Az első világháború véget ért. A spanyolnátha járvány lecsendesedett. De sok halott temetetlenül maradt, és ők a mi világunkban rekedtek. És egyre dühösebbek, amiért nem találnak nyugalmat. 1918 fagyos telén Tomás (Klem Viktor) a fiatal vándorfotós abból próbál megélni, hogy halottak utolsó fényképét készíti el családjuk körében. Egy tízéves kislány hívására eljut egy kis faluba, ahol szokatlanul sok munkája akad, és egyre több természetfölötti jelenséggel találkozik. A kísértetek közölni akarnak vele valamit, és ő elhatározza, hogy kideríti, mi a céljuk. De veszélyes terepen jár: minden rossz mozdulat egy új, az előzőnél is vadabb támadást vált ki. A kísértetek nem akarnak békében élni az élőkkel.

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Azért nehéz egy olyan filmről nyilatkozni, ami az első magyar kísértetes horror és ráadásul még - számomra kissé érthetetlen módon - benevezték az Oscarra... Sosem hálás feladat a rossz hír hozójának lenni, ugyebár... Na, de ne rohanjunk ennyire előre, hanem jöjjenek a pozitívumok. Elvégre nem akarok ünneprontó lenni és nem is mondom azt, hogy ez egy nagyon rossz alkotás. Kezdjük mindjárt a legnagyobb erősséggel. Általában a magyar filmekkel az szokott lenni a gond, hogy amellett, hogy nem bírnak erős forgatókönyvekkel, egyszerűen nem néznek ki jól. Avittas a megjelenésük, ami zavaró a szemnek. Igaz, e téren mostanában nagyon sokat fejlődött a magyar filmszakma, így ki kell emelnem, hogy a látványvilágát nézve a Post Mortem ragyogóan teljesít. Csodálatos a fényképezés és az opertőri munka. Mint ahogyan a díszlet, a környezet és a maszkok is nagyon rendben vannak. Ezen a téren tényleg kiemelkedő munkát végeztek a készítők. A külcsín nagyon pazar.

A másik erőssége a téma megválasztása, ami kifejezetten izgalmas és érdekes. A korszak is nagyon tetszett, hiszen már önmagában ez hozzáad egy plusz töltetet a filmhez. Egy ilyen halállal, félelemmel és kiszolgáltatottsággal terhelt időszak képes arra, hogy megadja a megfelelő alaphangot, ezzel hozzájárulva a film fullasztó légkörének megteremtéséhez. A spanyolnátha járvány meg még áthallásos is a mostani korunkkal, tehát ad bőven lehetőséget arra, hogy kicsit reflektáljanak a jelenre. Ráadásul maga ez a halottfotózás, ami tényleg nagy divat volt régen (nekünk is van a dédnagymamámról ilyen képünk, ki is ráz tőle a hideg), önmagában is elég morbid dolog. Tehát minden adott volt, hogy ha nem is egy baromi jó, de egy korrekt alkotás szülessen. Csak ez mégsem jött össze.

Horrort készíteni nagyon nehéz dolog. Tudom, hogy egy lenézett műfaj, de ettől még az egyik legnehezebb. Ha valaki tényleg jó horrort akar készíteni, akkor a hitelesség rendkívül fontos, hiszen sokszor természetfeletti témákról esik szó. Ezért erősnek kell lennie a drámai vonalnak és el kell hinnünk mindent a szereplőknek. Éreznünk kell a félelmet és a rettegést. Azonosulnunk kell a látottakkal, hogy hatást tudjanak kifejteni. Olyan hatást, ami nem csak addig a másodpercig tart, amíg megugrunk a fotelben, hanem napokig, hetekig velünk marad. Ehhez pedig kell egy erős történet, jó színészgárda és hatásos, kíméletlen atmoszféra. A Post Mortem mindegyik téren elhasalt.

