Már nagyon rég volt szerencsém egy olyan igazán beteg és nyomasztó filmélményhez. A beteget viszont ezúttal nem a brutális kegyetlenségre és a gore-ra értem, hanem sokkal inkább az emberi elme legsötétebb tudatalatti mocskaira, amik már szinte David Lynch szintű őrület kavalkádban tárulnak elénk. És az említett rendező munkáin kívül most hirtelen nem is tudnék megnevezni olyan filmet, ami hasonló minőségben tudta átadni ezeket a tudatalatti borzalmakat. Mert az kétségtelen, hogy sokan próbálkoztak hasonlóval, de csak nagyon kevesek tudták igazán megragadni, és jól megjeleníteni ezeket a témákat. Nem ritkán vegyültek ezek a fekete-humorral is, de szerény véleményem szerint azok a legjobb darabok, amik tényleg bevállalják, hogy alászálljanak a legsötétebb mélységbe, mindenféle humor és irónia nélkül, magukra vállalva annak lehetőségét, hogy esetleg sokaknál kicsaphatják a biztosítékot. Nos, azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a 2018-as Possum szintén ezek közé tartozik.

Philip (Sean Harris) egy igen antiszociális és feltűnően zavarodott férfi, aki korábban bábmesterként dolgozott, de tisztázatlan előzmények után hazatér gyerekkori otthonába. Egyetlen társa egy nagy utazótáska, amit mindenhová magával cipel. A mocskos, lelakott házban ismét találkozik bácsikájával, Maurice-al (Alun Armstrong), aki felnevelte őt szülei halála után. Ám a köztük lévő rideg távolságtartásból sejthető, hogy Maurice nem volt éppen egy példás nagybácsi. Philip hazatérte után elsődleges céljának tekinti, hogy minél előbb megszabaduljon utazótáskája tartalmától, ami a férfi egy igen különleges és iszonytató bábúját takarja; egy emberfejű, póklábú kreatúrát. Ám valahányszor megpróbálja, mindig kudarcot vall, és a bábú visszakerül hozzá. Ez csak tovább rontja Philip amúgy sem stabil elmeállapotát, aminek köszönhetően megelevenednek gyermekkori rémképei és elfojtott emlékei. Mindennek tetejében még egy tizennégy éves gyerek is eltűnik a környéken, és mindenki szép lassan a furcsán viselkedő Philipre kezd gyanakodni, akinek a fejében viszont a valóság és a látomások egyre jobban összemosódnak.

Matthew Holness, aki korábban főleg színészként tevékenykedett, és rendezni is csak rövidfilmet és sorozat epizódokat rendezett, ezzel a produkcióval mutatkozott be a nagyérdeműnek, és ez a bemutatkozás valóban mélyrehatóan sikerült. Filmje első ránézésre, és az előzetesek alapján is egy groteszk test-horrornak tűnhet, ám erről szó sincs. Itt nincsenek valódi torz teremtmények, sem pedig természetfeletti szál, csak is a kőkemény és sokkoló realitás. Amit persze megfűszereznek a főszereplő nyomasztó látomásaival, de ezek is mind csak az ő fejében játszódnak le, és csak amolyan vizuális manifesztációkként szolgálnak az aktuális lelki állapotváltozásainak bemutatására. A Possum valójában egy kemény lélektani dráma, ami olyan szinten merül el az emberi elme és lélek legsötétebb bugyraiban, hogy külsőségeiben már egy olyan szintre helyezi át, ahol már együtt keringőzhetne David Lynch korai műveivel. A Lynch műveihez való hasonlítgatás valamilyen szinten releváns is, ám a két rendező más eszközökkel és hatásmechanizmusokkal dolgozik. Míg Lynch általában teljesen átrepít minket a tudatalatti szürrealitásába, addig Holness filmje megmarad a realitás talaján, és a groteszk látomások csak néha szivárognak be, nem szövik át a teljes cselekményt, és még akkor is csak egy szűk jelentéstartalmat fednek le.

