékfilmnek – melynek címét direkt nem írom le… A későbbiekben ugyan más oldaláról is megismerhetjük Bella karakterét, de ezt roppant kevésnek éreztem. Egyszerűen nem lehet hatékonyan erre felépíteni egy alkotást, ami nélkülözi a „felnőttfilmes” besorolást. Ezzel nem azt állítom, hogy túl sok vagy éppen túl fülledt a film ezen része, de sokkal hangsúlyosabb, mint a többi. Pedig ott a világ színes kavalkádja, az egyenlőtlenségek húsba vágó részletei vagy éppen a toxikus kapcsolatok elgondolkodtató prezentációja. Mind-mind értéket képviselhetett volna, de elcsúsztak az arányok. Felszínes pompa, homályba vesző mondanivaló – amit gyakorlatilag a film utolsó harmadába erőszakoltak bele az alkotók. Sajnálatos. Kár érte.
A fentiekben taglaltak ellenére sem hagyhatóak azonban figyelmen kívül a film erényei, ugyanis a történet díszletei, a kosztümök és a prezentáció remekül sikerült. Olyan, mint valami furcsa lázálom. Ez pedig nagyon jól áll az alkotásnak. A színészgárdáról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, azonban egy dolgot le kell szögeznünk. Ez a mozi Emma Stone filmje, egy egyszemélyes show. A színésznő remekül alakít, tényleg képes azonosulni Bella karakterével és ez meg is látszik a végeredményen – egyáltalán nem meglepő az Oscar-jelölés.
A Poor Things egy érdekes alkotás, amivel kapcsolatban valószínűleg már a bemutató előtt borítékolható volt a jelölések tömege és a díjeső is. Hiszen miről is beszélünk? Egy kifordított Frankenstein-történetről, ami bátran tűzi zászlajára nemcsak a napjainkra szinte kötelezővé vált politikai korrektséget, hanem a feminista eszmék jelentős részét is. Ezeknek köszönhetően pedig minden más a háttérbe szorul. De ez nem számít. Repkednek a szakmában a „mestermű” jelzők, a kitűnő értékelések. Mert forradalmi, mert mindig is erre várt a filmipar. Mert ilyen remekmű csak ritkán születik. Mert most ezt nagyon kell szeretni. Ezt várják el, ez a trendi. Így lesz jó. Hát nem… Bella kalandja valójában kétféleképpen értékelhető. Mint egy lány fejlődés- és élettörténete remek díszletek között, nagyszerű alakításokkal, de kevésnek mondható valódi tartalommal. Egy történettel, amit sokan elmeséltek már. Ettől sokkal, de sokkal meggyőzőbben is. Valamint egy modern remekműként, ami sokkal inkább köszönheti majd a sikereit a körülményeknek, mintsem saját érdemei indokolt jussaként. Egy filmként, amit valószínűleg csak a szárnyaikat épp bontogató, önmagukat művészként és entellektüelként aposztrofáló fiatalok néznek majd meg, az iskola filmklubjának éjszakai vetítésén. Van életszakasz, amikor ez elegendő. Idővel azonban majd elhalványul…
- Pro
- Emma Stone
- Remek színészgárda
- A történet pompás kulisszái
- Kontra
- A film alkotóelemeinek aránytalansága
- Rengeteg kihasználatlan lehetőség
- Tünékeny értékek
Pro | Kontra | 68% |
Emma Stone | A film alkotóelemeinek aránytalansága | |
Remek színészgárda | Rengeteg kihasználatlan lehetőség | |
A történet pompás kulisszái | Tünékeny értékek |