A történetet hiába rakták erős környezetbe és korszakba, nem tudtak vele semmit kezdeni. Az egész szempontjából tök mindegy lett volna, hogy 1918-ban, 1958-ban vagy 2200-ban játszódik a történet. Semmit nem kezdtek a masszív alapokkal, hamar el is felejtettük mindezt. Mint ahogyan a halottfotózásnak se volt semmi értelme azon kívül, hogy árnyakat fotóztak. Amiket amúgy nem egyszer meg is mutattak, méghozzá nagyon primitív módon. Nem is kellett volna. A kísértetes horrornál két dolog fordul elő: vagy nem mutatják meg egyáltalán az adott entitást vagy megmutatkoznak teljes valójukban. Ilyen kutyapózban ugráló árnyképekre a franc se kíváncsi. Semmit nem tesz hozzá megint az élményhez, ugyanakkor jócskán elvesz belőle. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy tök katyvasz volt a sztori. Művészieskedni akartak, meg szimbolizmussal élni, csak éppen egyáltalán nem állt össze az egész és így tök érthetetlen lett a vége. Nem tudom, hogy mikor értik már meg, hogy nem az az abszurd, ha senki nem ért belőle semmit... Mindenesetre én nem fogom hümmögve dörzsölni az államat, összevont szemöldökkel és azt mondani, hogy ez igen, ez aztán a szimbolika, amikor mindenki látja, hogy a császár meztelen. Sajnos túl komolyan vették magukat, amihez már nem raktak egy koherens, erős, fordulatos sztorit, így teljesen kusza lett az egész. Leginkább az volt a rejtély, hogy a szereplők, hogyan jutnak el egyik felismeréstől a másikig és mi a szerepe ebben Tomásnak. Aki amúgy rohanvást megfejti azt, amit előtte egy órán keresztül nem értett. Na meg a kiscsajjal nekik miért ilyen a kapcsolatuk? Az öregek, ha tudják, hogy kísértetek járnak közöttük, akkor ezt miért nem mondják és mitől válik minden hirtelen ennyire rosszabbá? A nyanya meg mit ugrál a végén? És a nőci? Ő mégis miért kockáztatja az életét a hapsiért, miközben semmi erre utaló kapcsolat nem volt közöttük? Azért annál kicsit több kell egy másik, majdnem idegen ember megmentéséhez a saját életünk árán, hogy meglessük a seggét mosakodás közben... Nyilván én is nagy rajongója vagyok a szép férfitesteknek, de ennyire nem szoktam a hatásuk alá kerülni... Még akkor se, ha éppenséggel Jason Momoa suvickolja magát. Megnézem, örülök neki, aztán jónapot. Nem fogok kéményekbe ugrálni miatta.

Az érzelmi azonosulást nagyban nehezítette, hogy egyáltalán nem voltak jók a színészek. A mellékszereplők között voltak jók: Anger Zsolt, Schell Judit, Hámor Gabriella vagy éppen Reviczky Gábor, de olyan keveset szerepeltek és annyira nem kaptak rendesen megírt karaktereket, hogy nem tudtak nagyon hozzátenni az élvezeti faktorhoz. Bár még így is jobbak voltak, mint a főszereplők. Klem Viktor és Hais Fruzsina baromi gyengék voltak. Nagyon kockázatos dolog egy gyereket megtenni főszereplőnek. Ez még a nemzetközi porondon is veszélyes vállalkozás. Nos, Bergendy Péter kockáztatott, mindent feltett a pirosra és szépen bukta is az egészet. A kislány ugyan nagyon szép volt, de egy percig nem volt hiteles. Nagyon mesterkélt volt az egész, sőt egy csomószor olyan volt, mintha zavartan nevetgélne... Klem Viktor meg... jajj. Nem volt sem szerethető, sem kedvelhető. Olyan se íze, se bűze nem volt a játékának. Nem volt benne semmi. Úgy mondták fel a gyatra, sokszor faék egyszerűségű párbeszédeket, mintha a bevásárlólistát olvasnák fel.

Mit is mondhatnék még? Ez nem lett jó. Tényleg nem, pedig én nagyon szurkoltam és nagyon akartam szeretni. Örülök neki, hogy ha a magyar filmesek végre felfedezik maguknak a horror műfaját, de akkor ássák bele magukat rendesen. Az nem lesz elég, ha megnézik a James Wan univerzum filmjeit. Én is láttam rohadt sok horrort (ki hitte volna, igaz?), de nem tudnék ettől még filmet csinálni. Próbálkozhatnék, de ennél azért többre lenne szükség. Például lélekre, a műfaj imádatára és teljes körű ismeretére. Hatni kell tudni a nézőkre, ennél fontosabb nincsen. Egy-két jelenet erejéig ez még ment is, a halottfotózásos részek tényleg kiemelkedőek voltak, ezt nem vitatom el és tényleg nálam jobban senki nem akarta, hogy ez egy jó horror legyen. A külcsín hiába van nagyon rendben, ha üres belül az egész. Pedig tényleg megérdemelnénk, hogy legyenek magyar horrorok, de a Post Mortemnél azért több járna a hazai creepy műfajok szerelmeseinek. Bízom benne, hogy ez csak a kezdeti megbicsaklás és Bergendy Péter volt az, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy ki kellett nyitnia ezt az ajtót, hogy aztán vagy ő vagy mások végre bemenjenek rajta és jó horrorokat csináljanak nekünk.

IMDb | mafab