A történet alapjáraton a főszereplő, Philip körül forog. Mindent az ő szemszögéből ismerünk meg, és bár a körülötte lévő világ alapból sem éppen makulátlan, de Philip egy olyan rémálomszerű szűrőn át látja mindezt, ami már rendesen rá tesz egy lapáttal. Ezeknek a rémlátomásoknak a kulcsa Philip múltjában és gyermekkori traumáiban keresendő, és a film legfőbb témái is ezek. A múltban elszenvedett traumák, azok hatása későbbi életünkre, és végül a velük való szembenézés. Philip groteszk bábja, Possum is igazából ezeknek a manifesztációja. Ezt tökéletesen igazolja külső megjelenése, ami amellett, hogy teljesen kimeríti az arachnofóbia fogalmát, még olyan démonikus ősképeket is megidéz a tudatalattiból, amik mind jól reprezentálják a múlt traumáitól való beteges rettegést. Ehhez társulnak még Philip gyerekkori versei és rajzai Possumról, amik enyhén szólva is felkavaróak, ha arra gondolunk, hogy egy gyerek készítette anno őket. Vajon milyen élete lehetett annak a gyereknek? Erre a kérdésre szép lassan választ is kapunk, ahogy megismerjük Philip múltját és elsősorban Maurice bácsikájával való kapcsolatát. Philip szenvedése mellett, bácsikájával való, amolyan szellemi/lelki párbaja az, ami a történet másik fő szálát adja, és plusz kérdéseket vet fel, elsősorban a megbocsátással kapcsolatban. Ám mindezzel magának Philipnek kell szembenéznie, a szülői házba való visszatérésének is mintha csak az lenne a valódi indítéka. Ez a szembenézés viszont kínkeserves és lélekőrlő folyamat. A bábútól való megszabadulás folyamatos kudarca is jól ábrázolja ezt. Addig nem tud tőle végérvényesen megszabadulni, amíg igazán fel nem fejtette múltja démonait, és le nem győzte őket. Ám minél mélyebbre hatol az ember saját lelkében, a folyamat úgy válik egyre fájdalmasabbá és félelmetesebbé. És így válnak Philip hallucinációi is egyre élénkebbé Possumról. Ez tényleg nem az a film, ahol vérzuhatagokra, gyomorforgató belezésekre, vagy hatásvadász ijesztgetésekre számíthatunk, hanem amit itt kapunk, az kőkemény pszichológiai hadviselés.

A film rengeteg szimbólummal dolgozik, amiknek mind megvan a maguk jelentése, és az operatőri munka is jól játszadozik a különféle képi megjelenítésekkel, és azok tartalmával. A karcos, fakó képi világ, és az árnyékok tudatos használata több ponton is megidézi a német expresszionizmust, és tiszteleg is ilyen módon ennek a kornak az alkotásai előtt. Persze ez a rémálomszerű lélekelemzés nem lenne teljes, ha nem lennének meg hozzá a megfelelő színészek. A két főszereplő viszont egyaránt kiváló alakítást nyújt. Sean Harris hitelesen kelti életre a szánni való, de egyben még is viszolygást keltő Philipet, akivel kapcsolatban folyamatosan váltakoznak az érzéseink, hogy együtt érezzünk vele, vagy pedig iszonyodjunk tőle. Alun Armstrong pedig pont annyira visszataszító és utálnivaló, amennyire a karaktere megkívánja. A cselekmény lassan csordogál, bőven hagyva időt elmélyülni Philip sötét lelki világában, és lehetőséget adva, hogy megismerjük a szereplők hátterét, és ez sokakat próbára tehet. Egyrészt ez a lassú, zavaros cselekményszövést nem biztos, hogy mindenki türelmesen végig tudja ülni, másrészt viszont, ha képesek is vagyunk erre, akkor egy olyan szintű mocsokba és sötétségbe merülünk alá, aminek köszönhetően a film végén mi is szeretnénk jó alaposan lecsutakolni magunkat, hogy megszabadulhassunk ettől a sok emberi szennytől. Ám akárcsak az igazi rémálmokat, ezt sem lehet olyan könnyen és egyhamar kiűzni a fejünkből.

A Possum mindenképpen az utóbbi évek egyik legegyedibb és legelvontabb alkotása. Nem egy könnyen emészthető darab, és részben emiatt nem is valószínű, hogy igazán közismertté, vagy ne adj isten, igazi klasszikussá válna, de így is a filmvilág egy különleges szegletét gyarapítja. Aki fogékony az igazán sötét és elvont pszichológiai horrorokra, és lélekölő drámákra, az mindenképpen tegyen vele egy próbát. Lehet, hogy utána undorodva fogjuk majd eltaszítani magunktól, de lehet, hogy egy új kedvenc filmre lelhetünk benne, ami, még ha elsőre talán nem is tetszik, de emléke biztosan velünk marad, és olyan lassan és alattomosan mászik elménk legmélye felé, akárcsak Philip póklábú, emberfejű bábja.

7/10

IMDb | mafab