Szüleink árnyékában felnőni és saját erőnkből érvényesülni iszonyatosan nagy teher. Szembesülnünk kell a prekoncepciókkal, az elvárásokkal, a vélt vagy nagyon is valós megfelelés fájdalmas kényszerével. Apáink és anyáink kitaposták az utat, ha pedig úgy döntünk, hogy a nyomukba szegődünk, hatalmas súlyt veszünk a vállunkra, olyat, ami gátat jelenthet abban, hogy saját nyomainkat is ott tudjuk hagyni az út porában. A fenti képlet fokozottan igaz azokra a gyermekekre, akiknek a szülei híres és elismert alkotók. Ezen gyermekek jelentős része inkább más utat választ, néhányuk azonban követi a már ismert ösvényeket. Közülük sokan buknak el, hogy végül szembesüljenek vele, szüleik útja nem az övék. Azonban néha – mikor az elszántság tehetséggel is párosul – ezek a gyermekek sikerrel járnak és bátran vihetik tovább apáik és anyáik örökségét. Tökéletes példa a fentiekre Stephen és Tabitha King középső gyermeke, Joe Hill, aki NOS4A2 című regényével kétségkívül elért azokba a magasságokba, ahova híres apját is repítették közismert könyvei. Hill azonban nem az egyetlen. David Lynch lánya, Jennifer, is sikeresen találta meg a saját hangját Surveillance - Aberrált élvezetek című, roppant kellemes filmjében. Ezen sikeres alkotók mellé állhat be joggal a 41 éves Brandon Cronenberg is, aki legújabb alkotásával remekül bizonyítja, hogy ott a helye apja – David – mellett, akit nyugodt szívvel nevezhetünk a testhorror pápájanak is.

A testhorror, mint szubzsáner rendkívül hatékony lehet a mondanivaló prezentálására, hiszen az emberi test – gyakran erőszakos és brutális – változásait, változtatásait mindannyian szinte zsigeri szinten tudjuk átérezni és ezáltal átélni is. Legyen szó akár Az átváltozás kafkai rémálmáról, akár Seth Brundle félresikerült kísérletéről vagy éppen Samantha egyéjszakás kalandjának következményeiről. Mind tökéletes példa az azonosulásra és arra a legbelsőbb félelemre, amit hasonló helyzetekben érezni tudnánk. A filmeken látható testi változások legfájdalmasabb aspektusa azonban mégis az, hogy kellemetlen pontossággal képesek bemutatni bizonyos betegségek – és azok ismert gyógymódjainak – embertelen hatásait. A hatásokat, amik részben megfoszthatnak önmagunktól. Foghullás, hajhullás, bőrelváltozások és fekélyek. A lista aggasztóan hosszú lehet. A szörnyűségekkel együtt a mondanivaló is közel kerül a befogadó közönséghez, majd szinte észrevétlenül válik a részükké. Ez a testhorror valódi hatalma és ennek az erőnek vált anno mesterévvé David Cronenberg, hogy később fia is követhesse őt – igaz, meglepően újszerű megközelítést sikerült választania…

A történet az alternatív, „retro-tech” 2008-ban játszódik, Torontoban. Tasya Vos (Andrea Riseborough) egyfajta specialista – leginkább talán bérgyilkosként lehetne definiálni –, aki egy titkos szervezetnek dolgozik. A szervezet különleges megbízatásokat teljesít tehetős ügyfelei számára, gyakorlatilag gyilkolnak, de módszerük rendkívül különleges. A gyilkos meghal a helyszínen, a nyomozás lezárul, a megbízó kiléte pedig ismeretlen marad. A szervezet technológiája egyedülálló, hiszen az elkövetők tudatába „ültetik” ügynökeiket, akik így teljes uralmuk alá hajthatják a gazdatest elméjét és testét, aki így csupán valamiféle „kagylóként” funkcionál majd tovább, egészen a célpont haláláig. Vos új megbízásának célpontja a befolyásos cégtulajdonos, John Parse (Sean Bean ) és lánya, Ava (Tuppence Middleton ). A számításokba azonban hiba csúszik és Tasya kezéből kicsúszik az irányítás.

Brandon Cronenberg – aki az írói feladatokat is magára vállalta a projektben – rendkívül jó mozit alkotott, amit csak tovább erősít a remek színészi játék és a jól sikerült operatőri munka is. A hangok és a zenei betétek pedig abszolút kiemelik a képek – olykor meglehetősen naturális, máskor pedig víziószerű – sokkoló hatását. Az ifjú Cronenberg testhorrorja azonban eltér apjáétól. Brandon az elme töréseit, fájdalmas szakadását és kéretlen egyesülését jeleníti meg horrorjában, úgy, ahogy azt ritkán nyílik lehetőségünk megtekinteni. A bőr- és izomszövetek szintjén, a csontokon és lágy velőn át. Képeken át, amik valószínűleg sokáig a nézővel maradnak majd, ahogy azok a kellemetlen érzések és kérdések is, amikkel szembesülni kényszerülünk majd a film alatt…

Kik vagyunk valójában? Mik tetteink valódi mozgatórugói? Mi lenne, ha valaki látná a teljes valónkat, azt, amit lehet, még mi sem ismerünk teljesen? Mit tenne? Mit érezne? Hogy tekintene ránk azt követően? Csupán pár kérdés, amit felvet a mozi, és amiken a megtekintése nélkül is érdemes lenne néha elgondolkoznunk. Gyakran mégsem tesszük meg. Pedig talán jobb lenne. Talán jobb és értékesebb emberekké válhatnánk általa. Olyanokká, akik talán elzárkóznának a film explicitebb képsoraitól. Az igazság azonban az, hogy nem zárkózunk el. Tasya ámokfutása nem csak az övé vagy éppen a gazdatesté, éppúgy a miénk is. Kezdeti zavarodottságunkat és félelmünket később más érzések váltják le. Ismerős érzések és gondolatok. Kíváncsiság, igazságtudat – jelentsen az nekünk bármit is –, harag, bosszúvágy vagy éppen megváltás. Vos karaktere lelkünk sötétebbik fele, aki csupán irányíthatja a kezünket, amennyiben hagyjuk neki. Néha pedig még csak fáradnia sem kell ezzel. Elég a tudat, hogy ott van velünk. Hogy a kritikus pillanatokban számíthatunk valamire… Aztán megtesszük, amit érzéseink diktálnak, és végül szembesülünk vele: nem szükséges külső kényszer, isteni sugallat vagy bármi más. Megtettük és megtennénk újra. Mindegy mi az ára. Hiszen akkor voltunk végre teljesen önmagunk…

IMDb |mafab