Garth Ennis 1995-ben útjára indult képregénysorozata hatalmas kultstátuszra tett szert, és nem ok nélkül. Története csak úgy hemzseg az abszurd, elmebeteg ötletektől, nem beszélve a hatalmas mennyiségű polgárpukkasztástól és vallás/társadalomkritikától, mindezt változatosan explicit jelenetekkel, és zseniális fekete humorral tálalva. Idő kérdése volt csak, hogy előbb-utóbb film, vagy sorozat készüljön belőle. Az HBO évek óta dolgozott a sorozat terven, majd miután félredobták, az AMC karolta fel a projektet, és meg is valósította Seth Rogen és Evan Goldberg közreműködésével. De vajon sikerült e méltó módon adaptálni Ennis klasszikusát a TV képernyőre?

A történet dióhéjban összefoglalva annyi, hogy a földre érkezik egy másvilági entitás, Genesis, aki több vallási vezetőt is megszáll, majd miután alkalmatlanságuk miatt szétrobbantotta őket (köztük Tom Cruise-t is), egy kis texasi porfészek, Annville kiábrándult lelkipásztorában, Jesse Custerben (Dominic Cooper) talál otthonra. Jesse már teljesen megcsömörlött a lakosság álszentsége, és mocskos titkai miatt, és folyton a régi időkre gondol, amikor még bűnözőként tengette mindennapjait. Genesis viszont hatalmas erővel ruházza fel őt: pusztán a szó erejével képes másokat rávenni arra, hogy saját akarata szerint cselekedjenek. Ezt felhasználva Jesse megpróbálja a maga módján, de jobb irányba terelni a kisváros életét. Ebben segítségére lesz exbarátnője Tulip (Ruth Negga), aki egyben bérgyilkos, és újdonsült barátjuk, Cassidy (Joe Gilgun), aki egy nárcisztikus, alkoholista ír vámpír. Csakhogy Genesis szökéséhez az égi erőknek is lesz egykét szavuk.

Amint láthatjátok, a történet eléggé elborultan eredeti, ami így már a legelején belövi a maga közönségét. Viszont a képregény legfőbb motívuma, vagyis, hogy a három főszereplő felkerekedik, hogy szó szerint rátaláljanak Istenre, itt még nem jön egyből elő. Ezt az elemet egészen elhúzzák az évad végéig, és a nagy utazás sem kezdődik meg; a teljes évad jóformán csak Annville-ben játszódik. Kicsit olyan, mint egy tíz részre szétdarabolt pilot epizód, ami csak felvezetésként szolgál az igazi eszeveszett történet elindulásához. Ezt akár még negatívumnak is fel lehetne hozni, de szerencsére nem erről van szó. Persze igazán rosszul is elsülhetett volna, de a készítők jó érzékkel operálnak mind a cselekménnyel, mind a karakterekkel, így ez a kis felvezető jól megágyaz a szereplők közti viszonyoknak, és annak, hogy belerázódjanak ebbe az őrült helyzetbe, amibe belekeveredtek. Ráadásul az Isten utáni keresést is tökéletesen megalapozzák, hogy végül szereplőink miért is határozzák el magukat erre. Plusz, a Texasi kisváros és környéke, mint fő helyszín, ad egy hangulatos modern western érzetet a sorozatnak.

Egyszóval kisebb változtatásokkal és módosításokkal, de a sorozat hű marad képregényes alapjaihoz. Azért az elején jól érezhetően még a készítők is óvatosak voltak, és csak később kezdték szép folyamatosan elengedni a gyeplőt. A történet eléggé lassan építkezik, és ez nem csak a felvezetés koncepció miatt van. Az első pár epizód után valamennyire visszavesznek a tempóból, és bár itt is kapunk néhány emlékezetesen őrült pillanatot (angyalharc a motelben), egészen az utolsó néhány részig várnunk kell, hogy igazán felpörögjenek a dolgok, hogy aztán a fináléban megkapjuk az őrület és vallási kifigurázás betetőzését, ami a folytatásnak is megágyaz. Ennek ellenére a Preachert egyáltalán nem lehet unalmasnak vagy vontatottnak nevezni. Az éjsötét fekete humor, ami átitatja a jeleneteket, a számtalan groteszk geg és az egyedi hangulat alapból nem ad okot az unatkozásra, de ehhez még hozzá jönnek a néhol meglepően drámai és az elmélázásra okot adó pillanatok. A vallási és a társadalomkritika nem csak felszínes viccforrásként van jelen, hanem rendesen bele is mennek a témába. Vallási fanatizmus, családon belüli erőszak, perverzió, korrupció és álszentség itt mind előjön. Viszont érezhetően itt még csak próbálgatta magát a sorozat ennek bemutatásában, hiszen a későbbiekben már jóval bátrabban lépnek rá Rogenék a nézők tyúkszemére.

Viszont minden erős és groteszk tartalma mellett ezt a szériát egyértelműen a karakterek viszik el a hátukon. Jesse Custer alapból egy érdekes főszereplő. Az emberekből kiábrándult és hitével viaskodó prédikátor, aki emberfeletti képesség birtokába kerül, rengeteg lehetőséget rejt magában. Nem beszélve a bűnözői múltról és jó pár titokról Jesse gyerekkorával és családjával kapcsolatban, amit a képregényben jártasak jól ismernek, de rendkívül hatásosan vezetik fel nekünk. Jesse figurája jól példázza az ilyen helyzetek között sodródó és nehéz döntésekre kényszerült átlagember figuráját, ugyanakkor Dominic Cooper játéka nem annyira erőteljes, mint ami szükséges lenne. Nem rossz, és kedvelhető figura, de hiányzik belőle az az erő, ami igazán emlékezetessé tenné. Mellette Ruth Negga egy sokkal erőteljesebb és hasonlóan rétegelt figurát hoz Tulip szerepében. Egy igazán szerethető karakter és remekül működik a kémia közte és Cooper között. De aki a sorozat igazi ütőkártyája, az Joe Gilgun, mint Cassidy. Egy eszméletlenül vagány és szórakoztatóan szélsőséges szereplőt sikerült megalkotni az alkoholista ír vámpír képében. Egyértelműen hozzá köthetőek az évad legjobb pillanatai és legjobb aranyköpései. Gilgun pedig egyszerűen zseniális a szerepben, mintha egyenesen neki írták volna. Tökéletesen egybe forrt az arrogáns, nagyképű vámpírral, aki emlékezetes jelenléte mellett egyfajta kapocsként is szolgál néha a két civódó szerelmes között. Érdemes viszont a mellékszereplőket is megemlíteni, hiszen közöttük is van néhány érdekes alak. Kezdetnek ott van például Fiore és DeBlanc, a két angyal, akik Genesis befogása miatt érkeznek a földre. Ők ketten sajátos leképezései a jól ismert szerencsétlen nyomozó párosnak, akik próbálják megoldani a felmerült problémát, de mindig csak nagyobb, és jelen esetben, elcseszettebb slamasztikába kerülnek. Lényeges szerepet tölt be Eugene, a seriff fia, aki egy múltbéli szerencsétlen eset miatt teljes közutálatnak örvend a városban, és e miatt a múltbéli eset miatt is néz ki úgy az arca, mint egy hatalmas ánusz. Ennek ellenére egy végtelenül jámbor és ártatlan figura, akit Ian Colletti teljesen átérezhetően kelt életre, és amolyan erkölcsi iránytűként szolgál Jesse számára. Néha már annyira erkölcsös, hogy az már idegesítő, de talán épp emiatt tűnik ki ebből a beteg és elfajzott közegből. Viszont, aki még Cassidy mellett az évad legemlékezetesebb figurája, az Odin Quincannon, aki a környék húsfeldolgozó üzemének vezetője, és egyben a helyi gengszterfőnök. Ráadásul a zseniális Jackie Earle Haley kelti életre, és most sem hazudtolja meg magát. Odin minden egyes megmozdulása, kegyetlenkedése, és húsbavágó megszólalása aranyat ér, és egy életre megjegyezzük őt. Bár a képregényekhez képest azért sok dologban visszafogták magukat a készítők vele kapcsolatban, de így sem lehet okunk panaszra. Akit még érdemes megemlíteni, az a Gyilkosok Szentje, akit itt igazából még csak felvezetnek nekünk, mielőtt pusztító útjára indulna, de háttér történetét és motivációit tisztességesen és átérezhetően elénk tárják. Graham McTavish pedig már itt is felettébb hatásos és hátborzongató a szerepben.

A Preacher egyik legnagyobb erénye egyértelműen az, hogy mer igazán merész és polgárpukkasztó lenni, ami lehet még az elején nem teljesedik ki, de érezhetően növekszik az események előrehaladtával. Az elborult poénok mellett ez kiváló táptalajt biztosít lényegesebb témák megfogalmazására, amire nagy szükség van manapság, feltéve, ha a néző képes átlendülni saját megrögzött nézetein, prüdériáján, és átlátni a mocskos felszínen. Persze így a Preacher esetében egy meglehetősen réteg sorozatról beszélhetünk, amit nem fog az átlag sokaság a keblére ölelni, de ez így is van rendjén, mert abban az esetben kiveszne belőle minden eredetiség és groteszk, szókimondó humor, ami különlegessé teszi. Márpedig ezek azok a tulajdonságok, amik miatt igazán szeretni lehet a sorozatot, és akik fogékonyak ezekre, azok mindenképp tegyenek vele egy próbát. Ha nem is lesz kedvenc, de mindenképpen egy emlékezetes élményt nyújt.

Pontszám: 8/10.